Fogadó a féllábú Geliarhoz

Csak egy pohár vörösborra... - kötetlen - Saya, Ceirran és Tarassian

Gyanakvóan szemléltem a fogadó cégérét, és magát az épületet, ahogy tanácstalanul toporogtam előtte. Anyéméknak annyit mondtam, hogy sétálni megyek, de valójában ez volt az uticélom. Legalábbis eredetileg. Most már közel sem voltam biztos a döntésemben. Hogy mi vezetett ide? Egyrészről a kíváncsiság, másrészről szerettem volna, ha nem csak a "patkányokra" tudok hagyatkozni információszerzés céljából, hanem saját magamra is. Elgondolásom szerint pedig két lehetséges hely van, ami ennek a célnak megfelel: az egyik a kocsmák, a másik a vöröslámpás házak. Utóbbiban dolgozni nem volt sem kedvem, sem hangulatom, gyomrom meg még úgy sem. Az megint más lett volna, ha célpont az illető, akkor én lennék a legledérebb cafka a városban, de anélkül... Kizárásos alapon maradt a kocsma. Állítólag ez volt a legnevezetesebb a városban, de erős kétségeim támadtak, ahogy a piszkosfehér falat, a girbegurba ajtót, és a szétlyuggatott cégért néztem.
- Most komolyan ez lenne a legszentebb ivó a városban? Ez a nyomortanya? - motyogtam magam elé, ahogy az ablakhoz osontam, de a sárga ólomüveg igencsak nehézzé tette a kukucskálást. Megadóan sóhajtottam, ahogy hátrébb léptem, és végigpillantottam magamon. Hosszú, fehér, kötött pulóverruha, ami a térdem fölött kicsivel végződött, fehér passzos nadrágharisnya, és barna, majdnem térdig érő fűzős csizma, a vállamon pedig egy kis női táska. Úgy fogok világítani ebben a közegben, mint egy világítótorony. Pedig még visszafogottan is öltöztem. Őszintén nem ilyen helyre számítottam. Mondjuk, az elmúlt pár évben már megszokhattam volna, hogy a legrosszabbnak tűnő helyek is hatalmas meglepetésekkel szolgálhatnak, viszont ettől a függetlenül az otthoni ruhatáramban ennél már csak előkelőbb darabok csüngtek a szekrényeimben. Volt egy sanda gyanum, hogy ha itt akarok dolgozni, ennél kicsit...nem is tudom. Kirívóbb? Vagy pont hogy visszafogottabb öltözék kellene? na mindegy. Ezen még bőven ráértem agyalni. Először el kellett érnem, hogy felvegyenek.
Nagy levegőt vettem, és felszegett fejjel benyitottam az ajtón. Gyorsan mértem fel a terepet: a kandallót, a padokat és asztalokat, a székeket, a pultot, és a középen veszteglő kerek asztalokat, valamint az emeletre vezető lépcsősort. Annyira azért nem volt borzalmas.
Csöndes léptekkel siettem a pulthoz, és ültem le az egyik székre, majd magam elé húztam az itallapot, ami már csak a súlyával is életveszélyesnek számított. Belelapoztam, és ahogy a sorokon futott át a pillantásom, egyre inkább elsápadtam. A szemem tágra nyílt, és szinte még a víz is kivert, ha csak belegondoltam abba, hogy EZEKBŐL valamit innom kell. Márpedig muszáj lesz. Nyeltem egyet, és próbáltam kitalálni melyik nem okozna nekem mérgezési tüneteket, ha belekóstolnék, de őszintén szólva teljes mértékig tanácstalan voltam.

Csak egy pohár vörösborra... - kötetlen - Saya, Ceirran és Tarassian

A söröket alapból átugrottam. Egyszer kóstoltam csak, talán három éve. Azidő tájt kerültem Castus kezei közé, és az lett volna a beavatásom. Csakhogy az első korsó után szélsebesen vágtattam a mosdóba, és a vacsorámmal karöltve láttam viszont a sárga löttyöt, miközben pillanatok alatt leizzadtam. Konkrétan rosszul lettem tőle. Szerencsére elég látványos volt és nyilvánvaló mi történt, úgyhogy azóta, külön az én kedvemért, vörösbort is tartottak szerény kis búvóhelyünkön. Mindenesetre a nevük sem volt valami vonzó. A rohadt bivalyról konkrétan az jutott eszembe, ami. A tüdőfonóról valami betegség, a háborgó tenger meg már csak a hab volt megkergült gyomromnak.
Sajnos a borok sem nyújtottak megváltást viharvert lelkiállapotomnak. A kátrányos alma elnevezés és magyarázat visszafojtott öklendezést váltott ki belőle, a halott szemétől levert a víz, a tetves rózsánál meg már valóban nem sok hiányzott, hogy szégyenszemre kipakoljam a gyomortartalmamat a pultra.
Nagyokat nyeltem, miközben a tenyerem észrevétlenül a ruhámba töröltem. Választanom kell, választanom kell, választanom kell... Mantraként hajtogattam magamban a mondatot, de ez sem vitt közelebb a megoldáshoz.
Látványos gyötrődésemet egy férfi hangja szakította meg. Felpillantottam rá. Egy Laer. Magas, nálam jóval magasabb, inas testalkat, vörös haj, zöld szemek, viseltes ruha. De amit mondott...szívem szerint megöleltem volna, de inkább maradtam a hálás pillantásnál és egy igazán őszinte mosolynál, amely végül szégyenlősbe fordult. Talán kicsit még el is pirultam.
- Ennyire látszik, hogy mitől tartok? Ezek a nevek...a frászt hozzák rám. De...-nagyot nyeltem, majd becsuktam az itallapot. - hiszek magának. Amelyikről úgy gondolja a kettő közül, hogy finomabb. Lehetőleg inkább édes legyen. Tudja, először járok itt...bár azt hiszem ez nyilvánvaló. - pillantottam félre zavartan. Most még megjátszanom sem kellett magamat. Az itallap bőven elég volt ahhoz, hogy a "másik" énem fedezékbe vonuljon. Most csak az előkelő kisasszony maradt, akiről talán mindenki azt hiszi a kocsmában, hogy megbolondult, vagy lázadó.
A háta mögött egy másik Laer tűnt fel, majd el, így esélyem sem volt túlzottan szemügyre venni, szóval inkább visszafókuszáltam a figyelmem az előttem lévőre.
- Amúgy szép napot. Elnézést, hogy kissé későn köszöntem, csak lefagytam a kínálattól. Esetleg valami ételt is kínálnak?
Kíváncsian vontam fel a szemöldököm, és pár mélyebb légvétel után úgy ítéltem, hogy már eléggé megnyugodtam ahhoz, hogy nyugodtan szemlélődjek összevissza, cél nélkül. Bár az a gondolat, hogy itt dolgozzak igencsak megkérdőjeleződött a fejemben. Fogalmam sem volt hogy illeszkednék be.
~Ne legyél gyáva nyuszi, az Alvilággal is megbírkóztál!~ Némán korholtam magam, és sajnos ez az érv volt annyira erős, hogy a helyemen tartson, és ne vessem el egyelőre a vad ötletet, ami alig pár napja pattant ki a fejemből.

Csak egy pohár vörösborra... - kötetlen - Saya, Ceirran és Tarassian

Halványan elmosolyodtam, ahogy a fejtegetését hallgattam, és lopva felpillantottam rá, miközben a könyvben mutogatta az utólag emlegetett lámpát, majd elfordult tőlem, és a polcon kezdett matatni. Az államat a tenyerembe fektettem, és úgy legeltettem a szemem inas testén. Nem volt utolsó látvány, bár a ruhatárára mindenképpen ráfért volna némi vérfrissítés. Koldusnak is elment volna az utcán, és pont ezért, elég furcsán mutatott, ahogy az üvegek között túrkált: mint valami rossz rabló. Felkuncogtam az elgondolásra, meg az igencsak felületes takarítás imitálására.
- Nem csak a Laer italokban, a kocsmákban sem vagyok túl járatos. - viszonoztam a pillantását szégyenlősen, bár ez a kijelentésem egy igen nagy hazugság volt. Reméltem, hogy a felsőbb hatalmak nem büntetnek azzal, hogy a fejemre omlik a mennyezet. - Azt hiszem akkor maradok a Szemesnél. A savanyúért nem vagyok oda, a túl édes meg a másik véglet. - ütögettem tűnődésem közepette az ajkamat a mutatóujjammal, amíg kitaláltam mit is szeretnék.
Az ital végre előttem volt. Ráfontam az ujjaim a kupára, és komor, gyászos pillantásokkal szemléltem az előttem gyöngyöző nedűt. A magyarázattól a kétségeim csöppet sem törpültek el, és még mindig nem voltam biztos abban, hogy nem kapok-e mérgezést tőle, így csak forgattam a kezem között, és igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy bele kell innom.
A tegezésre kaptam fel a fejem, miközben a szemöldökömet picit fentebb húztam, aztán megvontam a vállam. Végül is ez egy kocsma. Csak nem várhatom el, hogy mindenki az én neveltetésemhez igazodjon. Na meg én is jobban értékeltem a kötetlen társalgást, mint a bájolgást. Az ordítására viszont csöppet megugrottam ültő helyemben. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, és már épp helyreraktam volna, hogy ugyan nem kéne a fizető vendégre a frászt hozni, de aztán az ajkamba harapva csöndben maradtam. Nem volt jogom hozzá. Inkább körbepillantottam még egyszer, és egy pillanatra megállt bennem az ütő. Csak most tűnt fel, hogy szemérmetlenül sok saltusi tartózkodik az ivóban. Próbáltam nem túl feltűnő lenni, és észrevétlenül kisebbre összehúzni magam, de tekintve a ruházkodásomat, erre az esély vajmi kevés volt. Egyedül az nyugtatott meg, hogy engem még véletlenül sem tudtak bérgyilkosokhoz, vagy az Alvilághoz kötni, hiszen a kilétem, egy kis csoport kivételével, teljes titok volt mindenki előtt. Legalábbis én így tudtam, és igyekeztem is ezt fenntartani. Bármilyen óvintézkedésre hajlandó voltam ennek érdekében. Szóval elviekben ők csak annyit tudhattak, hogy az egyik földről jött nagykövet lánya vagyok.
Az érkező Tarassian - feltételeztem, hogy érte kiabált az előbb a Laer - felé fordultam, és halkan felnevettem az élcelődésén.
- Higgye el, nem kacérkodott velem, csak kisegített szorult helyzetemből. Azt hiszem akkor egy pitét kérnék még, ha nem probléma.
Szikrázó, nevető szemekkel figyeltem a két férfit felváltva. Valójában nem voltam éhes, pusztán csak kíváncsi voltam rá, hogy ételt is felszolgálnak-e, de ha már megkaptam a felsorolást, úgy gondoltam illendő választanom, és megkóstolnom valamit. Közben összegeztem, amit megtudtam: az ivó elég felkapott, a szolgálólányoknak flörtölni illik, az engem kiszolgáló férfi zenész, ételt és italt is árulnak, és a saltusiak előszeretettel töltik itt az idejüket és a pénzüket. Elfojtottam egy sóhajt. Legalább annyi indok szólt mellette, mint ellene, hogy itt dolgozzak.
- Mindig ekkora a forgalom? Nem gondoltam volna, hogy a városőrség kocsmában múlatja a szabadidejét. Ahhoz túl...hm... fegyelmezettnek tűnnek a szememben. - puhatolóztam ártatlan óvatossággal, miközben erőt vettem magamon, felemeltem a kupát és egy hősiesnek közel sem mondható, szoros szemlehunyás kíséretében belekortyoltam a gusztustalan nevű borba.

Csak egy pohár Vörösborra...-kötetlen- Saya, Cerirran és Tarassian

A szemeim tágra nyíltak, és álmélkodva hallgattam a kifakadást, pláne azért, mert nem néztem ki a férfiból, hogy muzsikus. Sokkal inkább elment volna színésznek, amekkora átéléssel "haldoklott" attól, hogy tennie kellett valamit. A kézmozdulat és meghajlás láttán viszont már nem tudtam visszafogni magam, és jóízűen felnevettem. A hangom csilingelt, a szemeimben apró könnycseppek ültek, ahogy kacarásztam, mert a helyzet és a férfi is kimondottan mulatságos volt. Már nem is emlékeztem rá, mikor volt utoljára, hogy szívből nevettem valamin, nem pedig csak mosolyogtam, így ez most kimondottan jól esett. Utána pillantottam, ahogy elsietett. A nevetésem lassan csillapult, és feltettem az engem leginkább érdeklő kérdést, amire immár Tarassiantól kaptam választ. Kissé elborult a tekintetem, mert ez a hír nem feltétlenül volt számomra jó, de hát nem lehet minden tökéletes. A bor meglepően ízletesnek bizonyult a neve ellenére. Az édessége, az állaga, a fűszerezettsége...semmi kivetnivalót nem találtam benne, és még szemgolyók sem úszkáltak benne, ahogy azt a neve alapján gondoltam. Viszont a mi borainkhoz képest talán kicsit erősebb volt. Tagadóan ráztam meg a fejem.
- Finom, csak erősebb, mint amihez szokva vagyok, és nem igazán szeretnék fejreállni. Egy hölgy nem túl szép látvány, mikor asztal alá issza magát.
Bocsánatkérő mosolyt villantottam, miközben a kupát a pultra tettem. Egyelőre nem mertem többet inni belőle. A kérdésre viszont eltátottam a számat egy röpke pillanatra, majd ismét megráztam a fejem.
- Dehogyis! Itt születtem, bármilyen meglepő is. Az apám Anglia nagykövete. Csak éppen nem sűrűn sétálgathattam a városban egyedül, és az ilyen helyek is kívül estek a megszokott üzletek útvonalától, ahova eddig jártam. - Egy pillanatra elgondolkodtam, majd úgy döntöttem miért ne. - Meguntam, hogy egy aranykalitkába zárt kismadár legyek, és meg akartam tapasztalni milyen a város valójában. A bálok, és a tanítási órák, bezárva a házba, évtizedekre majdhogy nem, nem túl szórakoztató elfoglaltság, és egy idő után meg kimondottan unalmas. Eddig még szerencsére csak pozitív csalódás ért. Esetleg...
A belépő, Ceirrannak nevezett férfi, aki kiszolgált, szakította meg a mondatomat. A számba haraptam, majd elnéző mosollyal szemléltem morzsás száját és arcát, miközben elém tette a pitét. Isteni illata volt, a gyomrom is megkordult rá.
- Kaphatok egy villát?
Éhes pillantásokkal méregettem a pitét, mint aki napok óta nem evett, pedig pusztán az alkohol miatt volt rá égető szükségem. Közben eszembe jutott mit is akartam pillanatokkal ezelőtt kérdezni, úgyhogy anélkül, hogy felnéztem volna, elhadartam a kérdést.
- Nem keresnek véletlenül felszolgálót?
Csak aztán vetettem lesütött pilláim alól lapos pillantást a két férfira. Remélhetőleg nem felejtettek el levegőt venni.

Csak egy pohár Vörösborra...-kötetlen- Saya, Cerirran és Tarassian

Szinte már elszégyelltem magam a kérésemért, pedig csak egy evőeszközről volt szó, amit értelmes ember minden nap használ. De csak szinte. Nem nagyon foglalkoztatott, ha ezért különcnek néznek. Ha most épp nem a jobbik felem lettem volna, valószínűleg kérdés nélkül, kézzel estem volna neki az előttem illatozó süteménynek. Így viszont maradt a jólneveltség, ami nem tűr meg kihágásokat. Csak bizonyos mértékkel. De a puszta kézzel evés biztos, hogy nem tartozott ezek közé.
A villa érkezése a pulton már meg sem lepett. Felvettem, megtörölgettem, majd egy falatot levágtam a pitéből, megfújtam és óvatosan a számba vettem. Érdekes, idegen, de egészen finom ízek támadták meg az ízlelőbimbóimat. Jóleső sóhaj szakadt ki belőlem, bár némileg feszélyezve éreztem magam, ahogy jópár szempár kereszttüzébe kerültem. Lenyeltem a falatot, majd zavartan a tányérra tettem a villát, a kezeimet pedig az ölemben egymásba kulcsoltam. Mintha mindenki engem figyelt volna, és ezt itt és most nem feltétlenül értékeltem. A döbbenet szinte tapintható volt a levegőben. Sejtettem, hogy a kérdésem felkavarja majd az állóvizet, de hogy ennyire... Nem igazán értettem.
Sandán pillantottam fel, először a mozdulatában megdermedt Tarassianra, majd Ceirranra. Az értetlenségük és rosszallásuk kimondottan rosszul esett. Elpirultam, és inkább a süteményre fordítottam a figyelmem.
- Úgy néztek rám, mintha szellem lennék, aki épp most jelent meg a semmiből... - motyogtam magam elé. Ritkán lehetett zavarba hozni, de most kimondottan ez a helyzet állt elő, és nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Újra megfogtam a villát, és tologatni kezdtem a süteményt a tányéron. Közben az értetlenségem kezdett nagyon is csípős dühbe átfordulni.
- Semmi szokatlant nem kérdeztem szerintem. Elmondtam ki vagyok, mi vagyok, mit keresek itt, és azt is, hogy miért. Ne nézzetek már így rám! Biztos nem én vagyok az első ember, aki munkát kér tőletek! Igaz, még életemben nem szolgáltam fel semmit, de a tánchoz is kell egyensúlyérzék, nem is kevés. Vagy éppen, ha tudnátok mekkora élmény egy halom könyvvel a fejeden SÉTÁLNI tanulni. Szóval megbírkóznék vele. Ismerem az etikettet, nyelveket beszélek, zongorán játszom...valami csak akad...
Vérig sértve pillantottam fel, és húztam ki magam ültő helyemben mind a százhatvankevés centimmel. Sütött belőlem a belém nevelt büszkeség, ahogy a fejemet felszegve néztem rájuk. Sosem volt kenyerem a könyörgés, és nem is most akartam elkezdeni. Ha keresztülhúzzák a számításaimat, ám legyen.
- Nyugodtan mondhattok nemet is, nem fogom megtorolni rajtatok semmilyen módon, és még apám hatalmát sem fogom felhasználni ehhez.
Talán számukra meglepő módon, de a saját nyelvükön hallhatták az utolsó mondatot. Nem feltétlenül tökéletesen, de érthetően és tisztán. ~Nehogy már lenézzenek azért, mert más, előkelőbb nevelést kaptam és nem az utcáról estem be!~