Fogadó a féllábú Geliarhoz

Mesék a pusztáról - Tarassian

Olyan gyorsan kevertem a tésztát amennyire csak lehetséges volt, hogy ne tegyem közbe tönkre. Nem törődtem most renddel, pakolással, tojáshéjakkal, használt edényekkel, az ráér később is, de egy seregnyi éhes saltusi van a fogadóban, ami viszont nem ért rá.
Összevontam a szemöldököm a forma lisztezése közben. Mégis hol a pitvarban lehet Acléan, ha nem itt? Esküszöm, hogy legközelebb egy riasztó rakétát erősítek rá, hogy fényjelzéssel megtalálható legyen.
Majd jött a kaparászás és fojtott szitkozódás. Nagyon ismerős szitkozódás. Ráadásul a pincéből, ahová csak egyetlen laernek van kulcsa széles e világokon. Acléan...
Először majdnem hozzá vágtam a tésztát a pince ajtóhoz. Másodjára majdnem hisztérikus nevetésben törtem ki. Harmadjára a saltusiakhoz akartam fordulni segítségért, hogy tépjék fel a zárt ajtót.
Aztán végül is maradtam ahol voltam, és úgy tettem, mintha nem hallanám.
- Csak a hordóászkák. - mondtam teljes hidegvérrel, miközben szakavatott és gyakorlott mozdulatokkal kinyújtottam az első tésztát. - Acléan hozatott nemrégiben pár igazán értékes hordót, arra jönnek.
Majd nyugodtan dudorászva megtöltöttem, befedtem és kilyuggattam az első pitét, ami aztán meg is indult a kemence felé. A kemencétől vissza felé kikaptam egy opálbogyót a gyümölcskosárból,mielőtt neki álltam volna a következő süteménynek.
Édes a bosszú..

Mesék a pusztáról - Tarassian

Tipikus. Amikor nekem kellett volna segíteni, egy búbánatos, 'Sajnálom kölyök, nem láttuk'-kal elintézték a dolgot. Persze, mert utánanéztél?! Megpróbáltad megkeresni? Nem, de a pitédet azért követeled.
Amikor meg Acléan bezárta magát a pincébe, pattannak, mint a kisangyalok, és még rám néznek fenyegetően, mintha én zártam volna be. Hát persze, mert miután bezártam Acléant csak úgy szórakozásból átugrottam Terakhra, hátha lemészároltathatom magam egy trófeagyűjtő mániákussal.
- A burgonyát nem a pincében tartjuk - morogtam nekik, látványosan neheztelő pillantást vetve a félvezér pisztolyán táncoló ujjaira. - Amúgy meg miért néz mindenki éppen rám? Jelenleg én vagyok az egyetlen, aki csinál is valamit, és nem csak álldogál. - És amúgyis ők a rend őrei, már rég ott kéne az ajtót feszegetniük és nem engem forszírozniuk, vagy villanópisztollyal fenyegetniük. Miközben beszéltem természetesen már úton voltam a pinceajtóhoz, sodrófástul, tésztagombócustul. Nem vagyok én szívtelen, és amúgyis, azért indultam el, mert aggódtam Acléan miatt, nem fogom hát hagyni, hogy sajttá penészedje magát.
- Itt vagyok Acléan. - próbáltam nyugtató hangon szólni hozzá, szorosan a pinceajtóhoz tapadva. - De a kulcs nincs nálunk. Nem vittük el és nem volt itt, mivel te vitted magaddal. Úgyhogy ott kell lennie valahol. De ne aggódj, van itt pár erős saltusi legény és pikk-pakk leemelik a zsanérról az ajtót. - sandítottam hátra a saltusi vezérkarra.
- Jól vagy amúgy? Nem érzed rosszul magad? Erkmasz és az őrök is azt mondták, hogy elég rossz bőrben voltál.
Majd csendben vártam mesterem válaszát. Azt a részt azt hiszem későbbre hagyom, hogy Vektaran hóddá akarja verni...

Tarassian- Mesék a pusztáról

Az erős saltusi legények döbbenten meredtek Tarassianra. Egyikük-másikuk óvatosan-értetlenül a társaira pillantott. A kínos csend kezdett nagyon hosszúra nyúlni, aztán a Saltusi Lovagrend nagymestere belebugyborékolt nevettében a befőttbe.
- Na, kapjátok le azt az ajtót. - kommandírozott vigyorogva miközben a cukros levet törölgette a szakálláról.
- Tönkreteszitek az ivómat?! - tiltakozott a pince elkínzott hangon. - Hát rendben... végülis mi történhet még. Talán jobb, ha szétlövitek a zárat, hátha gellert kap a golyó, és kilyukasztja az orromat.
Két fiatalabb saltusi kapitányt vezényeltek be, hogy lebonyolítsák Acléan kiszabadításának fárasztó részét. A lovagrendre jellemző kíméletlen profizmussal jártak el a lejárattal szemben. Gyorsan, hatékonyan és a lehető legkevesebb áldozattal.
Amint feltárult a pince sötétséget lehelő mélye, elhaló nyöszörgés kúszott fel a lépcsőn, majd egy sápadt, remegő kéz fúrta keresztül magát a homályon.
- AAaaááÁáárgg.... - morogta Acléan, ahogy négykézláb, a fénytől hunyorogva felküzdötte magát a lépcsőn. Arca sápadt volt, járomcsontja kiütközött, szemeit öles karikák övezték.
A saltusi kapitányok felsegítették. A Geliar tulajdonosa résnyire húzott, picit rángatózó szemmel nézett körül, majd elhalóan felsóhajtott.
- Tarassian, mi ez a pokoli felfordulás a konyhában?!

Mesék a pusztáról - Tarassian

A vádló kérdés elhangzása után kínos lassúsággal olvadt le minden szívélyesség, öröm és megkönnyebbülés az arcomról. Helyüket átvette a mérsékelt, hideg üresség és közöny. Hasonlóan kínos lassúsággal tettem le a sodrófát és a tészta gombócot is a mögöttem lévő pultra. Majd egy gleccser gyorsaságával és fagyosságával kúszott fel jobb szemöldököm a homlokom közepére.
- Hogy? - szóltam csendesen, szinte alig halhatóan. Azonban ebben az egy szóban egy egész vád- és védőbeszéd bújt meg; szavak és felháborodott kitörések dombjai és hegyei küldték maguk előtt futárként, és figyelmeztető robajként, hogy kedves halandók itt az idő elbújni, a kosarakat a fejekre húzni és kétségbeesetten jajgatni.
Hát így ismersz te engem Acléan? - sugározták sötéten villogó szemeim. - Én... aki hűségesen és becsületesen rendet tartok.... én aki felvigyázok Ceirranra... én aki ha te eltűnsz nyomban utánad eredek... hogy én, aki olyan finom pitéket csinál és úgy szereti ezt a konyhát... én csinálnék ilyet?! Nem. Nem, bizony. A bűnösöket itt látod magad előtt. Tekints fel Acléan és lásd a bűnösöket! Ők, akik olyan gyanús, fekete tömegként csoportosulnak szentélyed ajtajában! Ők, akik még mindig fehér lisztfoltokkal vannak szennyezve sötét ruhájuk szegélyén! Ők, akiknek szakállából még mindig csöpög a befőtt leve! Ők a tettesek. Berontottak ide, magukkal hozva szúrós puskaporszagukat, atrocitálták a dalnokodat és felforgatták a fogadódat. Majd még képesek úgy tenni, mintha jóhiszemű angyalok lennének, pattannak, hogy segítsenek, kioktatnak és magyaráznak. De báránybőrbe bújt farkasok ők. Ők a felelősek, senki más. És most... Alcéan, mesterem! Emelkedj fel és űzd el takarítani a bűnösöket! Tisztítsa meg lelküket a rend, amit szent konyhádra hoznak!

Tarassian- Mesék a pusztáról

- Rendet teszünk, Acléan! - fogadkozott sietve Eidrick Tranavalos, mikor észrevette Tarassian sötét, hátborzongató dimenziókról regélő tekintetét, amelyben egy halálos ugrásra elkészült mélyalvilágbeli agyaras-tüskék lény végleges elhatározása vibrált. Elemi szinten fenyegető volt.
A többi saltusi nem tűnt Eidirckhez hasonlóan lelkesnek, de legalább az tisztázódott, hogy nem, nem Tarassian felelős a helyiérdekű káoszért és nem, nem nem is feltétlenül (csak) Ceirran az eredete. Acléan a magyarázkodások áradatában úgy állt, mint egy öreg világítótorony a felcsapó hullámok között: rezignáltan, beletörődve állta a csapásokat.
- Azt hiszem mára bezárunk - dörgölte meg a halántékát.
S lőn.
Amikor a saltsui vezérkar bejelentette, hogy ma korán zár a Geliar, furcsa módon alig akadt panaszkodó vendég. Egy fertály óra sem telt bele, és a műintézmény kiürült.
Acléan az egyik asztalhoz vánszorgott, és levetette magát a nyiszeregve tiltakozó székbe.
- Fiam, ha hozol nekem egy teát, kérdezhetsz, amíg ébren tudok maradni.

Mesék a pusztáról - Tarassian

Szememben győzedelmes fény csillant, ahogy a saltusiak neki álltak a konyha kitakarításának. De ez nem akadályozott meg benne, hogy valamicskét én is besegítsek.
Acléan elhaló szavaira azonnal pattantam és hoztam egy gyomornyugtató és frissítő teát, majd mesterem elé tettem az asztalra és én is elfoglaltam helyemet vele szemben.
- Nem igazán tudom, hogy mi kérdezni valóm lenne - simítottam végig növekvő borostámon. - Talán csak az, hogy mi volt, ami ilyen csúnyán kiütött?
- Mondanivalóm viszont annál inkább van. - Hátradőltem a székemen, és megvakartam a tarkómat. - Innentől minden második nap hajnaltól tíz óráig nélkülöznöd kell a szolgálataimat. - hatásszünet - Hogy hogy is alakult így, az kicsit hosszú, de röviden annyi, hogy Vektaran segített nekem, megmentett és felfogadott tanoncának. - sóhajtottam, mert csak most kezdett bennem tudatosulni, hogy ez mivel is járhat. - Nézd, Acléan, tudom, hogy a jóindulatodnak hála inasodként vagyok itt, és ezért kapom a szállást és az élelmet. De azt is tudom, hogy egy olyan inas, aki minden másnap eltűnik egy teljes délelőttre, nem ér meg ennyit.... Így aztán teljesen megértem, ha azt mondod, hogy nem tudod továbbra is biztosítani, amit eddig. De még ha el is kell költöznöm, és a saját lábamra állnom, nagyon örülnék, ha visszajöhetnék néha nap egy-két pitét sütni, vagy kisegíteni. - Már nem is nagyon mertem Acléanra nézni,helyette malmozó ujjaimat figyeltem, így aztán azt se tudtam ébren van-e még. De végül mégis csak felpillantottam mesteremre és vártam a válaszát.

Egy dudás két csárdában

Amíg Acléan békés nagyapai mámorban merengett a növényápolás kellemesen ringató rejtvényein, versenysebességre kapcsolva kivágtattam a konyhába, elmartam a reggelimül szánt pitefejadagot, és a következő pillanatban megint ott bólogattam mentorom mellett. Kimondottan hiányoltam egy hintaszéket, aminek felvehettem volna a ritmusát. Majd ne felejtsem említeni Acléannak, hogy a stílszerűség kedvéért szerezzen be egyet. Netán kötögetni is elkezdhetne.
Mivel nyilvánvalóvá vált, hogy álomfejtéssel itt és most nem fog szolgálni, egy lemondó sóhajjal értem át a következő napirendi ponthoz.
- Őszinte leszek, a legfikarcnyibb, legtünékenyebb, leglégneműbb segédfogalmam sincs róla - felöltöttem leghosszabban kínzatott mártírábrázatomat és megeresztettem egy olyan szívfájdító sóhajt, ami után csoda, hogy az utca madarai nem hullottak zokogva az utcakövekre.
- Ha nagyon muszáj, a parkban is aludhatok.
Vártam a pici, tollas testek koppanásának hangját, de semmi. Fenébe. Ez van, ha laikusokkal dolgozik az ember. Bánatomat, jobb terv híján, igyekeztem pitébe fojtani. Kész csoda, de a sütemény tésztája az egész estés álldogálás után sem szalonnásodott meg. Mágia, én mondom!
- Annyi a biztos... - telepedtem le a sámlira. - Hogy tízre oda kell vágtatnom díszegyenruhában, seregszemlére. Én vagyok egyszemélyben a katonazenekar. Kínos lenne, ha elkésnék.
Nos, ez megingathatatlan tény. Úgyhogy minden reményemet abba fektettem, hogy a békés pitézgetés, a délelőtti készülődés és diszkrét hangszál/lanthúr melegítés után nem fogok orbitális mértékben lemaradni a raportról.

Mesék a pusztáról - Tarassian

Megkönnyebbülten, hálásan és boldogan kaptam fel a fejemet Acléan válaszára.
Ha lánynak születek, most alighanem már Acléan nyakában lógnék, a szuszt is kiszorítva belőle sűrű 'köszkösziköszi' kántálás közepette. De szerencsére nem így akarta a sors, így mindketten megúszhattuk ezt a bizarr és kellemetlen szituációt.
Így aztán csak egy füligérő, nagyon vidám, nagyon hálás és nagyon szorgalmas vigyort eresztettem meg jó hosszan, miközben látszólag bosszankodva igazgattam meg összekócolt hajamat.
- Viszont amíg rettenthetetlen gladiátorrá nem válok, muszáj lesz mindent bal kézzel csinálnom -böktem még ki az utolsó, nem is olyan aprócska részletet. Csak ne a Geliar tányérjai legyenek gladiátori karrierem első áldozatai...
De már pattantam is, hogy hozzak még teát megfáradt és elgyötört mesteremnek. Természetesen bal kézzel.
A Geliarban szép az élet....


// Köszönöm a kalandot és a lootot! //