Fogadó a féllábú Geliarhoz

Csak egy pohár Vörösborra...-kötetlen- Saya, Cerirran és Tarassian

- És azért, mert arisztokrata vagyok, már dolgoznom sem szabad? - vontam fel kérdő-kételkedőn a szemöldökömet. A bal kezem ökölbe szorult, míg a jobb a villát fogta görcsösen. Szívem szerint a fejükbe állítottam volna az evőeszközt, hátha némi értelmet is beléjük lehetne verni. Igen, tisztában voltam vele, hogy a kérdésem meghökkenést fog kiváltani, és talán többre mennék, ha más tulajdonságaimról tennék tanubizonyságot, de a késdobálás nem igazán illett ehhez a személyiségemhez. Utáltam, hogy meg van kötve a kezem.
A nyelvhasználatom kritizálása kezdett túllendíteni azon a ponton, ahol még meg tudtam őrizni nemeskisasszonyi álcámat. Ajkaim pengevonallá szűkültek, úgy szorítottam össze, nehogy olyat mondjak, amit magam is megbánnék. A hátam mögött felhangzó szavak is csak halvány, születésének hamvába halt mosolyt csaltak az arcomra.
- Köszönöm, Jóuram. - fordultam hátra, és biccentettem a saltusinak, és társaságának, saját nyelvükön hálálkodva, majd visszaváltottam a közös nyelvre, míg tekintetem már ismét Ceirranon pihent, mivel Tarassian láthatóan sokkot kapott.
- Akkor nyugodtan készülhetsz egy verekedésre a saját fajtársaddal, ugyanis egy laer tanított rá. Igazán mélységesen sajnálom, hogy nem sikerült olyan tökélyre fejlesztenem, hogy a kavicszörgéshez hasonlító nyelvetek dallamos éneknek tűnjön.
A hangom csöpögött a gúnytól. Eltoltam magam elől a tányért, pedig igazán finom volt a pite, de azon az egy kóstolásnyi darabon kívül semennyi nem hiányzott belőle, most meg már képtelen lettem volna akár csak egy falatot is letuszkolni a torkomon. Inkább a kupámat kaptam meg, és kortyoltam bele óvatosan.
- Amúgy meg majd akkor kritizálj, ha megtanultál egyetlen földi nyelvet is, és képes vagy úgy beszélni rajta, hogy az kifogástalan legyen. - tettem még hozzá, de közben már Tarassiant figyeltem. Őszintén szólva kezdett aggasztani a viselkedése.
Nagyot sóhajtottam, és leeresztettem, mint egy lufi. Semmi értelme. Szemmel láthatóan ezek ketten kézzel-lábbal tiltakoznak az ötletem ellen, ráadásul az egyik talán még az ép eszét is elvesztette.
- Tudod mit? Felejtsd el, hogy bármit is kérdeztem.
Ismét kortyoltam egyet a borból, majd a kupát is félretoltam, bár az is még félig tele volt. Elhúztam a számat a nevemet firtató kérdés hallatán. Számomra az volt a csoda, hogy magától nem tudja.
- Saya Whitehill. Neked nem szükséges bemutatkoznod Ceirran. Elég jó megfigyelő vagyok, és képes vagyok olyan összetett gondolkodásra, hogy a beszélgetésetekből kikövetkeztessem ki-kicsoda. Mennyivel tartozom?

Csak egy pohár Vörösborra...-kötetlen- Saya, Cerirran és Tarassian

Mintha Ceirran a mai napra azt tűzte volna ki céljául, hogy engem felbőszítsen. Ha tudná, hogy amilyen kicsinek és gyengének tűnök, annyira nem vagyok az, és bizony tudnék bemutatót tartani a villán és a kézfején - szoros együttműködésre kényszerítve a kettőt -, talán nem lenne ekkora a szája. Mindenesetre egyelőre még nem tettem semmit, bár ha pillantással ölni lehetne, akkor Tarassiannak a darabjait kellene felmosnia a padlóról.
A riposztja alap esetben szórakoztatott volna, de most eljutottam arra a pontra, hogy minden egyes szó, amit kiejtett a száján, vörös posztóvá vált a szememben.
- Na idefigyel, te túlméretezett, kákabélű játékmackó. Maximum annyira vagyok botfülű, mint te, de joggal állíthatom, hogy nagy eséllyel ezerszer jobban játszom nálad, aki valószínűleg csak a kocsmai mulatósokat ismeri, és arra aggatta a muzsika jelzőt. A nyelveinknek meg semmi problémája, ezerszer érthetőbbek és tanulhatóbbak, mint a ti kiskutya ugatásotok. Viszont, míg én legalább törtem magam, te elvből elutasítod az egészet. Innentől kezdve meg sem jogod, sem okod nincs arra, hogy kritizáld a beszédemet.
Csípős beszédért nekem sem kell a szomszédba mennem, bár ezt most kultúrált formába csomagoltam, mert az illem és jellem ezt kívánja. De ha tehetném, bizony már rég a fejébe húztam volna a kupámat. Tűzről pattant lennék? Talán. Vagy éppen bolond. Nekem is, mint mindenkinek, ezerszer a szájába rágták, hogy nem feltétlenül jó ötlet felbőszíteni egy laert, de ha egyszer ANNYIRA kihozott a sodromból! Akár még tíz körömmel is képes lettem volna jelenleg megnyúzni.
Mikor a konyha felé indult, dühömben felkaptam a mellettem lévő italkönyvet és utána hajítottam, minden erőmmel, aztán csak zihálva meredtem rá. Az egy dolog, hogy most már illendő megvárni a tulajdonost, de még csak az árat sem volt hajlandó kibüfögni, csak a sületlenség fojt a száján akadálytalanul kifelé, mint a megáradt folyó.
- Fulladj bele a maradékba, te malac!
Nagyjából ekkor került a szemem elé egy újabb Laer. Nagy levegőt vettem és igyekeztem lehiggadni, vajmi kevés sikerrel. Azért kipréseltem magamból egy bocsánatkérő mosolyt, bár ökölbe szorított kezem, ami a pulton nyugodott, nem kevés feszültségről árulkodott.
- Szép napot. Csak megkérdeztem tőlük, hogy nem keresnek-e véletlenül felszolgálólányt, erre lefagytak, mintha nem is tudom, valami démoni kérdést tettem volna fel. Tarassian szerintem azóta sem tért magához a sokkból, de ez a...ez a... törpetacskó...legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben! Pedig még kedves is voltam, mert a saját anyanyelvén szóltam hozzá!
Dühöngtem, szikrázott a szemem, és nagyjából úgy festhettem, mint egy mini atombomba, ami mindjárt felrobban.
- Mindenesetre hálás lennék, ha legalább Ön felvilágosítana, hogy a pite, amit ettem és a szemes bor, vagy mi, amit ittam, mennyibe is kerül, mert ez a kérdés elkerülte őnagyszájúsága figyelmét, ahogy rájött arra, hogy maradékot tömhet magába, már ha azt, hogy egy falatot ettem belőle, maradéknak lehet hívni.

Csak egy pohár Vörösborra...-kötetlen- Saya, Cerirran és Tarassian

Mivel piszok jó megfigyelő voltam, - lévén ez a másodéletem szerves hozadéka volt - így elég beszédes volt számomra Ceirran arcvonásainak és hangulatának változása. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy talán kissé túllőttem a célon, és nem kellett volna, de ettől még nem hátráltam meg. Makacsul álltam a pillantását, dacosan szorítottam össze a szám, és vetettem fel a fejem. Csak azért nem szóltam vissza, mert félő volt, hogy valóban szétverné az egész kerületet, és akkor esetlegesen ártatlanokat is bántalmaz, amivel a lelkiismeretem nem tudott volna kiegyezni. Pedig nagyon szívesen felvilágosítottam volna arról mennyire is téved, pláne velem kapcsolatban, mert közel sem voltam az az eszetlen, mindentől óvott kis fruska, mint aminek festettem. Ráadásul a szivem megszólítása felért egy újabb sértéssel a számomra.
Tombolva pillantottam utána, ahogy eltűnt a konyha felé, és még az itallapot is utána indítottam, de fel sem vette. A tulajdonos felbukkanása heves kifakadást váltott ki belőlem, de aztán már azon kaptam magam, hogy Tarassian karjában lógok, mint egy zsák krumpli, és szélsebesen haladunk arra, amerre Ceirran eltűnt. Úgy robogtunk át az épületen, mint valami tehervonat, amiről olvastam valami könyvben, csak időközben Ceirran is csatlakozott kétfős kompániánkhoz.
Őszintén szólva a meglepettség volt az, ami miatt meg sem mozdultam, de mikor végre földet ért a lábam, vérig sértve, és kimondottan dühösen léptem arrébb. Karomat magam előtt keresztbe fonva hallgattam az ordítást, és magamban nyugtáztam, hogy igen tehetséges lehetek, ha alig 10 perc leforgása alatt két laert is kihoztam a béketűrésből, amiről olyan fene mód híresek. Talán még valami kínzómesternek is elmehettem volna a saltusiakhoz. Csöndben hallgattam végig a szóáradatot, de a másik énem már erőteljesen dolgozott bennem, és kissé előrenyomult, ami meg is látszott rajtam. Bár nappal volt, körülöttem mégis sötétség hullámzott baljóslatúan, és a kisugárzásom, testtartásom, viselkedésem is ehhez mérten változott. Lehet, hogy eltörpültem mellettük, lehet, hogy csak egy törékeny ember voltam, de jelen pillanatban a veszély, mint valami palást, úgy burkolt be.
- Nem vagyok sem hülye, sem felelőtlen. Arról meg, hogy a felszínről ítéltek, nem én tehetek. És már megbocsáss, de nem fogom szó nélkül tűrni, hogy bárki is csak úgy keresztülgázoljon rajtam, ráadásul minden kézzelfogható ok nélkül. Ettől függetlenül elnézést kérek a viselkedésemért, ha Ő is - mutatok Ceirranra - bocsánatot kér tőlem. Úgy, hogy azt el is higgyem.
Ördögi mosolyt villantottam "kedves" zenésztársamra, majd ismét Tarassianra pillantottam hűvösen.
- Elismerem, nem így terveztem sem a bemutatkozásomat, sem a megismerkedésünket, pláne nem a tulajdonos előtt, de a történteket a félreértések tisztázása nem fogja semmissé tenni. Mindenesetre, ahogy az látszik is - gúnyosan villant a szemem - nem vagyok egy ártatlan és védtelen rózsaszál. Nagyon nem. És megvan az okom arra, hogy itt akarjak dolgozni. Ha úgy tetszik, szeretnék megismerkedni a normális élettel. - rántottam meg a vállam hanyagul. A testtartásom ösztönösen támadó beállást vett fel, bár a fegyvereim jelenleg igen távol voltak tőlem. - Nyugodtan hívhatsz Sayanak, nem fogom érte leharapni a fejed. És igazán örülök, hogy életre keltél sóbálvány állapotodból.
Halvány, de őszinte mosoly ült ki az arcomra, majd fújtam egyet, és köröztem párat a vállaimmal, meg a fejemmel, miközben félig lehunyt szemmel mustráltam a két laert. Végül lazítottam a testtartásomon, bár a közelembe lépni még mindig nem volt érdemes.
- Amúgy meg nem vagyok benne biztos, hogy az ötletem, amit felvetettem jó. Tekintve a ma történteket, félő, hogy hamarabb kitekernénk egymás nyakát, mint hogy túléljünk egy hetet békességben.

Csak egy pohár Vörösborra...-kötetlen- Saya, Ceirran és Tarassian

A földön ülő bocsánatkérés igazán jól állt Ceirrannak, de legalábbis én elégedett kárörvendéssel figyeltem. Mondjuk, tekintve az eddigi viselkedését megkérdőjeleződött bennem az őszintesége, de már így is eléggé felpaprikáztuk egymást, nem akartam tovább folytatni a civódást, még ha a természetem egy része lázadt is ellene. Inkább vettem pár mély levegőt, és ahogy a nyugalom lassan eltompította bennem a harag vörös ködét, úgy oszlott szét körülöttem a sötétség is. Tudtam irányítani, és nem azért jelent most meg, mert kicsúszott a kezemből, hanem mert elegem volt abból, hogy szinte még emberszámba sem vesz. Ilyenkor pedig hajlamos voltam kivetkőzni magamból. Az eltelt évek alatt hozzászoktam, hogy nem üresfejű babaként kezelnek, hanem számolnak velem, mint veszélyes ellenféllel, pont ezért is volt egyre nehezebb "hercegkisasszonyként" viselkednem.
Nem mintha Ceirran értékelte volna a tettemet. A nagy száját továbbra sem tudta csukva tartani. Feszülten hunytam le a szemem, és próbáltam megőrizni nehezen visszaszerzett békességemet, ahogy csöndesen válaszoltam bosszantó és éles szavaira.
- Semmi gond a vérmérsékletemmel. Alapjáraton higgadt természetű vagyok, ahogy elviekben TE IS. Az ajánlatodat meg köszönöm, de semmi kedvem a virágkötészethez, láttam eleget, gyakoroltam is párszor, de tiszta unalom, a süteménysütés meg egyszerűen nem illik hozzám. Amúgy meg hidd el, tudnék számodra jó pár meglepetéssel szolgálni...
Az utolsó mondat már csak elenyésző suttogás volt, mert a figyelmemet immár Tarassian kötötte le. Érdeklődve és csöppnyi nyugtalansággal figyeltem, ahogy hideg vízben áztatja magát. Ösztönösen tettem egy lépést felé, és dőltem kicsit előre, hogy rálással a haj mögött megbújó arc vonalaira.
- Jól érzed magad? - kérdeztem aggódón. - Nem hiszem, hogy olyan szörnyű lenne a helyzet, pusztán csak...rossz csillagzat alatt született a találkozásunk. Amúgy meg lehet, hogy az a zabagép valóban nagyszájú, de azért téged nem hívnálak elmebetegnek. Na meg amúgy sem tudom milyen lenne a fajotok mintapéldánya.
Igyekeztem megnyugtatni, de fogalmam sem volt, hogy mennyire járhattam sikerrel. Tűnődve néztem utána. Annyira sütött belőle az őszinte sajnálat, hogy egyszerűen egy szívtelen dögnek éreztem volna magam, ha hagyom így elmenni. Ami valljuk be, megint csak a hülyeségem bizonyítéka, de sosem voltam a túlzottan kiszámíthatóság embere a négy évvel ezelőtti éjszaka óta. A széltól is óvott, mindig illedelmes kisasszony akkor darabjaira tört, és maradt helyette egy makrancos kata, aki mindig csak a saját feje után megy. Gyors léptekkel teremtem előtte, és igyekeztem elzárni az útját, bár tudtam, ha nagyon akar úgyis kikerül, átgázol rajtam, vagy épp a grabancomnál fogva arrébb rak, mint egy könnyű tollpihét. Azért kinyújtottam a kezem, és a mellkasára raktam, így próbáltam megállásra késztetni.
- Nem kell bocsánatot kérned, és ne legyen bűntudatod sem. Nem leszek elfogult, nem szokásom. Mindig az adott ember viselkedése szerint vonom le a következtetéseimet. Butaság is lenne egyetlen lényből egy egész faj természetét lekövetkeztetni, hiszen nincs két egyforma jellem. Tudok neked valamiben segíteni?
Őszinte féltéssel figyeltem, és ha nem pakolt arrébb, akkor próbáltam bekukucskálni a haja mögé, akár úgy is, hogy a vizes tincseket arrébb söpörjem az arcából, bár szinte elvesztem hatalmas termete előtt.
- Meg fogsz fázni...
Ha esetleg Ceirran korsóval vagy épp ásóval közelített volna, akkor rá meg néma, szúrós pillantást vetettem, hogy meg ne merje próbálni, vagy kitekerem a nyakát. Akkor is, ha az lesz utolsó cselekedeteim egyike.

Csak egy pohár vörösborra...- kötetlen- Saya, Ceirran és Tarassian

Egyszerűen már csak hagytam történni a dolgokat. Belefáradtam a huzavonába, a veszekedésbe, és hogy én lettem kikiáltva rossznak és gonosznak, holott...mindegy is. Elvettem a kezem Tarassian mellkasáról és félreléptem, hogy ne legyek az útjában. Üres tekintettel figyeltem, majd az ásóra támaszkodó Ceirranra pillantottam.
- Igazából nem számít mi hatalmasodott el rajtam, mert láthatóan ez is csak újabb problémát okoz. Amúgy nem gondoltam semmi hasonlóra, de ha ezt szeretnéd hinni, nem állok az utadba. Azt csináltok és gondoltok, amit szeretnétek. Nem ismerem a fajtátokat, nem tudhatom mi a jó nektek. Elnézést, hogy gondot okoztam, többet nem fog előfordulni.
Fásultan csendült a hangom. Elegem volt az egészből. Megvártam, amíg Tarassian becsoszog előttem, majd némán, hangtalan léptekkel követtem, legalábbis a konyha ajtajáig. Kutatóan pillantottam körbe, amíg meg nem találtam a tulajdonost. Odaléptem hozzá, majd elővettem az erszényemet, és húsz aranyat a kezébe nyomtam.
- Remélem fedezi a fogyasztásom költségét, és az időt, amit elraboltam maguktól. Sajnálom, hogy hiába fáradt fel, de a kérdésem már tárgytalan. Azért köszönöm, és örülök, hogy megismertem. Az ivóban meg igazán kellemesen csalódtam.
Bár a szavaim hálásak voltak, a hangszínem színtelen volt, a tekintetem meg kifejezéstelen. Visszavedlettem abba az üres, úrinő báb szerepbe, ami születésem óta fogva tartott, és ami az etikett szabályaira épült életem minden percében, és az udvariasságra.
- Köszönöm a vendéglátást.
Egy halvány mosoly, és egy alig látható fejbólintás után hátat fordítottam, és magasra emelt fejjel kivonultam az ivóból. Az ajtót csöndesen tettem be magam után. Nem akartam teátrális lenni, és igazából erőm sem volt hozzá. Az értelmetlen szóváltás egyszerűen mindent felemésztett bennem. Ráadásul nem igazán értettem a saját viselkedésemet sem. Jó, már régóta nem voltam a "mindent eltűrök és elfogadok" viselkedés mintaképe, de hogy ennyire kiboruljak, ez eddig csak akkor fordult elő, ha az Alvilágban elengedtem magam. Csalódottan sóhajtottam és indultam el hazafelé. Ez a "munkakeresés" egyáltalán nem úgy sült el, ahogy azt elterveztem.

//Köszönöm a játékot:)//

Mit nem mondjak elég érdekesnek tűnt ez a Domhan. Alig, hogy megérkeztem egy férfi megkért, hogy legyek rövid ideig a testőre. Mivel áldott jó szívem volt ezért elvállaltam, de bár ne tettem volna. Nem sokkal később kiderült, hogy a szegény szerencsétlen kereskedő valójában illegális áruval csencsel. A Saltusiak azon nyomban lecsaptak rám és először azt hitték én is bűnöző vagyok ám megnyerő személyiségemnek köszönthetően rögtön meggyőztem őket az ellenkezőjéről. Folytattam a megbízást és ennek hatására a Saltusiak végre lecsaphattak eme bűnbanda jelentős részére. Némi kéz pénzel jutalmazták a segítségemet, amit először nem akartam elfogadni, de rábeszéltek. Eme kis kaland után úgy döntöttem, hogy egy kis pihenésre van szükségem. Sajnos újként nem ismertem a környéket ezért elkezdtem kérdezősködni. Egy vén csavargó egy kevés apróért útbaigazított a Féllábú Galiar felé. Mikor benyitottam ismerős ruházatuk alakokat pillantottam meg. Kétség kívül Saltusiak voltak méghozzá nem is kevesen. Mikor elhaladtam mellettük üdvözlés feléjük bólintottam. Nem tartottam valószínűnek, hogy érteni fogják az okát, de nem is érdekelt. Azonban a békeség egy tünékeny dolog, mert alighogy leültem mellettem termett egy izmosnak kinézetű alak és vidáman a vállamra csapott. Nem tartoztam a nyámnyilák közzé azonban majdnem rázuhantam az asztalra a hatalmas tenyerek nyomása alatt. Úgy tűnt a férfi valakivel összekever engem és én ezt igyekeztem elmagyarázni neki.
- Nem ismerem magát.
Azonban úgy tűnt hiába fárasztom magam egyetlen árva szavamat sem halotta meg. Azt akarta, hogy találkozzunk a főtéren a szökőkút mellett. Nem tudtam, hogy mit akarhatnak tőlem, de ez egy érdekes kalandnak ígérkezett. Így hát megittam az italaimat majd megfogtam a táskámat és szép lassan elindultam a megbeszélt találkára. Nagyon reméltem, hogy nem megint egy bűnöző banda karma közé fogok keveredni.

A két alak meghúzta a kupáját. A félhomályos teremben mindenki feszülten figyelte őket, és hallgatta a versikét, amely egyikük szájából tört elő. Mézes hangját még egy Laer is megirigyelte volna. Majd lassan a másik vette át a szót. Kezéből egy apró hófehér kavics hullott az asztalra, amin megcsillant a lámpa fénye. Erős félmosolyra húzta a száját, és így szólt a hallgatósághoz:
- Ez itt barátaim a világ talán legértékesebb kincse. Senki sem tudja honnan származik, vagy hol is lehet megtalálni. Azt sem tudjuk mi is ez... de azt igen, hogy ez drága barátaim... ez minden kincsvadász álma... A Fehér Fém...
Hangja elhalkult kezébe temette a kavicsot, majd egy egyszerű bűvésztrükkel eltüntette azt. 
- Végigbarangoltuk Shandara erdejeit, megküzdöttünk számos fenevaddal... de a régi romok közt sem találtunk semmit. 
Egy kendőt húzott elő, ami alól egy csettintésre egy arany fülbevaló csúszott ki. Régi Kromat törzsi ékszer lehetett. Majd ráfújt és az eltűnt a kezéből.
- Felkutattuk Saltus régi tárnáit. Olyan lényekkel találkoztunk amiket már rég elfeledettnek hittek. Leástunk a hegyek szívéig, de csak a halott követ találtuk ott...
Összecsapta a tenyerét, és egy rubint varázsolt elő ami még nem lett kifejtve a kő fogságából teljesen... Majd füstöt csiholt és a kő ismét eltűnt.
- Elmentünk Seguth Andurra... Kivívtuk a törzseik elismerését... de ott is csak a jeges semmi fogadott bennünket. Végeláthatatlan üresség... és halott táj...
Egy törzsi nyaklánc csak úgy a nyakába került. Szimbólumok borították a csontokat amik még a jeges korszak elejéről származhattak.
- Nem leltünk semmit... A Fehér Fém kiléte még mindig rejtély mindenki számára... de mesék szólnak a hatalmáról. Azt mondják, aki megszerzi hatalmas erőre tehet szert. Fegyvert kovácsoltathat belőle ami sosem csorbul ki. Lövedékeket, amik mindig eltalálják a célt, vagy páncélt amin nem fog semmi varázslat... erősebb mint a kékacél. Állítólag, ha valaki úgy dönt hogy hangszert csináltat - itt szemével a Laerek tábora felé pislantott - akkor annak a csodának mindenki ámulatára fog járni, hiszen hang nem ütődik félre, és annál édesebb dallamot egy mester keze sem tudna kicsikarni egy egyszerű hangszerből. 
Kezébe egy gyönyörű fafurulyát teremt, amin díszes Laer motívumok futnak. Gyengéden belefúj a hangszerbe ami mézédes hangon szólal fel, egy rövid melodikus dallam formájában. Majd utána egyszer összecsapja a tenyereit és a furulya ismét eltűnik. 
- A Fehér Mese... A legtöbb kalandor fantáziáját megmozgatta... És mi magunk is kísértésbe estünk... De nem találtunk semmit... Aztán... Elmentünk Egy elfeledett szegletére a Nagy Domhannak... és ott találtuk ezt.
A kis kavics ismét visszatért az asztalra, és mintha fényesebben csillogott volna mint korábban.
- Szóval a remény sosem hal meg Drága Barátaim... A Fehér Fém igenis létezik!  


( A kalandban résztvevők: Tarassian; Cerrian Carason; Feladir; Lace Lotter;
Az első körökbe még be lehet csatlakozni, így újakat is szívesen várunk ^^
Jelenleg rátok van bízva, hogyan és miként keveredtek a Geliarba, és hogyan akartok tovább indulni. Fontos felhívnom a figyelmet, hogy a Fórumkalandban elképzelhető, hogy keményebb szituációk fognak előfordulni, ahol a karakter épsége a tét. Emellett, aki nem ír határidőre, az kimarad egy körből, ha másodjára is kimarad, a karaktere enyhe büntetésben fog részesülni. Harmadik kimaradás esetén a karaktert kiírom a sztoriból, és lehet rá fog esni egy hegy. Szóval óvatosan.
Posztolási Határidő: 09. 15 )