Fogadó a féllábú Geliarhoz

Fehér Mese

Az ajtó először csak nehézkesen, kissé nyikorogva nyílik, még egy kevéske fény is beszűrődik oda kintről, de az se tart sokáig, hanem csupán addig, míg a rajta belépő nőszemély becsapja azt maga után. Utána gyors és határozott léptekkel indul meg a pult felé, miközben halálos nyugalommal vizslatja a bennlévőket azokkal a tűzpíros íriszekkel.
Nem valószínű, hogy ismerne innen bárkit is, de manapság a paranoiája súlyos teherként nehezedik rá, így mindenkit alaposan megfigyel. A pulthoz érve az egyik ülőalkalmatosságon foglal helyet, és csak azután irányítja figyelmét a pultosra.
- Szeretnék egy Rohadt bivalyt és egy szobát odafenn, ahol megpihenhetnék. – Végül ha szavai meghallgatásra találtak, akkor a fogadó többi vendége felé fordul. Kíváncsi, hogy miféle szerzetek is vannak itt jelenleg, és hogy miről is beszélgetnek. Talán hall valami érdekességet, ami jól jöhet a jövőben neki.

Hófehér mese

Legalább az aranyat tudom használni valamire - gondoltam. A piac felé vettem hát az irányt, az utcán a tömeg pedig utat nyitott a szikár mágusnak. Még akkor is ha csak tanonc. Útközben megéheztem, kerestem hát egy viszonylag nyugodt helyet. Ekkor megláttam egy fogadót. Jobb ha nem keltek nagy feltűnést. Belépve nem kis csoportot láttam meg. Köpenyemet még jobban magamra húzva próbáltam eljutni valahogy a pultig. Valamit inni - szóltam, és félrevonultam egy sarokba. Felmértem a helységet: tele volt mindenféle néppel: ketten éppen meséltek, és volt aki figyelmesen hallgatta őket.  - Még hogy Seguth Andur, két nap alatt halálra fagynának. És különben is ott vannak a kapuőrök, két percük se lenne. Mások arcán is láttam a kétkedést, vagy hitetlenséget. Az egyetlen érdekes ezen kívül a bagoly volt a szobában, meg a két Laer. Ilyeneket se lát minden nap a Seguth. Közben elfogyott az italom, így hát visszasétáltam a pulthoz és leraktam a korsóm. Visszafordulva a sarokban elfoglalták az eddigi helyem, jobb híján a pulthoz telepedtem le.

Hófehér mese

A pultnál csendben hallgattam a beszélgetést. Megtudtam egyest mást, például hogy a kocsmáros Acléan, hogy a furán kinéző kalapos Lance Lotter, és hogy az egyik laer pedig a Ceirran névre hallgat. De ami furcsa, hogy nem csak Domhanon volt ismert a két alak története. Ha pedig több síkon is terjed egy történet, ami ugyanazt a tárgyat említi, akkor annak egészen biztosan van valami valóságalapja is. Egyre inkább foglalkoztatott a jeges tapintású fém mibenléte. Vajon mikori maga a történet? Talán több információ is akad a mágusok könyvtárában, elvégre egy ilyen nagy hatalmú tárgyról biztosan készült akár csak egy említést tartalmazó feljegyzés... Egyelőre viszont tovább figyeltem az eseményeket, ki tudja, talán még valami hasznos elhangzik.

Hófehér mese

Egészen egyszerűen csak biccentett a fogadós válaszára, miközben pár korty rögtön legurult az általa rendelt italból. Hiába, meg se közelítheti az elfek italait, de erről nem ők tehetnek. Talán majd pár száz év múlva elérik azt a minőségi szintet. Közben a szobával kapcsolatban is átfut pár gondolat a fején, még eszébe is jut, hogy lenne pár módja kihasználni azt a nagyszobát, de most túl fáradt az ilyesmihez.
- Hát, aludnom mindenképpen kellene, így nem kaphatnék legalább valamiféle kedvezményt? – Nem látott sok esélyt arra, hogy ez a csel beváljon, de egy próbát mindenképpen megért szerinte.
Közben elkezdte hallgatni a többieket, hogy miről is folyik éppen a csevely és hamarosan egy érdekes téma bukkant fel. A fehér fém valahonnan ismerős volt neki, talán már egyszer halotta valahol régebben, de ennek ellenére se biztos abban, hogy miről is van szó.
- Pont az ellenkezője az igaz, szerintem. Az átlag polgár inkább még jobban elhiszi az ilyesfajta „históriákat”, ha egy kevéske szemfényvesztés is társul ehhez. Szeretnének hinni a mesékben és a csodákban. Talán elítélhetőek emiatt? – Tudta jól, hogy senki sem kérdezte, hogy mi is a véleménye, de ő már csak olyan, hogy ami a szívén az a száján. Ő maga nem dől be ilyesfajta trükköknek, elvégre egész életében mágiával volt körbevéve, így nem esik nehezére megkülönböztetni azt az egyszerű trükköktől.
- Amúgy pedig, ahol ez volt, ott talán lehet több is. Ha pedig valóban olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint ahogy mondták. Nos, az sokaknak megérne sok mindent. – Egyelőre nem szól többet, hanem figyeli a többiek reakcióját, miközben újból az italát kortyolgatja.

Hófehér mese

Mind a pitém,mind az italom a végére ért, és ezt őszintén sajnáltam.
- Hozhatok valakinek pitét? Vagy egy italt? - néztem a többiekre. - Igazis, én magam még nem mutatkoztam be mindenkinek. - fordultam az ujjonnan jöttekhez. - Tarasian Ehrelit, hangszerkészítő és Acléan jobb keze. - Meghajtottam a fejemet.
Vegyes egy kompánia verődött ide a pulthoz. Egy magánakvaló seguth, mágustanonc ruhában. Az Acléan emlegette Lance Lotter, aki az emeleti szobában lövöldözött. Egy elf leányzó, aki kapásból kedvezményekkel indít. És egy másik elf, aki legalább tisztességes piteevő.
Nos, akár kérnek, akár nem, én hozok magamnak egy másikat, ha kér valaki valamit, természetesen, hozok neki.
- Nálunk Laederranon, csak a vásári komédiások használnak efféle bűvésztrükköket. Ha valakit megakarsz győzni először szavakkal tedd, aztán tettekkel. A szemfényvesztés épp az, aminek hangzik, a valóság elferdítése, a hallgatóság megcsalása. Az ilyennel nem lehet meggyőzni egy épeszű laert. És amennyire ismerem én a mágiát, az a mágus, aki az illúziókhoz ért, a harcban már nem olyan kiemelkedő. Ez csak tovább erősíti a kételyeimet velük kapcsolatban. A kavics létével kapcsolatban persze nincs kételyen, hiszen itt van. És ha legalább az anyagával kapcsolatban nem tódítanak, akkor tényleg sokat ér.
- Te pedig - fordultam Ceirran felé, miközben a pitén nyamnyogtam - igazán feleslegesen bosszankodsz. Ez a Geliar. A Geliarnak pedig te vagy a dalnoka. - böktem mellkason a villámmal- Úgyhogy nem kell pattognod, amiatt hogy itt játszanak, úgyis elmennek , és újra megcsillogtathatod a tudásodat.
- Óhogyazabaracklekvár! - Holdalma lényegében ekkor harapta le a jobb fülemet. Megragadtam a kisbestiát, méghozzá, hogy fejjellefelé legyen. - Ceirran, én ezt most vagy beletunkolom az italodba vagy visszaveszed.

A fogadóstól egyelőre választ még nem kapott, sejtette is ő, hogy ha még véletlenül bele is megy a pult mögött álldogáló személy a kedvezménybe, akkor is alaposan átgondolja előtte, így hát nem zavarta őt a mélázásban, hanem addig elütötte az időt a többiekkel.
A pite kérdése valahogy nem igazán keltette fel az érdeklődését, ha már valamire ráfanyalodna, akkor az egy jóféle húsétel lenne, egy kevéske jó öreg kék kenyérrel otthonról és nem egy egyszerű pite, legyen az bármennyire is jó. Hiába, össze is futott a nyál a szájában már csak a gondolatra is.
Bár nem igazán várta, hogy bárki is támogassa az ő szemléletét ebben a vitában, de azért nem csalódott a másik jelenlévő elfben. Abban már kevésbé volt azonban biztos, hogy miféle szándék is vezérelhette a másikat, elvégre már régen nem hisz az önzetlen segítségnyújtásban.
- Anahíta…Kalernae. Csatamágus a háborúk alatt és végül személyi testőre szeretett császárnőnknek egészen halála napjáig. – Jól láthatóan érződött, hogy legszívesebben más nevet mondott volna, de ennyit megérdemelt a fajtársa. Az első szavai a háborúról eléggé érzelemmentesnek is tűnhettek emiatt, de a császárnő említésére egy kissé még is megremegett a hangja. Hiába, hűsége mindig is magától értetődő volt a császárnő iránt, halála pedig mélyen megrázta. Olyasfajta hűség volt ez, amit már régen nem tanúsított senki irányában sem.
- Ha engem kérdeztek, akkor mindenképpen megérné a kincs nyomába szegődni. Már ha persze van elég bátor férfiú, aki nem fél belevágni az ilyesmibe. – Fáradt, nagyon is. Hetek óta kint volt a közeli erdőben és legszívesebben csak behuppanna az ágyába, és valószínűleg napokig aludna. Azonban ez a fehér fém felkeltette az érdeklődését, na persze őt inkább az értéke, sem mint a tulajdonságai miatt, elvégre ebben látja az egyetlen esélyét a végzete elkerülésére.
Az egyetlen reakciója arra, amit az ember elmondott csupán egy furcsa szemöldökráncolás volt. Nem tudja mennyi az igaz belőle, elvégre ritkán figyel az otthoni hírekre, de ha még igaz is lenne, akkor sem igazán hatná már meg.


// Na fiúkák, írni gyorsan aztán írány a kaland. //

Unott egyhangúságomból és gondolataimból Tarassian hangja ébresztett fel, aki éppen kérdőre vonta az elf gárdistát. Odamentem hát a pulthoz, és mivel nem illik a másik szavába vágni, megvártam, míg mondandója végére ér.
- Engem is érdekel az a kavics, - szóltam bele ekkor a beszélgetésbe - és ha valaki megy, én is megyek.
Körbenéztem az összegyűlteken, ha mindenki jönne, az egyetlen kérdéses pontot a két elf hozzáállása jelentené irányomban. Elvégre a Seguth-Elf háború után a két nép kapcsolata nem volt éppen rózsás, sőt. Egyesek szerint volt olyan elf, aki nem jött ki a Seguth negyedből többet... És ahogy hallottam, az elf férfi egy volt katona, tehát még inkább megvan az oka, hogy a lehető legkevesebb közösködést vállalja a magamfajtával. Mindenesetre a magam részéről: amíg béke van, én is békés vagyok.
- Szóval? - kérdeztem, és kérdőn tekintettem a többiek felé.

Fehér mese

Lance unottan megvakarta borostás arcát, miközben végigtekintett a társaságon. Vegyesek voltak, ehhez kétség sem fért. Egyre inkább kezdte magát egy fantasyregényben érezni, ahol vegyes népségek állnak össze csak úgy, hogy kincsekre vadásszanak. De vajon milyen indítékokból?
Lance pihenni jött ide, így őt nem igazán érdekelte a kincs sorsa. Persze, poén lenne fehérfémből kovácsolt revolverekkel járkálni, de a megörökölt kékacél fegyverek is boldoggá tették. Sőt, azokat kiérdemelte. Esetleg felajánlhatná őket az elfek császárának, de... minek? Már így is többet elért az elfeknél, melyről valaha is álmodhatott volna az emberek között. Nemesi címet pedig nem akart.
Akkor pedig maradt a kalandozás. Most úgyis a pihenőidejét töltötte Domhanon. Amíg nem megy át utcai mészárszékbe a dolog, nem sért velük semmilyen törvényt. Úgyhogy... miért is ne?
- Felőlem mehetünk - kelt fel a pisztolyhős az asztal mellől, s megigazította a kabátját.

Hófehér mese

Látva, hogy nagyjából mindenki egyetért abban, hogy megyünk, kissé megnyugodtam. Nagyobb társasággal mindig egyszerűbb haladni, és mégiscsak egy igen nagy erőt képviselünk. Egyetlen kérdés maradt, amit senki nem vetett fel eddig: hogyan akarunk majd megosztozni a kincsen? Egy darab fehér fémet nem lehet 6 felé osztani, és kétlem, hogy bárhol el lehetne adni... Ketten leültek a vándorokkal beszélgetni, miközben Tarassian kilépett az ajtón. Amúgy is a piacra tartottam, hát nagy léptekkel utána siettem.