Fogadó a féllábú Geliarhoz

Egy Dudás Két Csárdában
Borzasztóan kedvem lett volna a levegőbe öklözni, szabadjára engedni egy önfeledten boldog csatakiáltást, és nem tudom, mondjuk felugrani a pultra, barackot nyomni a jó öreg Acléan fejére. Kész szerencse, hogy legendás önuralmam, és bárd-életmódban való jártasságom a padlóhoz szögezett, arcvonásaimat udvarias- meghökkent mosolyba rendezte, és hangomból pikk-pakk eltüntetett mindent, ami elárulhatta volna túláradó lelkesedésemet. Képzeletben vállon s veregettem magam példamutató magaviseletemért, és méltó jutalomként meg is jelent lelki szemeim előtt egy opálbogyós pite, amiből, ha jól emlékszem, maradt vagy két szeletnyi tegnapról. Ugyan kinek hiányozna? Ha meg Tarassian okvetlenkedne, mesélek neki a négy táncoló, bojtos-farkú ugróegérről, akik a fejükön egyensúlyozva, elegánsan kiwaltzereztek a süteménnyel. Sajnos, túl gyorsak voltak ahhoz, hogy megmentsem a pitédet, Tarassian, de tényleg! Na meg olyan bájos aranyhímzéses kék felöltőt viseltek, a végén még összegyűrődött volna a markomban!
Erarastin Fentiv úrnő? Hiába pörgettem át elmém hetvenkötetes fóliáns-gyűjteményét, nem találtam rá a keresett hölgyre. Ezek szerint egyszerűen nem ismerem. De ha valóban a kelmefestők céhének vezetőjét köszönthetem születésnapja alkalmából, az bizony nem kis előrelépés lenne. Hirtelen sokkal melegebbnek és hívogatóbbnak éreztem az ablakokon beömlő napfényt: komolyan, mintha körém akartak volna megelőlegezett dicsfényt fonni.
- Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy rám gondoltak. - biztosítottam az úriembert tökéletesen kifogástalan modorba. Ez az, Ceirran, csak így tovább! Megvártam, amíg lenyeli a kortyot, és csak aztán válaszoltam. Természetesen továbbra is felettébb udvariasan, de persze emellett kihúzott háttal, felszegett fejjel (na nem annyira, hogy gőgösnek tűnjön!), mégis fesztelenül. Tessék, és még van, aki szerint egy dalnok munkája könnyű!
- Igen, játszom többek között lanton is. - itt kérdő pillantást vetettem Acléanra.- És, ha a patrónusom tud nélkülözni, szívesen eleget tennék az úrnője kérésének, mind a látogatás, mind a fogadás tekintetében.
És vártam, vártam, vártam. Gondolatban megígértem, hogy felmosok, kitakarítom az emeleti pókosszekrényt, rendbehozom a széket, aminek én törtem ki véletlenül az egyik lábát és még a liszteszsákot is becipelem Tarassian helyett, ha Acléan elenged. Erősen koncentráltam, és reméltem, hő fogadkozásaim eljutnak öreg munkaadómig - persze, nem olyan tisztán, hogy sokáig emlékezzen rá, de a szándék a fontos, na.

Feladir- Négyezer szó a kövekre

Így, az ötödik harangszó táján épp csak éledni kezdett a Féllábú Geliar. Acléan már ott álldogált a pult mögött, három nehéz prémköpenyes, tetovált kadmettel beszélgetett kedélyesen. Hogy hogyan képes egy laer kedélyes traccsolásra késztetni Terakh kemény harcosait, az feltehetően olyan titok, amit a Domhani Tudományos Akadémia soha nem fog megfejteni. De tény ami tény: a három kadmet ott volt, nevetve kortyolták Acléan kiváló Döglött Bivalyát, és határozottan nem úgy néztek ki, mint akik szét akarják verni a berendezést.
A fogadó közönségét, mint mindig, most is főleg saltusiak alkották. Úgy fogták körbe az asztalokat, mint varjúcsapat egy-egy zsák krumplit. Hangerejük és hangjuk élvezhetősége pedig csak emelte a hasonlatosságot.
Feladir átvágott a söntésen, és egyenesen a pult felé tartott. Acléan már távolról kiszúrta, mosolyogva intett neki, hogy jöjjön közelebb. Úgy tűnt, ma egyedül van a fogadóban, mert sem Ceirran nem pengette a lantját egy sarokban, sem Tarassian nem rohangált pitékkel a vendégek között.
- Jó estét, Feladir! - köszönt az italok és vendéglátás illusztris mestere. A három kadmet hátrafordult, és végigmérte az elfet. A harcosok kísértetiesen hasonlítottak egymásra, olyannyira, hogy Feladir megkockáztatta volna, hogy nem csak testvérek, hanem ikrek. Mindegyiküknek sötét haja volt, élénken csillogó, arany szeme, és fél arcukat szinte feketére festették a tetoválások.
Acléant láthatóan nem feszélyezte a kadmetek fenyegető külleme, mosolyogva intett egy szék felé.
- Mit hozhatok? Egészen isteni Halott szemünk jött, egyenesen az Alederasról.

Feladir- Négyezer szó a kövekre

Acléan cinkosan elmosolyodott, miközben elegáns, tulipánalakú üvegpohárba töltötte a friss, édes illatú aranyszínű folyadékot.
- Tarassian ma kimenős, de ha nem baj, hogy délben sütötte, akkor van még bőven választék. Madárborókás, gilbarás, szederalmás és opálbogyós biztosan van még. - majd dünnyögve hozzátette. - Ha ugye Ceirran nem ette meg...
- Egy pite nekünk is jöhet. - szólt az egyik kadmet, balról az első. Meglepően mély, dallamos hangja volt. Annyi különböztette meg a társaitól, hogy hosszú, egyenes orrát egy széles sebhely metszette.
- Apropó, Feladir, ez a három jeles harcos itt Murktan, Teran és Kordan. - mutatott végig a kadmeteken egy könnyed intéssel Acléan, olyan arckifejezéssel, mintha csak a kedvenc unokaöccseiről lenne szó.
A három fivér egy emberként vigyorgott az elfre, közben megfejthetetlen kézjeleket váltottak egymással.
- Jóféle ital az, hegyesfülű. - emelte a kupáját Feladirra a középső. Ahogy felemelte a karját, összekoccantak a csuklójára kötözött csontok és fétisek. A legfeltűnőbb egy apró, minden bizonnyal opálkőből faragott antilopló alakja volt. Ahogy Feladir végigtekintett a három fivéren, a másik kettő kezén is felfedezett egy-egy apró totemet. Az Antilopló testvérei az Agyarasmedve és az Azmeg jelét viselték.
- Na és, mi járatban, Feladir? - fordult vissza hozzájuk Acléan, miután újabb akncsónyi Döglött Bivalyt bocsájtott útjára az egyik saltusi asztal felé.

Egy fél percbe sem telt, már ott is gőzölgött a septiben újramelegített madárborókás pite Feladir orra előtt. Az aranybarna tészta rétegei között kissé fanyar, egresillatú bogyók bíborlottak, és úgy általában rendkívül bizalomgerjesztő volt az egész.
A kadmetek édes szederalmás süteményt fogyasztottak, méghozzá kulturáltan, késsel-villával, anélkül, hogy a végén egymáshoz vágták volna a tányérokat, vagy elégedett böffentéssel adták volna a világ tudtára, hogy kellemesen vacsoráztak. Szóval összességében civilizált élőlény benyomását keltették - leszámítva a prémeket, a tetoválásokat, a fél temetőre való csontokat és fétiseket.
Acléant érdeklődve hallgatta Feladir beszámolóját a hazaútról, a farmról, meg a gazdálkodásról.
- Hát igen, nekem is van otthon egy kisebb gurgalma ültetvényem, meg pár kaptárom. Lehet, hogyha egyszer túl idős leszek a Geliarhoz, hazaköltözöm. - beszéd közben elgondolkodva törölgetett egy poharat- vagy eladom az egészet, és elköltözöm az Aladerasra.. ott aztán érdemes eltölteni a nyugdíjaséveket.
A kadmetek közül a legtávolabb ülő Kordan, csak vigyorogva rázta a fejét.
- Furcsa egy alakok vagytok ti. Az öregkort várni nem természetes dolog. Elsorvadnak az izmok, tönkremegy a látás, kilazulnak a fogak, nyekeregnek az izületek. - a kadmet harcos minden szavát bonyolult kézjelek tucatjai és cinikus mosoly kísérte.- Élvezni most kell az életet. akkor meg már csak elviselni.
Acléan elnézően elmosolyodott.
- Más az élet a puszták kemény harcosai és az egyszerű laer földművesek között.
A kadmetek, mintha csak ez egy régi vicc lenne közöttük, felnevettek. Acléan vigyorogva csóválta a fejét és nekiállt, hogy begyűjtse a kiürült pités tányérokat.

Tarassian- mesék a pusztáról

Trect egy darabig szemlélgette lassan ürülő kupája alját, mintha elvesztett volna benne valamit, majd megtáncoltatta vidám-tüskés fekete hernyókhoz hasonlatos szemöldökeit.
- Hah, akkor most meglephetlek! - felhörpintette a maradék italát, majd összedörzsölte kérges tenyereit. Ilyen hangja lehet egy rosszul csiszolt bádogtücsöknek.
- Mindenki azt hiszi, hogy 'Cléan ki sem mozdul a Geliarból, de mi, itt a vámőrségnél, tudunk ám ezt-azt. Például... - és itt hatásszünetet tartott, majd összefonta kezeit a mellkasa előtt és hátradőlt. Láthatóan ki akarta élvezni a pillanatot. Végül egy olyan öt-hat szívdobbanással később kibökte. - Például, hogy minden hónapban egyszer átmegy Terakhra. Beeeeezony. A jó öreg Acléan titokban vagy orvvadász, vagy gladiátor az arénában. A hegyekre mondom, egyszer kilesem mit csinál odaát.

Tarassian- Mesék a pusztáról
Trect olyan nagyokat bólintott Tarassian hallgatása közben, mintha az állával akarta volna eltörni a saját kulcscsontját. Szerencsére nyaka nem volt olyan hosszú, ő maga pedig nem volt elég hajlékony ahhoz, hogy a mutatványt kivitelezze.
- Hm, térkép? Rendben, rendben. - amint Tarassian letette a tollat, maga elé is húzta kalamárisostul, és a zsebéből előhalászott gyűrött bírságcédula hátuljára elkezdte felvázolni Admorak szinte hiteles alaprajzát.
Pötty.
- Ez itt a portál, értve?
Még egy pötty, egy olyan körömnyi távolságra.
- Ez meg itten az Aréna.
Itt megállt, megvakarta az állát és lenézett készülő művére, majd vett egy mély, szörcsögő lélegzetet és lendületes vonallal tágas krumpliba zárta a két pontot.
- Ez meg itt nagyjából a város. - és ezzel Tarassian elé tolta a papírlapot. - Tudom, hogy lehetne kicsit részletesebb, de bármikor megkérdezhetsz egy járókelőt, hogy merre kell menni.
A térkép problémája, mint kiderült, igen csak csekély volt ahhoz képest, amit az ivó öntudatos dalnokának pultbafogása jelentett. Ceirran Carason egy művész minden nyakatekert, hosszú, ámde sok sebből vérző érvét felhozta azellen, hogy neki főzni, mosni, takarítania kelljen. Végül, talán a Nagy Égi közbeavatkozására beletörődött a sorsába, és Tarassian végre elindulhatott, hogy hősiesen felkutassa tragikusan eltűnt mentorát.

Mesék a pusztáról - Tarassian

Mikor végre megpillantottam a fogadó már jól ismert, és szinte már rokoni szintre emelkedett lyuggatott cégérét egyszerre özönlött el a békesség és az indulat. Bejárni egy másik világot, hogy aztán a start vonalnál legyen a cél is? Azt hiszem nem csak bennem kezdene el dolgozni az idegi pumpa, hanem bárki másban is, akivel hasonló esik meg.
Ennek ellenére finoman nyitottam be, elvégre az ajtó nem Acléan, bár belépésem után a finom jelző már aligha volt rám igaz. Leszámítva persze a rutinos és már szinte szertartásszerű 'Szép jó napot mindenkinek'-et.
- Acléan! - Bődültem el már a küszöbről -létezik, hogy egy kis laestatos hangnem is került volna bele?- . - Ha nem vagy itt, én biza pontról pontra véghez viszem, amivel Vektaran megbízott, amint előkerültél! Úgyhogy mutasd magad, ha kedves neked a hajad és nem szeretnél hódfarkat!
A vendégek nem különösebben zavartak. Aki ismeri a laereket az nem nagyon lepődik meg egy effajta párbeszéden. Aki meg nem, az betudja faji sajátosságnak.
Így aztán aggodalom nélkül trappoltam a pulthoz, és dobtam le mögé az iszákomat.

Tarassian- Mesék a pusztáról

Aki nem ismerős az ivóban, talán elsőre észre sem veszi, hogy itt bizony hadiállapot van. Már persze olyan fajta, ami egy laer tavernában előfordulhat - nem voltak lazán szertehajigált végtagok az asztalok alatt, nem tocsorásztak vérben a ízléses asztalkendők - de az árulkodó volt, hogy a pultot szinte saltusi ostromzár vette körül, sőt, a fekete ruhába bújt, szakállakkal és muskétákkal bőkezűen felszerelt áradat át is csapott a söntésen, és amennyire Tarassian meg tudta állapítani, már a konyha ajtaján is benyomakodtak. A lovagok tömege úgy festett, mint valami nagy, kátrányszerű, kulimászos tészta, amibe kicsit túl sok élesztő borult.
A saltusi csoportosulás figyelmének központja maga a főzphelyiség volt - eme szentélybe a jelek szerint csak pár kiváltságos, magas rangú tiszt juthatott be. Időnként izgatott szisszenések, "ooÓó"-k és ideges susmorgások futottak végig a tömegen. Baljóslatú volt az egész, igazán baljóslatú. Miféle bűntett lehetett az, ami annyira felizgatta a karótnyelt saltusiakat, hogy a reguláról is megfeledkezve úgy tolakodjanak az ajtó előtt, mint egy rakás öregasszony a zöldségesstandnál?
Ahogy az ifjú laer a látókörükbe ért, látványos megkönnyebbülést suhant végig a sápadt, fekete szőr keretezte arcokon.
- Hála a szikláknak...
- ... Tarassian? megmenekültünk...!
- Már majdnem beálltam drakonistának, hátha valamelyik pikkelyes gyíkdisznó visszahoz..!
Mintha egyenesen hetedik Acheron király lépett volna be az ivóba, hetykén a vállára csapott puskával, baljában valami mesebeli szörnyeteg levágott fejével. Öröm és megkönnyebbülés ragyogott a saltusiak kemény arcán, és ahogy egy pillanatra elhallgattak, pár dühös hangfoszlány szűrődött ki a konyhából. Egyértelmű és eltéveszthetetlen Saltusi akcentussal.
- Nem, nem, és ezredszer is, nem! - csattanás, majd egy elfojtott 'au"- Mintha egy geliarr rredves hátsó feléhez beszélnék! Nem habarrhatod úgy össze azt a rrohadt tésztát, mint egy kicseszett szélmalom! És szedd ki belőle azokat az sziklaszirrtnyi megveszekedett tojáshéjakat!
Az egyik fiatal saltusi őrkapitány Tarassianhoz fordult, és suttogva, mint aki nagy titkot közöl megjegyezte.
- A vezérkar sütni tanítja Ceirrant...

Ceirran- Egy dudás két csárdában

Egy rőfösbolt-erdőről álmodtam. Voltak benne szatén-, bársony- és selyemfák, jó hetvenrőf hosszú törzzsel, amin színpompás gombostűhangyák rohangásztak (kicsit fejnehezek voltak), ágaikon pedig mérőszalagból rakott fészket a fércfecske. Hogy miféle tojásokon kotlott, abba ott és akkor nem gondoltam bele, de bizonyára azoknak is volt valami szabás-varrás relevanciája. Egy tisztességes álomban legalábbis így kellett, hogy legyen.
Szóval a fáknál tartottam. (magasság, pipa, anyag, pipa. A színét még nem mondtam? Szépségesen diszharmonikus volt, sőt még a mintázat is ütötte egymást. Lehetőleg másfél méterenként, agresszívan és az ökölharc alapvető etikai megkötéseit nem elismerve)
Az aljnövényzetben pedig (ami nagy része inkább tűnt gyűrött, zöld függönyanyagnak, semmint valódi bozótosnak), derékig érő, aranyszín szemű szabókoboldok kommandóztak, nagyon, nagyon hosszú nyelű ollókkal. Akárhányszor belenyírtak egy lombpárnába, leesett egy csontgombos mellény.
Különös.
Izzadságban fürödve riadtam fel hajnali nyolc óra tájban, mikor az egyik krumplifejű törpelény megpróbált ízléses tavaszi kabátkát szabni belőlem.
- Azt...már.... azt már nem..!
Egy hosszú pillanatig csak a saját lélegzetemet, a dobhártyámon doboló szívverésemet és elhaló szavaim tétova, fiktív visszhangját hallgattam. Hatásosabb lett volna az egész felriadós jelenet, ha álmomban például vad, félig kadmet, félig tigris hordákkal küzdöttem volna, nem pedig elvadult takácsokkal. Na meg persze, a nyavalyás nap is beragyogott az ablakon, tökéletesen tönkretéve a helyzet maradék dramaturgiai ívét. Egyáltalán mit keres fent a nap ilyen korán?
Ez is Acléan egy fondorlatos összeesküvése lenne?
Sóhajtva kászálódtam ki az ágyból. Mit lehet tenni? Ha egy laer nem tud visszaaludni, a legkevesebb, ha lecsattog a földszintre, hogy felborzolt idegeit némi opálbogyós pite segítségével simítsa vissza normális állapotába.
Hajnali ébredésem Holdalmát is érzékenyen érintette, aki eddig a székem támláján aludt. Gyilkos indulatú baglyom egyetlen ronda-neheztelő pillantással üdvözölt, majd lepottyantotta az egyik félig telefirkált kéziratpapírt, ami bőséges mennyiségben fedte a padlót az asztalom környékén.
- Neked is jó reggelt... - mormoltam bosszúsan, és megfogadtam, hogy ma sem hozok a rohadt dögnek lisztkukacot. Egyébként is gusztustalan amit művel vele, akkor meg minek tápláljam visszatetsző, kadmet szokásait?
Úgyhogy sietősen dezertáltam hálókörletemből, és úgy, ahogy voltam, mezitláb, tegnapi ingemben-nadrágomban letrappoltam a földszintre.
Legkedvesebb mentoromat, pótatyámat és a pince kulcsának nemes őrét egy bitang nagy ásítással üdvözöltem.
- 'Reggelt, 'Cléan...Mit jelent sárgaszemű, véreszszájú szabótörpékkel álmodni?

Tarassian- Mesék a Pusztáról

A konyha valóságos csatatérré változott. Nem is. Inkább hasonlított egy saltusi kiképzőtelepre, egy különösen izzasztó nap után. Utóbbi hasonlatot jobban indokolta a szigorú, szikla szerű arcélek kalapárnyékban megbúvó vészjósló sziluettje, a szerteszét dobált felszerelés és a felettébb megszégyenült, fáradt és kétségbeesett tanuló. Utóbbit Ceirran személyesítette meg nagy átéléssel.
Tarassian egy pillanat alatt három kapitányt, két félvezért és egy nagymestert számolt össze a konyhában. Határozottan nem az egészséges saltusi fő per főzőhelyiség arány. Mint első látásra kiderült, a pitesütő instrrukciókat Vidash Krretchilon rrecsegte az imént. Kackiás bajusza még mindig enyhén remegett a felindulástól. Tarassian pontosan tudta, hogy az éltes félvezér mennyire komolyan veszi az effélét: minden szabadnapján pontosan 4 óra harminckilenc perckor beállított a kedvenc savanyúalmás-ezüstpucolóban áztatott mazsolás pitéjéért, amit szertartásos áhítattal fogyasztott majdnem egy órán át.
A másik félvezért sem volt nehéz felismerni: Eidrick Tranavalos éppen buzgón ügyködött azon, hogy elrejtsen pár koszos tálat, és egy kiszakadt liszteszsákot a háta mögött. Mindemellett zavartan mosolyogni is próbált, ami igazán nagy teljesítmény volt, figyelembe véve a jelenlegi helyzetet.
A lovagrend nagymestere ezalatt a pultot támasztotta és komótosan halászgatott egy befőttesüvegben. Néha a könyökével arrébb tessékelte Ceirran ádáz, apró üregibaglyát, aki ismételt támadásokat intézett az ingujja ellen.
Tarassian érkezését osztatlan lelkesedés fogadta, és a Geliar dalnokát hamarosan eltávolították a konyhából. A saltusiak szétszéledtek és átengedték a terepet jogos tulajdonosának. Már persze Tarassiannak. Elvégre Acléan még mindig nem volt meg. Amikor ifjú laerünk szóvátette ezt, láthatóan kicsit megilletődött a társaság.
- Sajnálom, kölyök. - ingatta a fejét Gemorick Tranavalos, ezzel szinkronban billegetve közben az ujjai között tartott gurgalma szeletet. - Nem láttuk a vén csirkefogót.
Kínos csend szitált a konyhában.
Egy jó percig semmi.
Aztán valami határozatlan kaparászás és elfojtott szitkok a pincelejáró ajtaja mögül.