Inverthan Peremkerületei

Inerthan- Tarassian

Vagy rendkívül modortalan egy kapubálvány volt a rovarharcos, vagy túl reumás ahhoz, hogy lehajoljon a gombáért, így Tarassian szíves üdvözlése viszonzatlan maradt.
A nyálkagomba áradat további részét az alak tökéletes passzivitással türte. A zöld nyálka vígan csordogált rajta, lassan a térdéig beterítette, majd kúszott szép lassan egyre magasabbra. Semmi reakció. Tarassianban már felmerülhetett, hogy az előbbi mozdulatát csak a fények játéka okozhatta, nem pedig valódi, akaratlagos cselekvés.
Ha tél lett volna, meg lehetett volna kockáztatni, hogy a rovarféle lény hibernálódott, de árnyékban is jó 30 fok felett járt Inverthanon a hőmérséklet, hát még idebent, a levegőtlen, sötét házban, ahova még friss szellő sem juthat be...elvégre egy izpodor ücsörög a feljárón.
Hamar nyilvánvaló lett, hogy bármit is csinál Tarassian odafent, a lény nem fog mozdulni idelent. Úgyhogy érdemes lesz taktikát változtatni.

Inverthan-Velirad

Velirad felért a romhalom tetejére, és végigtekintett Inverthan alatta és előtte fekvő pusztulásba hanyatló negyedén. Az egyik kőhalom közé szorulva egy fekete posztódarabot lengetett a szél: ezt nézhette az előbb macskának.
A táj továbbra is kihalt volt. Távolabb látszott a Portálcsarnok épülete, és közelebb két, nyurga, ámde igen rossz állapotú építmény: első ránézésre templomok. Hogy Inverthanon vajon milyen vallások élnek, arról az ifjú seguthnak nem sok elképzelése lehetett.
Itt állt tehát, egy másik világ rothadó közepén, kilátástalanul, elveszve: az egyetlen nyom amit eddig talált, átsurrant előtte, és eltűnt, nem hagyva maga mögött mást, csak a közmondásos balszerencséjét. Kész csoda ezek után, hogy nem törte ki a bokáját felfelé menet a romhalomra.
Legalább erre kicsit tisztábbnak érződött a levegő, és volt végre ideje egy kicsit rendezni a gondolatait: elvégre ki kell jutnia innen valahogy...

Inverthan-Feladir

Az elf lugasból.. azaz groteszk másolatából kényelmesen rá lehetett látni a seguth-kertre. Már ha kertnek lehet nevezni az ilyesmit. Igaz, Feladir kénytelen volt elismerni, hogy még ez a részlet hasonlít a legjobban a Domhani Lugas parkjához: a tó tükörjege itt is-ott is ugyan olyan volt. A különbség csak annyi, hogy itt barnásvörössel festette meg az Inverthani ég a jég tiszta kékjét, és a mindig büszkén álló ámbrafenyők megfeketedett ágain alig egy-két tűlevél rezgett a szélben. Könnyen belátható terep volt, bár a saltusi kőtenger és a kadmet puszta, ami határolta, elég fedezékkel szolgálhatott volna egy kisebbfajta hadseregnek is. Igaz, az elf veterán eddig egyetlen sebesült nyomait tudta csak felfedezni és semmi nem utalt arra, hogy több tucat élesre fent pengékkel és kampókkal felszerelkezett rabló-kalóz banda kuporogna valahol az aljnövényzetben.
Feladir alig lépett ki otthonának halott fái közül a gazzal felvert ösvényre, mikor valami apró, és vörös ragadta meg a figyelmét: friss vércsepp hintázott az egyik hosszú fűszál lehajló hegyén. És odébb még egy, majd egy újabb. Először a kadmet puszta felé mutatott az irányuk, aztán a saltusi sziklákhoz haladt tovább. Esetleg pontosan fordítva: hiába, egy csepp vér nem túl bőbeszédű nyom.

Inverthan - Tarassian

- Legyen hát - fújtam egyet. Eligazítottam magamon az ingemet, mellényemet, meghúztam az övem ,és hátradobtam a varkocsomat is. Még egy utolsó adag gombát rúgtam le a lépcsőn majd leereszkedtem az alsóbb szintre. Feltételeztem, hogy nem fenyeget semmi veszély a lépcső alján se, hiszen leesésemkor se ugrott nekem az alak.
A lépcsőaljáról még egy utolsó kísérletet tettem:
- Alkut ajánlok neked Rejtélyes Alak A Homályban. Hagyod, hogy megszerezzem amiért jöttem, és cserébe nem ropogtatom meg a még ép oldaladat. - Közben már össze is gyűjtöttem lelkierőmet és manámat, hogy felkészüljek a kontrollált átfordulásra. A laestatom már vidoran próbálgatta karmait elmém túloldalán.
Amennyiben az alak nem áll félre, vagy ad, valami félreérthetetlen jelet, hogy utamra enged átfordulok.
De nem áll szándékomban ellenfelem darabokra tépése. Nincs más vágyam csakhogy végre mancsaimba kaparinthassam a fekete selyemkendőt. Ha utamba is áll inkább csapom a falnak, vagy töröm össze a lábait, de meggyilkolni nem akarom. Ezért se tervezem, hogy kapásból támadásba megyek át, inkább csak elvágtatok mellette, vagy legázolom. Hátha van mögötte valami fogas, vagy vitrin, amiben ízlésesen összehajtva ott lapul a kérdéses tárgy.
Reménykedni mindig lehet.

Inverthan-Feladir

A letaposott fűszálak nem voltak túl informatívak. De szerencsére kicsit arrébb egy meglehetősen nagy, kissé lúdtalapas bal láb nyoma rajzolódott ki a porban. Egyértelműen a saltusi terület felé haladt, el, rögtön a tó partja mellett. A tó mellett, melynek befagyott vize olyan sok reménnyel kecsegtette a veterán elfet. Egyenlőre konkrétumok helyett azonban csak jéghideg ködöt okádott magából.
A környező fák, a saltusi sziklatűk, a kadmet fűtenger pengeszálai mind némák és mozdulatlanok voltak.
Feladir még egy lépést tett a tó felé, mikor megremegett a föld. Lágy rezonanciával kezdődött, majd a fák ágai hirtelen oldalra lendültek, száraz levelek százai szakadtak le a gallyakról. A jég pattogott, recsegett, de a felszín nem tört be. Ahogy a rengés erősödött, Feladir alig-alig tudott már megállni amúgy is megviselt lábán. Egy perc és hatalmas robajjal kidőlt az egyik ötven lépésre álló kékfa, a súlyos, kiszáradt törzs csattanása egy pillanatra megsüketítette, a felvert por megvakította az elfet. Még pár szívdobbanás, majd elült a föld remegése, a por lassan leülepedett, magával rántotta a tó ködét, sárral szennyezte be a tükörjeget, aminek víztiszta színén át egészen a meder legmélyéig lehetett lelátni. És ahogy Feladirnak sikerült kipislognia a port a szeméből majd újra a tó felé fordult, megakadt a tekintete valamin.
Mélyen, a tó jegébe fagyva egy sötét, lapos, téglalap alakú tárgy bizonytalan körvonalai rajzolódtak ki.

Inverthan- Tarassian

Amint Tarassian három lépésnyire távolodott a létrától, Rejtélyes Alak a Homályban végre életjelet adott. Elég konkrétat ami azt illeti. Egyszerre kattogó és higanyos mozdulatokkal (ahogy a zöld takonygomba csordogált le a szó szerint szívéhez nőtt mellvértjén) alacsony küzdőállásba ereszkedett. Olyasmibe, amit odahaza, a kadmetektől lehet látni, amikor még nem túl részegek ahhoz, hogy rendesen verekedjenek. Feltehetően megfeszítette minden izmát és harcrakészen figyelt, de ezt a kitinréteg miatt bajos lett volna megállapítani.
Minden előkészület ellenére azonban még nem támadott. Minthogyha lenne közte és a laer között egy láthatatlan határvonal, amin kívül Tarassian viszonylag még biztonságban érezheti magát (minusz izpodorok és minusz potenciálisan mérgező trutymós citromgomba). Ráadásul hiába próbálta volna meg az ifjú bőrfordító megkerülni a R.A.A.H-t, az vele fordulva mindig úgy helyezkedett, hogy szemtől-szembe álljanak.
Könnyed mozgásának egyetlen szembeötlő hibája volt: megzúzott bal oldala, ami mintha mindig késve reagált volna a test parancsaira. Csak a harmadik körbe-galopp után helyezkedett úgy az alak, hogy teljes mellszélességgel fordult a laer felé - új helyzetében a bal oldalára vetettek derengő árnyakat a zöld gombák. A bal oldalára, és a felkarjára csomózott fekete szövetdarabra.

Inverthan-Feladir

Hála a frissen kidőlt fának, tüzelőben nem volt hiány a földre bukott kolosszus körülbelül húsz méteres körzetében. Ha Feladirnak ahhoz lett volna kedve, akár egy kellemes kis kunyhót is összeróhatott volna, annyi faanyag hevert szanaszét. Ezek után a gyújtósgyűjtés nyilván nem volt egy hosszú és megterhelő feladat: elfünk nagyon hamar tekintélyes kupacnyi száraz ágat halmozott fel és hordta előírás szerű máglyának való gúlába. Ezek után kapta hát hű kardját és nekivágott a tónak.
A sáros jég alattomosan csúszósnak bizonyult: Feladirnak óvatosan meg kellett fontolnia minden lépését, főleg a lába állapota miatt. Nem segített, hogy a képszerű csomag a tó kellős közepén volt befagyva. Bárki is szórakozott az elffel odafent, most bizonyára nagyon elégedett volt magával.
Egy öt percnyi csetlés-botlás után sikerült tíz lépésnyire megközelíteni az áhított helyet.
Ekkor vehette észre a jég színén szikrázó borsónyi vércseppet. És a következőt. És még hármat. Aztán a nyom megszakadt a semmi közepén. A sáros , tükörsima felületen nem látszottak lábnyomok. Bárki is járt itt, megfoghatatlanul eltűnt a semmibe.
Csöpp.
Csöpp.
Csöpp.
A három vércsepp a puszta levegőből tűnt elő és koppant a jégen. Feladir alatt a talaj megremegni látszott. Nem földrengés volt: minden amit maga előtt látott több kontúrra szakadt, a sávokra csúszott látkép kétségbeesetten igyekezett visszatalálni saját magához. Aztán lassan újra összeolvadtak a körvonalak: határozott lábnyomok sora rajzolódott ki a parttól a tó közepéig. A végpontjukban pedig egy magas, prémekbe öltözött alak állt, harci festékkel összekent acán finom gúnymosoly ült. Jobb kezében kés volt, balját tenyérrel felfelé maga előtt tartotta: az ujjai között tócsában gyűlt össze a vére, hiányzó középső ujja csonkján végigcsorogva pedig újabb cseppek egyesültek az odalenti tócsával.
Az alak késén oda nem illő, hófehér fény szikrázott végig, tekintete Feladir felé villant.
- Hát megvagy, testvér!

Tessék, mondtam én, hogy egyszerű a dolog. Alábecsültem, hát most a hátamat karmolássza(,amit erősen sérelmeztem, eget rengető ordítás formájában közöltem is vele). Hiba egyenlő büntetés.
De most az ő büntetése jön. Ha elkövette azt a hibát, hogy alaposan beleimplementálta magát a hátamba, hát viselje a következményeit.
Bizonyára mindenki látott már megvadult hátasokat. Legyen az terembér, azmeg, antilopló, mind ugyanúgy reagál, ha nem elégedett azzal, ami a hátán van. Én is eszerint cselekedtem.
Villámgyorsan a hátamra fordultam, remélve, hogy alászorul pár száz kilómnak.
Ha sikerült, még egy kicsit hemperedek is rajta jobbra-balra, csakhogy érezze a törődést.
Ha nem, hát felpattanok és figyelem honnan érkezik legközelebb. És szívesen megismertetem a karmaimmal, vagy a fallal. Attól függ melyik érdekli jobban.
Közben felvetődött bennem a kérdés. Megfognom kell azt a nyamvadt kendőt, vagy elég, ha bőröm bármely négyzetcentije hozzáér? Vagy ennyi nem elég, és valami varázsige is kellene, hogy aktiváljam?

Inverthan- Tarassian

A rovarharcos elég gyorsan kapcsolt, de nem volt ideje rendesen kihúzni a jobb karjának tüskéit a laestat bőre alól- a fényesszőrű égi medve jó hatszáz kilója rágördült az ujjai helyén meredező karmokra. A fegyver-nyúlványok ugyan felsértették a bestia bőrét, de aztán reccsenve - ahogy egy svábbogár reccsen a facipő alatt- elpattantak. A lény felvisított, ciripelő-kattogó hangja a hallható spektrum végső értékeit kaparászta.
Fájdalma nyilvánvaló volt, de nem blokkolta le a lényt: lebukott a laestat lendülő mancsa alá, majd hirtelen felegyenesedve, mint az órarugó, válltüskéire nyársalta Tarassian jobb mellső mancsát.
A fájdalom úgy cikázott át az óriásmedvén, mintha elektrosztatikusan túltöltött gyászdarázs fullánkja szúrta volna meg: egy pillanatra mindent elöntött a vakító kín, csak hogy utána még hangosabban üvölthessen fel Laederran ősi feneveda.

Inverthan - Tarassian

Háh! - Kiáltottam fel magamban senyvedéseim közepette. - Most már mindkét oldala kripli! Mondjuk ettől még piszkosul fáj...
Hát még, hogy fájt amikor nyársra tűzte a mancsomat, mint kutató a lepkét!
- Na ezért letépem a fejedet pici, pattogó parazita! - Bődültem rá, bár aligha érthette, mint laestat a kifejező képességem nem éppen eget verő.
De most bizony magadnak is ártottál nyomorult pondró. Ilyen hülyeséget! Bebújni a mancsom alá, majd oda is szegeznie magát...
Testsúlyomat a megsebesített mancsomra helyeztem, hogy a földbe nyomjam az alászorult R.A.A.H.-t. Tudtam, hogy borzasztóan fájni fog, és jó időt kell majd otthon laestatként eltöltenem, hogy begyógyuljon, de ez magas labda volt, amit kár lett volna kihagyni. Közben már tátottam is a számat, hogy agyaraimat az egyik ropogós, recsegős lábába mélyeszthessem. Megnézem, hogy pattog majd a falra, ha csak egy végtagja működik rendesen.

Inverthan- Feladir

A két barbár el fel sem vette Feladir élcelődését: számító, hideg mosollyal méregették a volt katonát, de hagyták, hagy mondja amit csak akar. K'vissir eltette a kését és előhúzta görbe, machete szerű pengéjét, majd bemelegítésképpen párszor megforgatta - a vas süvöltve szelte a levegőt.
K'Thulan egyenlőre nem mozdult,könnyed tartásban, a harckészültség legkisebb jele nélkül méregette Feladirt.
- Ha meg akarsz mérkőzni velem, fattyú, hát legyen. Szívesen mérem össze a olvestámat a te kis bicskáddal.
Intett egyet, mire a körben álló harcosok közelebb húzódtak: saját testükkel jelölték ki a vívóporond határait. Ugyanekkor egy nagyobb felhő vitorlázott át a vörös égen, elfedett két holdat, és ezzel nyúlós, sötétvörös félhomályba burkolta a vidéket.
A harcosok egyszerre, hátborzongató hangon felüvöltöttek:
- Thur-Ranta!
K'vissir és K'thulan egyszerre lendült támadásba. A fénymágus machetéje aranyfénnyel izzott fel, és Feladir kardtartó kezére támadt egy felülről jövő, kemény csapással- akárha fát akarna vágni. K'thulan ezzel párhuzamosan megperdítette az olvestáját, hogy ellenfelük bal oldalára vághasson.

Inverthan- Tarassian

A R.A.A.H hamar felismerte, hogy hibát követett el, de nem nagyon jutott ideje arra, hogy megbánja a lépést. A rovarharcos immár félig pánikban vergődött, igyekezett kiszabadítani magát a Laestat agyarai közül - meddő próbálkozás volt. Karjának tüskéivel buzgón csépelte a fenevad boltozatos koponyáját. Végül egyik tüskéje felsebezte Tarassian szemhéját, vérbe borította az amúgy is feltüzelt bestia látását.
A sebesülés keltette első megdöbbenést kihasználva kiszabadította magát. A földre hengeredett és hasmánt kúszni kezdett, el a f.sz.é. medve mancsainak közeléből. Megtámadott lába szánalmasan festett, horpadt, repedezett páncélzatából valamiféle átlátszó, szúrós szagú nedv folydogált. A rovarharcos kitartóan vergődött előre, bár immár esélye sem volt menekülni.

Inverthan - Tarassian

Sebeim és fájdalmaim ellenére a szilaj düh továbbra is szökőárként lepte el elmémet.
Széttépni, azért amit velünk tett! A laestat legalábbis ezt követelte. De belül, lényem nyugodt fele már a kegyelmet követelte. Hagyjuk inkább békén ezt a szerencsétlent, így is eléggé megnyomorítottuk már.
A laestatot azonban nem tudtam kapásból lefékezni. Még egy rohamot indított a sebesült R.A.A.H. ellen. Megpróbáltam mérsékelni dühét, hogy ne tépje szét csak vágja a falhoz, hogy elkábuljon. Megölni nem szeretném, ha nem muszáj.
Ha a R.A.A.H.-t sikeresen kiütöttem egyik lábammal a földre szegezem, majd megpróbálom leapplikálni róla mancsommal a kendőt, de elszakítani semmiképp sem akarom. Remélem, hogy tényleg az lesz, amit keresek

Inverthan-Velirad

Az ifjú seguth eddig csak távolról látta odahaza a kadmet galambistennő templomát. Szerencsére (hm, szerencsére?) ez elég volt ahhoz, hogy tudjon tájékozódni: és már mindig a másik irányba kellett tartania, mint a Domhani utcákon, végül sikeresen elérkezett az emlékezetében még fehér márvány épülethez. Itt fekete volt.
A hatalmas, boltíves kapun túl sejtelemes fényű kék fáklyák leheletek komor derengést a tágas csarnokba. A terem túloldalán a hideg ellenfényben kirajzolódott egy hatalmas, fenyegető madárszobor, aminek kitárt szárnyai szinte érték oldalt a falakat, csőre a mennyezet felé bökött. Inkább tűnt hollónak, mint galambnak, ahogy Velirad elnézte. Persze elég buta feje volt, és kicsit tömpébb csőre a kelleténél, de egész biztos, hogy nem ilyen állt odahaza, a Severtir szentélyben.
A Templom nem volt üres. 4-5 alak térdepelt a sötét márványlapokon, szerte a teremben: előre-hátra ingó felsőtesttel, magukban mormolva imádkozni látszottak.

Inverthan- Feladir
K'thulan szúrását még sikerült kikerülnie, de K'vissir olyan erővel sújtott le Feladir pengéjére, hogy majdnem kiütötte a kezéből. Az elf csuklója beleremegett, rosszat sejtető hangon reccsent, de szerencsére a fájdalom megelégedett annyival, hogy villámgyorsan felcikkanjon Feladir karján.
Sajnos az a terve, hogy K'vissir hátába kerül, és rövid úton végez a mágussal, mondjuk úgy: nem jött be. Ha konkrétabbak akarunk lenni, megjegyezhetjük: Feladirnak talán élete legjobb döntése volt, hogy csak leeresztett szemhéja alól figyelte az eseményeket.
Három szívdobbanással a pengéik összecsendülésére kontrollálatlan, elemi mágialöket tört elő a vad elfből. Olyan erővel gyűrűzött szét az ezüst lánggal lobogó mana, hogy Feladir szinte érezhette a bőrén a hullámát. Ha nem szorította volna reflexszerűen össze a szemét, azonnal kiég a retinája.
A mágialöket nem tartott sokáig: nem volt kifinomult, tervezett varázshasználat, sokkal inkább durva, primitív, de brutális manakilökés. Inkább egy kromatra vallana ilyesmi, mint egy elfre.
Azonban az intenzív fénytámadással nem ért véget a dal. Feladir még épp időben nézett fel, ahhoz, hogy el tudja kerülni K'thulan újabb támadását. A mozdulat szerencsésen továbbpenderítette a tó befagyott tükrén: a helyet, ahol az előbb megvetette a lábát, K'thulan borzasztó erejű tűz-villám gömbje roncsolta méter mély kráterré. A felcsapó pára, és a szanaszét röppenő szúrós jégszilánkok feltehetően elfelejtették Feladirra, hogy mennyire etikátlan és felelőtlen dolog így keverni két mágiafélét.
Úgy tűnt, a varázslat elég sokat kivett K'vissirből, aki most karikás szemmel, papírsápadtan szorongatta a machetéjét. K'thulan azonban újabb láng-villám támadásra készült. S rögvest el si hajított a sistergő gömböt Feladir felé.