Inverthan Peremkerületei

Inverthan- Granvuld

Rak'shan hitetlenkedő, halott tekintete hol a kromatra, hol Granvuldra rebbent. Egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, ezzel halk szisszenést és elegáns gőzpamacsot kicsikarva a térdénél látszó szelep és csőtengerből. Nem, ez a lény, ez a cinterán egyáltalán nem hasonlított azokhoz az élettelen bábokhoz, amiket a domhani húsmágusok fabrikáltak össze. Rak'shan élt, mozgott, gondolkozott, és láthatóan nem rosszabbul,  mint bármely más jelenlévő. Azt leszámítva, hogy minden kétséget kizárólag hulla volt, jól tartotta magát. És úgy tűnt az ifjú mágust is annak tartja. Granvuld sápatag ábrázata sem segített a helyzeten.
Az viszont, hogy megszólalt, meglepő módon igen.
- Ez beszél...! - hökkent meg a cinterán, önkéntelenül is hátrálva egy lépést.
- Hát persze, a Gariavni Ezaritinad magas szintű kommunikációs tálentummall rendelkezik, ebből is látható, hogy egyáltalán nem revitalizált tetem, hanem ezidáig ismeretlen tényező! - magyarázkodott szinte rimánkodva Garezavit. Úgy tűnt, nagyon szeretné hazavinni és némileg felboncolni legújabb felfedezését. Tudományos karrierjének nem tett volna jót, ha egy túlbuzgó mechanikus halott elkobozza tőle.
Rak'shan egy pillanatra felhagyott Granvuld méregetésével, és Garezavit felé fordult. A mozdulatot éles kattanások és gőzsziszegés kísérte.
- A magasságos laer cintermantáknak mindenképpen tudniuk kell erről a felfedezésről.
- Dehát ez az én explorációm! A halál beavatottjainak bizonyára nem számítana egy ilyen kis jelentéktelen lény. Az sem kizárt, hogy valamiféle karelf mixtúra, esetleg kadmet-saltusi fattyú. Igazán nem lényeges én mondom...
- Nem tűnik sem saltusinak, sem karelfnek...
- Nos, rámutatnék az állkapocs sajátos vonalára és a dentális sajátosságokra...
A tudományos diskurzus jópár értékes másodpercig elterelte a figyelmet Granvuldról.  

Inverthan- Feladir

A vén, fogatlan, kortól és szürkehályogtól hunyorgó kadmet kuruzsló, aki a halálgödör medikusának szerepét töltötte be, viszonylag ygorsan dolgozott. Először is cöccögött egy sort, ingatta vézna nyakán úritökként trónoló majdnem teljesen kopasz fejét, aztán nekiveselkedett, hogy amennyire tudja, reparálja Feladir repedt térdét. Az elfet egy lócára ültette, térdére pár ványadt gizgazt helyezett, bőven meglocsolta valami zöld lével, majd egy, a padlóba süllyesztett ládához lépett, kezében ütött-kopott bádogvödröt lóbálva. Ahogy felnyitotta a dobozt, hideg köd kezdett gomolyogni a padló mentén, a hőmérséklet mintha három-négy fokot esett volna.
A kén kadmet titokzatoskodó arckifejezéssel kutakodott egy darabig, majd visszatért, és óvatosan az elf lábszárára borította a vödör tartalmát: majd' egy kilónyi finomra zúzott jeget. Nos, képzelhető bárkinek a reakciója, akit efféle orvtámadás ért.
A vén szanitéc azonban kérlelhetetlenül megakadályozott minden tiltakozási és menekülési kísérletet, majd míg Feadir lába jó úton haladt pár elegáns fagyási sérülés beszerzéséhez, az öreg hajlékony, de erős lurfakéreg tekercset kerített és egy fél kosárnyi valamit, ami leginkább a laerek által készített bélhúrokra hasonlított. Sebesen lesöpörgette a jeget Feladir lábáról, és nekilátott, hogy hajlékony de stabil sínt készítsen. Ügyesen dolgozott, minimális fájdalmat okozott a munkájával. Közben egyetlen szót sem szólt, csak cuppogott, és zajosan nyeldekelt. Hiába, nem egyszerű, ha valakinek nincsenek fogai.
Amint végzett, felemelkedett és barátságos egyszersmind emlékezetes vigyor villantott Feladirra.
Az elf veterán alig tornászta magát talpra, megérezhette, milyen jó munkát végzett az öreg. A térde még mindig sajgott, de ez már csak tompa, jelzésértékű fájdalom volt. és ami még jobb, nem volt szüksége sem botra, sem mankóra ahhoz, hogy járni... azaz finoman bicegve sétálni tudjon.

Inverthan- Feladir

Nem volt egy kellemes, idegnyugtató városnézéssel egybekötött andalgás az út a Lugasig. Mintha minden kapualjban, üres ablakban, szeméthalom vagy sarok mögött, csatornarács alatt megtelepedett árnyfolt elvetemült, kegyelmet nem ismerő vad elffajzatoknak kínált volna búvóhelyet.
Ennek ellenére Feladir némi tikkelésen és sántikáláson kívül példásan megúszta azt a jó két saroknyi sétát a Portállugasig. Szinte már eseményszámba megy az ilyesmi Inverthanon.
Ami Domhanon zöldellő, kellemes terület volt egy délután békés eltöltésére, az Inverthanon maga volt a rémmesékből kilépett bűvös erdő. Kacsos, deformált ágak karistolták a mélyvörös eget, sötét odúk vigyorogtak galádul, és az aljnövényzetben surranó állatok motozása borzolta tovább a kedélyeket.
Bármennyire is kicsavarodott a portállugas, még meg lehetett különböztetni a különböző kerületeket. Egy helyen a kékfához hasonlatos vastagságú és alakú hatalmas tölgyfélék nőttek, de ágaikon csak összeaszott, megfeketedett levélmaradványok zörögtek. Száraz, letaposott füvű, kiterjedt mező jelezte a Terkahi síkságot, ami bonyolult mintákban égett ki, csakúgy, mint az emberek gabonakörökről szóló meséiben. Ott volt a sárgásan pulzáló gombákkal vastagon benőtt saltusi kőgörgeteg, a lábánál a sötét tükörjegű seguth terület. A laer gyümölcsösben térdig értek a lassan rotdhadó termések, rovarok ezrei nyüzsögtek a bűzlő lakomán. A kromat dzsungel száraz, kemény, bőrszerűre száradt növényei között állandóan zizegtek a bozótosban lakó apró állatok. A földi kertből pedig semmi nem maradt, csak törhetetlenre szikkadt, agyagos puszta.
A hely nagy volt, talán nagyobb is, mint Feladir emlékezett Domhanról, bár bizonyára szívesebben viselte volna el most az odahaza visítozó és rohangáló kölköket, illetve állandóan perelő szüleiket, na meg ostoba labdajátékokkal foglalkozó, esetleg verekedő ifjoncokat, semmint a látszólagos elhagyottságot, és ordas, lopakodó csendet.
Úgy tűnt, mintha a gonoszul hajlongó árnyakon kívül csak Feladir járná a kertet- pedig majdnem biztos lehetett benne, hogy nem így van.
Mindjárt az a kisebb tócsa vér, amibe a kapun átkelve belelépett, tanúskodott erről.

Inverthan- Tarassian

Bátor ifjú laerünk három lépést tehetett meg békésen. Vagyis kettő és felet, mert a remegés akkor kúszott fel a jobb talpától a gerincéig, mikor még a másik lába a levegőben volt. Először csendes vibrálás, diszkrét rezonancia volt az egész. Aztán a gombaborította polcon tompán összecsendültek a beszáradt üvegek. A pult megvetemedett fáján kocsonyaként rezegtek a gombák, és ahogy egyre erősödött a remegés, még a talaj is hullámozni tetszett Tarassian lába alatt. Mintha felzavart volna egy óriást, ami eddig a padló alatt szunnyadt volna, és most igyekezne lerázni a hátáról a zavaró, szúrós fogadót, amit valaki aljasul a hátára épített, miközben ő békésen számolta a barikákat.
A rengés leverte a lábáról Tarassiant- jó három métert szánkázott a síkos-sima gombaágyon, mielőtt a koponyája a bárpultnak koccant volna.
Az öreg üvegek egyenként, hosszas megfontolás után leugrottak a polcról, koszlott, ragadós üvegcserpéppel és fülsértő csörömpöléssel borították be a laert. A gombanyálka megóvta a legtöbb sérüléstől, de még így is beszerzett pár kisebb karcolást az arcára-karjaira. És... ennyi.
A földrengés vett még egy utolsó, reszelős lélegzetet, majd kilehelte a lelkét.
Tarassian ott maradt a bárpult tövében, bőven megöntözve üvegszilánkokkal, és dúsan patakzó, zöld, gombanyálkával.
Istentelenül citromszagú volt.

Inverthan- Velirad

A hulla tökéletesen kimerítette a hullaság fogalmát. Nem mozgott, nem lélegzett, ámde erősen oszladozott. Összességében ez egyáltalán nem volt meglepő, figyelembe véve, hogy a tetemből két lábszár, pár húsból előfarigcsált borda, és a nehezen elrágható koponya maradt. A halott fennmaradó, nehezen felismerhető cafatai beterítették a megboldogult valaha zöld, most rozsdabarna köpenyét, és a folyómedret, olyan három lépés távolságra. Ami érdekesebb volt viszont, a halott érintetlen vászontáskája, ami egy fél ember magas hordalékszikla tövében feküdt. Látszott, hogy nem üres, és az anyagon át kirajzolódó alakból kiindulva a benne lévő tárgy valamiféle fegyver lehetett. Talán egy kés?
A patkányok, akiket Velirad felzavart, ingerülten villogó tekintettel méregették a behatolót a csatornacsövek biztonságos árnyékából. Úgy tűnt, mintha azon filozofálnának: elegen vannak-e ahhoz, hogy táplálék kiegészítés céljából megtámadják a seguth vadászt. de egyenlőre úgy döntöttek, nyugton maradnak..persze, csaka ddig, amíg Velirad nem próbálja kikezdeni az ő vacsorájukat...

Inverthan - Tarassian

-Afff, ef is pfájt - Mormoltam hason fekve a zöldes kocsonyába, a bárpult tövében. Hideg, nyúlós és üvegcseréptől szúrós nedvek csorogtak végig rajtam. Ingem itallappá metamorfizálódott.
Úgy éreztem jobb, ha most nem mozdulok meg. Mert bár örülhettem volna, hogy hirtelen milyen gyorsan tettem meg a távot a bárpultig, az aggodalom mégis jobban lefoglalt. Szóval, nem mozoghatok, mert a végén rám omlik minden egy hasonló földrengéstől? De nem is maradhatok itt örökké... Csendben és mozdulatlanul vártam, míg szívem kevésbé hevesen kalapál és légzésem is csillapszik. Össz-vissz annyit mertem megkockáztatni, hogy kiemelemtem fejemet az émelyítően szagos kocsonyából.
Majd megkockáztattam egyik karomat a vállam alá húzni, hogy ne kelljen fáradt nyakizmaimat tovább tornáztatnom, míg felszínen tartom a lényegesebb légzőszerveim és megigazítottam a szájamat fedő kendőt. Közben már, amilyen telhetetlen vagyok, már a következő lépéseimet fontolgattam. Talán, ha nem állok talpra és jobban eloszlik a súlyom a kocsonya se lázong tovább ittlétem miatt. Meglehet hasmánt kúszva kéne folytatnom az utat a lépcsőig. Nehéz éppenséggel nem lesz, mert a nyálka úgy csúszik, mint a legjobb pitém Ceirran torkában. Csak hát ez az szag... és a gusztustalan állag...
Végül legyűrtem minden finnyásságom és megtettem az első furcsa hernyószerű mozdulatom a lépcső felé. Csak adja az Égi, hogy folytathassam is..

Inverthan- Feladir

A vér még egészen friss volt, és szagának enyhe mentás-délnyugati homokdűlőn érlelt, fanyar, tölgyfadongás illatából az égvilágon semmit nem tudott megállapítani. Ugyan úgy lehetett egy itt megdöglött madár vére, mint egy állig felfegyverkezett vad elfé, aki véletlenül lábonszúrta magát.
Mindenesetre, bárki is sebesült meg itt, még folytatta az útját, az apró-vörös tócsák gyakorisága alapján nem is túl gyorsan.
A nyom egyenesen bevezetett a kromat őserdő keményre száradt bozótjába, itt-ott letört ágak jelezték a haladását. A föld túl kemény volt, hogy megőrizze a lábnyomát, bárki is járt itt, de a megtépázott gallyak magasságából úgy tűnt, a sebesült nem nagyon lehet magasabb Feladirnál.
Ha elf barátunk úgy döntött, hogy bátran utána sántikál, persze az árnymágia védelme alatt, hamar rájöhetett, hogy bizony az esőerdős talaj szívós aljnövényzete nem vendégszerető, pláne nem békés. A kiszáradt, megkeményedett levelek széle úgy vágott, mint egy tompa bicska: s valóban, pár élén vércseppek csillogtak.

Inverthan- Tarassian

Bizonyára volt már olyan akadémikus Domhan történetében, aki írt tanulmányt a nyálkagombák surlódáscsökkentő hatásairól. Nos, ez a kötet sajnos nem tért ki az Inverthani fajtákra, s pláne nem került Tarassian kezébe.
Pedig a terv nem is volt rossz! De ahogy az első mozdulat felénél Tarassian térde hátracsusszant egy nagyobb adag gombán, a laer kilőtt, mint lövedék a krumplipuskából. Hasmánt végigszántotta a fél helyiséget, tekintélyes méretű gombahalmot tolva maga előtt, aminek egy része hamar eltömte szemét-száját. Aztán a száguldás hirtelen véget ért: a talaj elfogyott Tarassian alól. Egy hosszú, kellemetlen pillanatig a pincelejáró felett lógott félig, majd alábukott a sötétségbe...
És valami puhára érkezett. Nem gomba puhára, hanem inkább valami kellemes, gyapjúszerű, rugalmas puhára. Hogy mi volt az, megállapítani szinte teljesen lehetetlen volt, hiszen az új szinten majdnemhogy tapintható volt a sötétség.
Egy pillanatig úgy tűnt mondjuk laer barátunknak, mintha ki tudna enni sárgás-zöldes kontúrok mentén valamit, de aztán megint a tökéletes sötétség lett az úr. Csak a feje felett, magasan látszott az előző szoba gombazöldje- de a fény félúton lefelé, mintha megunta volna a létramászást, és visszafordult volna. Inverthanon még ez sem lett volna igazán meglepő.

Inverthan - Tarassian

Blöe...
Au...
Hiába minden óvatosságom, a gombanedv átitatta a kendőmet, és az orromba is jutott egy kevés a trutymó-gombából. Az esésről nem is beszélve.  
Miért nem sétálhattam le komótosan a lépcsőn? Miért kellett az agyhártyámig gombával tömíteni a légutaimat és összeverni mindenemet? Mondjuk ez az újabb izé kimondottan puha. Párnatömésnek is jó lenne, lehet viszek is, ha tudok.
Mozdulni azonban nem mertem. A gombát is kevésbé illedelmes és gusztusos módon távolítottam el az orromból, amit egy hepciáskodó kadmetnél láttam először. Bár mondanom se kell, hogy Acléan azon nyomban kitiltotta a Geliarból az illetőt.
Most, hogy újrakaptam levegőt felmértem a terepet. Pontosabban felmértem volna, ha bármit látok. De nem láttam. És ez bizony gond, ha a laer nem saltusi. Úgy tűnik mégis mozdulnom kell. De előbb döntsük el merre.
Hogy szerezzek fényt? Mennyek vissza az emeletre és dobáljak le egy halomnyi fluoreszkáló gombát? Nem rossz. Nézzem meg a pulton, hogy van-e valami tűzszerszám? Ez is egy megoldás.
A fény visszakozó halvány sugaraira néztem, amik egy darabon alászűrődtek a lépcsőn. Ha valahogy visszatudnám tükrözni ebbe a helységeb... Hát persze, a késem! A lépcsőn állva megpróbálhatom a fénypászmákkal felderíteni a helyet. Ha nem elég, hát hozom a gombát, és megnézem a pultot.  
A lényeg, az, hogy vissza kell másznom. Karjaimat a vállaim alá húztam és óvatosan és megfontoltan feltoltam magam. Reménykedve, hogy nem lesz újabb földrengés, vagy nem dönt úgy a puha anyag, hogy ott nyomban ráugrik a fejemre és megfojt.
Vártam egy pillanatot, hátha történik valami.
Amennyiben nem, megindulok a lépcső felé, kivont késemmel, Hogy megtörjem a sötétség uralmát!
- A végén még Ceirran lesz belőlem....

Inverthan- Feladir

A nyomok határozottan haladtak előre, a cseppek szinte szabályos időközönként követték egymást, és bár a vér még szinte meleg volt, egy rezzenés, egy megzörrenő fűszál sem adott jelt arról, aki az elf előtt haladt.
A kromat dzsungel lassan elfogyott: Feladir egy szélfútta dombon találta magát, térdig érő, kalászos gabonaféle ütődött a ruhájának, némileg rontva a homály jelentette védelmet. nem mintha bárki elől kellett volna bujkálnia: úgy tűnt, az égvilágon senki nem tartózkodik a közelben.
AZ elf veterán lába előtt terült el a terkahi puszta égésnyomokkal tarkított, kicsinyített mása, a dombot pedig a saltusi kőrengeteg, a laer gyümölcsös rothadó gyümölcshegye, a seguth tó és az elf lugas ölelte körbe. Száraz, élettelen valamennyi: mégsem sivatag. Pár lassan alvadó vércsepp pedig határozottan nem volt elég ahhoz, hogy vörösre fesse bármelyiket is.
Különösen, mert az árulkodó nyom itt, a magas fűben első ránézésre szőrén-szálán eltűnt.

Inverthan- Tarassian

Kivergődni a sötét veremből nem is volt olyan nehéz feladat, mint elsőre tűnt. A föld nem remegett, a puha anyag nem próbálta magba szippantani Tarassian lábát és a létra sem bizonyult harapósnak. Fent, a kellemes citromszagban az ifjú laer végre megint biztonságban érezhette magát. Igaz, az izpodor szájszerve még mindig ott csattogott a csapóajtó felett, de ezt leszámítva csak ő volt és a békésen remegő gombák, meg persze az alsó szint sötét rejtélye.
A kés használata bravúros gondolat volt, bármilyen öreg kalandor vállon veregette volna a siheder hangszerkészítőt, ha látja mit művel. Igaz, Tarassian megfelelő szögben csak úgy kaphatta a fényt a pengére, ha a lejárat szélén hasra fekszik, de ez bizonyára nem volt nagy ár ahhoz, hogy felderítse, mi a frászkarika vár rá pontosan odalent.
A letükrözött fény vékony, sápatag csóvaként fúrta át a sötétséget, végigbandukolt a talajt fedő furcsa, rétegzett, szürke anyagon, aminek eredetét gyakorlatilag lehetetlen lett volna kitalálni, és leginkább nem akadt fent semmi érdekesen. Két-három perc kitartó tükrözgetés után nyilvánvalóvá válhatott, hogy a lenti helyiség lefelé szűkül, a két szemközti fal egymás felé lejt: a tölcsér csúcsát szerencsére eltömítette a szürke anyag...
És amikor már úgy tűnt, hogy az évezredes pormacskatetemeken túl semmi nem tanyázik odalent, acélkék, sima felületbe ütközött a fénypászma. Engedelmesen suhant végig egy hosszú, domború felületen: egészen olyan volt, mint egy különleges anyagú lábvért. Éppen csak nem lábfejben, hanem három, páncélborítású ujjban végződő nyúlványban folytatódott. A laer sietősen iramodó felderítő fénye össze-vissza csusszant az alakon. Laernél jóval alacsonyabb termet, melyet tetőtől-talpig kékes-irizáló páncél fed. Hegyes, fenyegető, bal oldalon meggyűrt, törött, sőt horpadt tüskék, amik mintha magából a vállból, nem a vértezetből nőttek volna ki. És az a fej, amit fenyegetően cakkozott idegenszerű árnyak barázdáltak.
Bármi is volt az, merev tartásban állt az egyik sarokban, mellső végtagjait összefonva domború, szelvényezett mellkasa előtt. Nem kellett látni ahhoz a szemét, hogy Tarassian pontosan tudja: ez a lény már percek óta őt figyeli.

Újra a gombák között. Legalább kifújhatom magam. Megszokott megnyugtató zöldes fluoreszkálás és egy gonosz alak, aki kitudja mióta figyeli ügyetlenkedésem. De eddig mozdulatlan. Él ez egyáltalán, vagy csak dísz? Mondjuk ezt könnyen kipróbálhatjuk. Féltérdre tornásztam magam, hogy ha mozdulni kell, hát gyorsan tudjak, majd hűséges vadászkésemet előrántva és a kevéske fényt felhasználva belevillogtam az alak arcába.
Ha meg is mozdul még nálam az előny, hiszen van köztünk egy létra és bőven marad időm átfordulni. Ha nem akkor új megoldás után nézek.
Kezdetnek lerugdoshatnék egy jó adag gombát a sötétbe, hogy legalább legyen valamicske fény. Akár a terem különböző pontjaira is szétdobálhatom. Lehet a borzasztó citromszagtól megelevenedik.
Ha még ez se vált ki reakciót belőle, hát egyszerűen szóba is elegyedhetek vele. Kitudja, lehet csak hányatott sorsú, és nehéz gyerekkorú idegen, aki csak egy kis megértésre vágyik, és hogy kiöntse a szívét valakinek. Bár valljuk be erre elég kevés az esély. Mindenesetre egy bátor és laeri üdvözlés senkinek sem árt. Még énekelhetek is, hátha egy műértő. Mondjuk nem vagyok hivatásos bárd, de laer vagyok és ez épp elég.
Ha még ez se vált be, hát megdobálom gombával. (Még mindig nem törött üvegekkel! Nem vagyok én agresszor.) Feltehetőleg így is úgyis harcolnom kell vele, nem akarok sokat várni, és nem adom fel az előnyömet. Jöjjön ide, ha ki akar nyírni. Különben egy citromszagú, fluoreszkáló és kipárolgó gombakupaccá fog változni.

Inverthan- Velirad

Nem volt egyszerű kikecmeregni a folyómederből, de Velirad viszonylag könnyen megúszta. Némi sár, illetve koszfolt ebben az állapotban nem oszt, nem szoroz. Legalább egy kicsit jobban idomulni fog a környezetéhez. A patkányok még egy jó darabig követték a tekintetükkel, aztán visszafordultak bőséges lakomájukhoz.
Velirad tehát bevette magát a házak közé. Pár saroknyi séta után az utcák szűkülni kezdtek, kacifántos kanyarokba hajoltak, logikátlan helyeken és szögekben keresztezték egymást.
Néha úgy tűnt, mintha egyik-másik ablakból egy szempár követné nyomon az ifjú seguthot, de amint odafordult, csak az ásítóan üres sötétség bámult vissza rá.
Öt perccel később egy lágyan kanyarodó, törmelékkel félig feltöltött utcácskán járt. Egyik oldalon magas kőfal futott a másikon egy összeomlott ház megdőlt falai nyújtottak szinte lépcsőszerű kaptatót. Már persze ha márki a romokra akart volna mászni. Csend volt, csak a szemétben motozó élősködők hangja hallatszott.
Aztán hirtelen megelevenedett valami az egyik faldarab árnyékában. Sárga, fenyegetően villogó szemek lobbantak fel a sötétben, majd egy villámgyors és halálosan kecses ugrás...
Aztán a fekete macska átszaladt Velirad előtt az úton és eltűnt a romok között, mint egy megelevenedett rossz ómen.

Inverthan- Tarassian

Az alak olyan passzív volt, mint egy szobor. Állt, mozdulatlanul és nem reagált mikor a késről odatükröződő fény végigfutott furcsa-szögletes arcán, nem reagált, mikor Tarassian gombákat kezdett dobálni szerte a helyiségbe. Vagy nagyon türelmes volt, vagy nagyon döglött. Így, hogy Tarassian jobban megnézte, úgy tűnt, mintha a lény bal oldalát módszeresen meggyűrték volna, olyan jó 10-15 méter magas acélöklű lények. A kitinszerű páncélja horpadt, repedt volt, a vállán a tüskék egy része szomorúan-törötten fityegett. Feltehetően tényleg hányatott ifjúkora volt, de semmi jelét nem mutatta, hogy szeretne erről egy laer hangszerkészítővel beszélni, sőt még a muzikálisabb megnyilvánulásokra sem volt hajlandó reagálni. csak állt, szoboregyenesen, mozdulatlanul, és nézett. Már persze, ha az nézés volt, amit művelt. Elvégre nehéz megállapítani egy ilyen...izénél.
Amikor viszont az első maroknyi szöttyös-taknyós gomba mellkason találta, a feje egy hangyányit megmozdult. Ezt leszámítva békén tűrte, hogy a zselés, zöld anyag lecsorogjon rajta, nem indult, hogy kitörje a szemtelen laer nyakát. Persze, ki tudja milyen gondolatok forogtak a fejében. Annyi viszont biztos, hogy ha még pislákolt benne az értelem bármiféle szikrája, erősen eltökélte, hogy bizony sehova sem mozdul posztjáról.

Megmozdult! Tehát a módszer hatásos. Több szempontból is.
Egyrészt, mert végre reakciót csaltam ki belőle, tehát, tudom, hogy nem csak egy megropogtatott szoborral van dolgom. Másrészt, gyorsan csúszós gombakupaccá változhat, ami nekem csak plusz előny. Mégis hogy tudna elkapni, ha első mozdulatára eltaknyol?
Így aztán teljes lelki nyugalommal folytattam a dobálását. Szép kis világító kupac lesz belőle. Így még látni is fogom a sötétben. Igazán zseniális vagyok.
Még köré is szórtam, bárhová is lépjen, legyen ott min felbuknia. A fal mellett azonban tisztán hagytam a terepet. Én ugyanis nem szándékoztam szánkózni a hátsófelemen.
Amennyiben nyugton tűri, hogy az egész termet és termetét elgombásítsam és úgy vélem már megfelelőek a terep viszonyok, a bárpultból felmarkolom az üvegeket és katonás sorokba rendezem a lépcsőnyílás mellett.
- Üdv újfent rejtélyes alak a fluoreszkáló pinceteremben! Miért nem viszonzod köszöntési rituálémat? - (talán elhiszi, hogy a gombadobálás mifelénk egy kézfogással ér fel).
Ha nem válaszol, akár verbálisan akár nonverbálisan, folytatom.
- Mondd csak, (vagy mutasd) mégis mi szépet és jót csinálsz te odalent? Mert alighanem nekem is lenne arrafelé dolgom. De nem nagyon zavarnálak. Már ha gyorsan befejezed a teendőidet.
Ha az alak támadni készül, hozzá vágom az üvegeket és felkészülök hogy átforduljak.