Domhan Főtere

HA LÓ NINCS...
Azok ketten elkezdtek azon vitatkozni kinek az ölébe üljek. Arra gondoltam, hogy megértették mire is akartam kilyukadni az imént. Ezzel a kis megszólalásommal azt akartam elhitetni az esetleges halgótokkal, hogy csak egy nyafogó útitárs vagyok.
- Köszönöm nem. Akkor inkább megyek tovább gyalog.
Az ezt következő út viszonylagos nyugalomban zajlott le azt leszámítva, hogy majd felfaltak azok az idióta legyek. Sokan nem képesek elhinni, hogy egy ilyen pici kis bogár képes hatalmas fájdalmat okozni. Nem tudom mi vonzotta őket ennyire hozzám, de olybá tűnt a többieket nem piszkálják annyira, mint engem. Nem győztem csapkodni magamat, hogy elhessegessem azokat a fránya dögöket. Nemegyszer akkorát csaptam a fülemre, hogy talán még a szekéren ülők is megérezték. Nagyon reméltem, hogy nemsokára megérkezünk vagy megtámadnak minket ugyanis azt az állapotot már nem bírtam tovább elviselni. Szerencsémre láttam útitársaimon, hogy egyre feszültebbek, ami azt jelentette, hogy közel járunk már a célhoz.
- Csak nekem van olyan érzésem, hogy nagy balhé lesz nemsokára?
Szinte válaszolva a kérdésemre egy feketébe öltözött alak elénk állt és fennhangon megállásra késztet minket. A sebesült marha egy szép zuhanás után föltápászkodott majd megpróbált kereket oldani. Ezzel csak annyit ért el, hogy őt kapták el legelőször. Atterben nem kellett csalódnom azon nyomban az egyik haramiára vetett magát, ami sokat elárult róla, vagyis megbízott bennem, hogy fedezem a hátát. Ha csak ketten utaztak volna se perc alatt legyűrte volna őket a túlerő. Rá akartam szolgálni a bizalmára azért úgy döntöttem lerendezem a maradékot. A nyivákolós kereskedő sajnos túsz lett azonban abban a pillanatban nem törődhettem vele. Két bandita felém vette az irányt közölök egyiknél pisztoly volt. Úgy tűnt a barátja akar engem lerendezni, míg a másik csak végszükség esetén avatkozik közbe. Hátamról a táskát lekapva hátrébb léptem, hogy elkerüljem a fejem felé irányzott ütést.

(A táskámat a verekedős feje felé akarom hajítani, hogy közben a pisztolyoshoz léphessek és nyitott tenyérrel a nyakára csaphassak ezzel ideiglenesen kivonva őt a forgalomból. Amint a bunyós ismét rám veti, magát igyekszem elkapni valamelyik végtagját és egy mozdulattal eltörni, hogy végleg kivonjam a harcból. Ha sikerült, akkor a társával is hasonló képen óhajtok elbánni. Ha nem válik be, akkor sem fogok, kétségbe esni kitérek és ütök mindkettőjük felé. A célom az, hogy mindkettőjüket rövid úton kivonjam a forgalomból gyilkosság nélkül, ha lehetséges. Mozdulataimon látszik, hogy nem akárki tanított talán egy kommandós.)

HA NINCS LÓ...
Nem értem rá a többiekkel, hogyléte felöl érdeklődni ugyanis akadt egy kis problémám. A kapott információkból arra lehetett következtetni, hogy pár piti bűnözővel lesz dolgunk. Szerencsére jó kiképzésben lettem részesítve miszerint számítsunk a váratlanra. Ennek köszönthetően nem ért annyira váratlanul a dolog. Legnagyobb fenyegetésként a pisztolyost értékeltem ezért legelőször őt akartam kiiktatni. Hátamról levéve táskámat hátrébb sasszézva kikerültem egy barátságtalan öklöt majd a képébe hajítottam a holmimat. Ez egy pár pillanaterejéig lefoglalta pont, ahogyan terveztem. A fegyvereshez léptem mondhatni viharos sebességgel, hogy légzését egy jól célzott tenyeressel megbéníthassam. Nagy sajnálatomra ő is hozzám hasonlóan jól képzett fickónak bizonyult, mert sikerült idejében elhajolni. A társa ekkora már ismét visszanyerte a látását, amiről ismételten gondoskodnom kellett. Vettem egy nagy lendületet, hogy a lábai közé rúghassak ám ő két kézzel elkapta a lábamat. Én ezt egy mosollyal jutalmaztam majd jó erősen homlokon csaptam. Mikor kissé hátratántorodott elengedte a lábamat így ismételten fegyveres cimborámmal foglalkozhattam. Számomra megállt az idő és úgy tűnt mintha már órák óta csépelnénk egymást. Hol én vittem be egy szerencsés csapást hol ők simogattak meg. Talán egy az egy ellen párharcban könnyebb lett volna ám így ők ketten eléggé megnehezítették a dolgomat.  Váratlanul mindketten hátrébb léptek és egy puskacső nyomódott a tarkómnak. Zihálva vettem a levegőt és több helyen is éles fájdalom hasított a testembe. Egyértelművé vált számomra, hogy itt tényleg többről van szó pár almánál. Az ilyen kaliberű fickók nem szoktak útszéli adószedőnek állni. Kezeimet feltettem, ezzel jelezzem megadtam magamat ám valójában csak közelebb akartam tudni a fegyverhez.
- Mégis mit akarnak tőlünk? Nem ártottam maguknak.
(Ha esetleg lehetségesé válik, megpördülve igyekszem kiverni a kezéből a puskát és utána hatástalanítani. Ha viszont csevegésbe kezd, megpróbálom kideríteni valójában mibe is tenyerelhettem bele. Szemem sarkából rápillantok a többiekre, hogy élnek-e még és hogy vannak.)

HA LÓ NINCS...
Éles fájdalom hasított a fejemtől a bordámig azonban az-az egy vigaszom volt, hogy az ellenfeleimnek se sokkal kellemesebb a helyzetük. Ezt nem sokat segített rajtunk, mert ha tényleg tolvajok, akkor mind halottak vagyunk legalább is így gondoltam. Szemem sarkából körülpillantva észrevettem, hogy Atter eltűnt. Vagy szerencséje volt vagy még nálam is jobban értett az önvédelmi sportokhoz. Nem hibáztattam, azért mert otthagyott minket úgysem tehetett volna semmit értünk. Azzal a banditával elég szépen elbánt annyi szent. Bal karján egy rendkívül csúnya nyílt seb éktelenkedett ám az állapota nem volt életveszélyes. A társai rögtön el is kezdték a kezelését, ami szintén a profizmusukat bizonyította. Mivel még mindig a tarkómat nyomta a hideg acél azért nem igazán ficánkoltam ám kerestem a lehetőséget mikor kerekedhetnék felül rajtuk. ez is mutatja, hogy milyen meggondolatlan és felelőtlen fejjel mentem abba az ismeretlen világba. Más nem igazán gondolta volna magáról, hogy egyedül képes fél tucat emberrel elbánni. A pisztolyos valószínűleg hadakozás közben elharapta a nyelvét, mert véreset köpött. Mikor az egyikük a fogva tartómat kapitánynak nevezte hangosan felnyögtem és felszaladt a szemöldököm.
- Mi?!
Mikor felsorolta vádjainkat ösztönösen megfordultam és a kapitány szemeibe néztem.  Szemeimben kétséget és hitetlenséget látott. Közben persze én is fürkésztem az ő tekintetét, hogy megtudjam nem-e ő az, aki lódít. Ezután a nyavalygó fejsérült kereskedő felé fordultam és dühösen faggatni kezdtem.
- Ez tényleg igaz? Tényleg illegális holmiról van szó?
(Ha bevallja bűneit vagy a kapitány szemében az igazságot látom, akkor kezdek ebbe a monológomba. )
- Valahogy sejtettem, hogy túl jók sima pénzéhes védelmi pénzbeszedőknek.
Nézzék nekem semmi közöm nemrég érkeztem meg. Megkértek, hogy segítsek, nekik ugyanis pár piti bűnöző meg akarja támadni őket. valamiért azt hitték, hogy katonával van dolguk. Csak azért jöttem az új világba hátha itt megtalálom a szerencsémet. Sajnos nem jött össze. A táskában vannak, az irataim nyugodtan ellenőrizhetik.
Az utolsó mondatom után sután megvakarom a fejemet jelezve mennyire szerencsétlen vagyok. Látva a társukat felajánlom a segítségemet.
- Értek valamelyest az orvosláshoz had segítsek. Ha valami rosszat teszek, nyugodtan lőjenek fejbe. – majd ezzel elindulok.
Csodát nem tudok tenni ám a tűimmel el, tudom mulasztani a fájdalmat és a vérzésnek is gátat tudok szabni persze azt már nem velük.
(Ha esetleg a valómásból vagy a kapitány szeméből az derül, ki, hogy mégis a fekete ruhások a rossz fiúk nem mondok, semmit csak felajánlom a segítségemet a sebesültnek.)

HA LÓ NINCS...
A kapitány szeméből szigor, ingerlékenység és tömör fájdalom sugárzott. Imádott megbízom pedig majdhogynem maga alá vizelt. És én még egy ilyen idiótának akartam szívességet tenni. Ez van, ha arra a lágy szívemre hallgatok. Fejéhez kapva és mellékes megjegyzéseiből megtudtam, hogy a főnöknek elég csúnya fejfájása van. Ezt két mozdulatból meg tudtam volna oldani a tűimnek a segítségével. Mondjuk ez nem ilyen egyszerű, hiszen csak a fájdalmat tudtam volna ilyen gyorsan semmisé tenni.  Mivel láttam a fekete ruhások a jó fiúk elmondtam, hogy csak nemrég érkeztem és az irataim a táskában vannak. különös módon egyből keresni kezdték az állítólagos irataimat, vagyis hittek nekem. Azt hittem, hogy hazugnak fognak nevezni és bevisznek a hűvösre és majd ott néznek csak utána, hogy ki is vagyok.
- Örüljön, hogy nem csomagoltam be azt a kávéfőzőt, amit odahaza kinéztem. Ha így tettem volna, nem lenne ilyen jó hangulatban.
A kapitány helyét átvette a puskát, amíg ő jó alaposan átkutatta a holmimat. Kalapomat emeltem volna a szakszerűsége előtt, mármint ha rendelkeztem volna vele. Mikor megkérdezte, hogy először járok-e arra felé azon nyomban válaszoltam késlekedés nélkül.
- Nem még soha nem jártam errefelé.
Jótékony felajánlásomat visszautasította mondván vannak törvényei és mindenkinek saját magának kell megbirkóznia a gondjaival. Ezt sosem értettem ezek szerint hagyják elvérezni a társaimat, mert még a sebet sem szabad elkötni. Így legalább tudtam, hogy kikkel is állok szembe. Az ő szokásaikat és megtanultam még anno a régi szép időkben.
- Értem, de nekem is van törvényem. Segítek, aki szerintem megérdemli. Ráadásul egy szóval sem mondtam, hogy hozzá fogok nyúlni a sebhez. Igaz az én módszerem nem mondható szokványosnak sem. Csupán egy kicsinyke szúrást ejtek akár egy szúnyog vagy azok a legyek, amik megpróbáltak felzabálni. A sebe nem fog varázsütésre begyógyulni azonban kicsit könnyebb elviselni. Akár magán is megmutathatom. Csak nem fél egy kis szúnyogcsípéstől. Ráadásul, ha nem engedik, gondolom ezt a szemétládát kezelésbe vehetem, úgy rémlik csúnyán beverte a fejét. Bele nem hal pusztán nem fog tudni elmenekülni.
Az utolsó mondatot suttogva mondta, hogy csak a kapitány halhassa meg.
(Ha engedi, akkor egy-egy tűszúrással elmulasztom a fájdalmukat. A kereskedőnek viszont le akarom bénítani a kezeit és a lábait, amik újra működnek, ha a tűket kihúzom. Azonban ezt olyan ördögi vigyorral akarom tenni, hogy azt higgye minimum boncolást fogok végrehajtani rajta. Közben figyelem a kapitány és a közelemben lévők fegyvereit, hogy meglátom-e a rovátkákat. Ha nem engedik természetesen nem teszek semmit.)

HA LÓ NINCS...
Nagyon reméltem, hogy ezzel a kis közjátékkal sikerült jó alaposan ráijesztenem arra a szemétládára. Nem akartam semmi brutálisát csinálni vele mindőszesen a lábát és a kezeit akartam lebénítani. Ennyit igazán megérdemelt, azért mert olyan rútul kihasználta a nagylelkűségemet. Váratlanul egy igen erős kéz érintését érzékeltem a tarkómon. Bevallom erre egyáltalán nem számított, hogy pont ők fognak hátba támadni a törvény állítólagos védelmezői. Azt hittem mindjárt leszakad a fejem a helyéről. Legszívesebben azonnal alkalmaztam volna magamon egy helyi érzéstelenítést ám inkább tűrtem a fájdalmat. Mint kiderült az a csökönyös idióta nem értette meg teljesen és azt hitte tényleg meg akarom kínozni. Igaz a fenyegetőzés is fel fogható egyfajta kínzásnak azonban nem illik ekkora maflást adni miatta. Nagyokat nyögtem miközben két kézzel fogtam a szétrepedni készülő fejemet. Némi színészet segítségével megpróbáltam elhitetni velük, hogy rettenetesen szenvedek. Pár percnyi agonizálás után abbahagyom a nyüszögést és látszólag sikerül összeszednem magamat.
- Ki gondolná, hogy valaki, aki ilyen rangban van, ennyire fantáziátlan legyen? Maga talán nem ismer olyan fogásokat, amik mozdulatlanná teszik az áldozatot? Ez pont ugyan az csak egy kicsit más.
Ide-oda lépkedek, mintha megpróbálnám visszaszerezni az egyensúlyomat pedig csak egyszerűen a fejem hasogatott. Szerencsémre ezek a profik nem kezdtek el gyanakodni, hogy egy senki miért áll neki testőrködni. Ahogyan végignéztem az orvosi beavatkozást egyszerre éreztem csodálatot és borzongást. Az a férfi szinte meg se nyikkant amint éppen a lábát varrták össze. Meséltek már róla ám élőben látni sokkal elképesztőbb. A főnök valami olyasmiről beszélt, hogy a fájdalom nemesit, ami rám is férne. Akartam mondani, hogy ez ahhoz kevés ám inkább hallgattam inkább figyelmemet a fogoly kihallgatása felé irányítottam. Megtudták, hol kerül sorra azonban szükségük volt egy csalira. Azon nyomban tudtam, hogy mire is gondol.
- Na, nem. Az előbb ütögetett most meg segítsek. Ráadásul honnan tudjam, hogy maga nem fog átverni, mint ez itt? Csak azért mert arany szívem van nem jelenti azt, hogy úton útfélen mindenki hagyom, hogy bepalizzon. Ráadásul ez egy elég rossz ötlet.
Azért nyafogtam ennyit, hogy hétköznapi embernek gondoljanak. Az ötlet valójában nem volt olyan rossz ám rendelkezett pár buktatóval. először is, aki elmenekült feltehetően értesítette a társait.  Valószínűbb, hogy előbb egy jó rejtekhelyet keres, ám mindenre gondolni kell. Ráadásul a csempész megsérült, ami szintén felkeltheti a gyanakvásukat.  Azonban ismerve a fekete ruhásokat akkor is megcsináltatják velem én pedig a megszeppent kis mimóza teljesítem a kérésüket.

HA NINCS LÓ...
Úgy tűnt a kapitány nincs megelégedve a viselkedésemmel. Azzal is megfenyegetett, hogy le fog köpni, amit nem igazán értettem. Ezt általában az emberek nem szokták előre bejelenteni. Ráadásul nem halottam olyasmiről, hogy mérgező lenne a nyáluk így nem ért volna el vele semmit. Nem olyan családból származtam, hogy pár csepp folyadéktól megsértődjek. Ezután szép lassan elkezdték felsorolni az ellenem felhozható vétségeket. Meg kell, hogy mondjam jó alaposak voltak nem hagytak ki semmit. Nem tudtam, hogy ártatlan nézelődőnek tartottak-e ám akkor engem is ugyanúgy le akartak csukni. Úgy döntöttem, hogy visszafogom, magamat nehogy még nagyobb slamasztikába kerüljek ám mikor a tiszteletről beszélt nem tudtam befogni a számat.
- Tudja, mifelénk a tiszteletet ki kell érdemelni ne kikövetelni.
Ám mielőtt még egy újabb frappáns monológot végig keljen hallgatnom arról, hogy lelőnek azon nyomban segítőkészé váltam.
- De legyen úgy, ahogy akarják. Természetesen együttműködöm magukkal. Megvárjam, amíg tisztába teszik ez azt, idiótát? Mert ebben az állapotban, ahogy elnézem még arra is képtelen, hogy a saját lábán megálljon. Én meg nem tudom, hogy kell ezt az ízét vezetni.– minden gúnytól mentes hangon beszéltem.
Annyira reszketett az a férfi, hogy biztosan telerakta a gatyáját és remegett, mint a kocsonya. A társát még nem hozták vissza így nem volt senki, akit elkísérhettem volna. Elég gyanúsan nézett volna, ki ha ismeretlenül odaállítok az áruval. Ráadásul még azt sem tudtam hova kell menni. A kapitány tekintetétől nem ijedtem meg ugyanis láttam már sokkal rosszabbat. Beszéltem olyan emberrel, akit tényleg nem érdemes magunkra haragítani ugyanis az öreg Vlad elszégyellné magát mellette.

Az első napjaim elég mozgalmasnak tűntek Domhain gyönyörű városkájában. Alig, hogy befejeztem az egyik kalamajkát rögtön beleestem egy másikba. Lehet, hogy sokkal jobban kellett volna bizonygatnom, hogy valakivel összetévesztett, de nem tettem. Egyrészről az a férfi a saját szaván kívül nem halott meg semmit másrészről pedig kíváncsi voltam ezúttal kikkel hoz engem össze a sors. A nemrég történtek miatt már jártam a megbeszélt találkahelyen így könnyen odataláltam. Mivel már majdnem mindenki nyugovóra tért az utcákon néma csend uralkodott. A biztonság kedvéért óvatosan lépdeltem nehogy illetéktelenek is tudomást szerezzenek a jelenlétemről. nem volt kedvem egy idióta zsebtolvajjal vitatkozni. Amint megérkeztem rögtön kiszúrtam a rám váró két alakot. Természetesen nem a szememmel ugyanis a köd miatt alig láttam valamit, hanem a fülemmel. elég hangosan vitatkoztak arról, hogy mikor fogok megjelenni. Pár percig várakoztam majd szép lassan odasétáltam hozzájuk. A nagydarab, aki a kocsmában fizetett nekem egy italt köszönt elsőre.
- Nem volt rossz. Meg tudhatom miért kellett találkoznom magukkal ilyen későn? Az a kocsma sokkal kellemesebb helynek bizonyult az ismerkedésre.

Viharfelleg
Egyikük oly közel hajolt hozzám, hogy még az erős köd ellenére is rendesen láttam az arcát. Nagyon reméltem, hogy nem akar megcsókolni ugyanis nem volt az esetem. Szerencsémre nem vonzalmát akarta kifejezni, hanem a zsebében keresett valamit. Nem tudtam miről lehet szó azonban nagyon idegesnek tűnt. Ráadásul még mindig azt hitte, hogy ismer engem, holott a kocsmán kívül sehol nem találkoztunk. Mikor befejezte a matatást egy összecsavart tekercset nyomott a kezemben azzal az utasítással, hogy az életem árán is óvjam meg. Továbbá kaptam egy nevet és egy címet és oda kellett leszállítanom az árut. Az idegességéből ítélve nekem úgy tűnt, hogy valami nagyon fontos dologról lehet szó. nem tűnt gonosztevőnek így bizonyára megérdemelte, hogy a segítségére siessek. Nem tudtam, hogy miről lehet szó, de nem kezdtem el kérdezősködni. továbbra is abban a hitben hagytam őket, hogy a barátjuk vagyunk. Odahaza rendes kiképzést kaptam és nem csak azért, hogy megvédhessem magamat a zsebtolvajok ellen. Az volt a célom, hogy segíthessek az olyanokon, mint amilyen én voltam kölyök koromban. Amint átvettem a levelet azon nyomban zsebre vágtam a megbízóim pedig elsiettek. Bár fogalmam sem volt róla pontosan hol van, az a hely ahova le kell szállítani a csomagot azonban ez nem tántorított el. Az óvatosságukból ítélve valami nagydologba tenyerelhettek, ami jóval nagyobb néhány csencselőnél. Úgy terveztem a biztonság kedvéért kicsit belekukkantok, hogy nehogy megint valami illegálisba keveredjek. Sajnos ezt nem tehettem meg ugyanis egy harmadik idegen jelent meg és arról faggatott, hogy hova ment az a két alak. Kissé zavartan elkezdtem dadogni mintha meglepett volna a váratlan megjelenése.
- Fo- fogalmam nincs. Csak azt akartam megkérdezni tőlük merre találok szállást erre elrohantak. Pe-pedig nem vagyok olyan ijesztő.
Beszéd közben kissé összerezzentem és megpróbáltam lassan félrehúzódni tőle mintha félnék. Közben persze megpróbáltam felkészülni arra az eshetőségre, hogy meg kell magamat védeni.

Viharfelleg
Két férfi azon kezdtek el vitatkozni, hogy túlságosan hangosan vitatkoznak. Aki megfogta a vállamat, azt vallotta hazudok és mindent halott. Ezt eléggé nehezen hittem el ugyanis az-az idegen elég halkan beszélt. Ráadásul valami nagyon gyanús volt nekem ebben a dologban. Ha úgy vélte, hogy átadtak nekem valamit akkor el kellett volna vennie ő pedig csak követelőzött. Nem tudtam, hogy ismét a helyi hatóságokat hiszem rossz fiúnak, de valami akkor sem volt kerek. A kiabálós végül elengedett majd eltűnt, mint szürke szamár a ködben. A szótlan követte a példáját, azonban aki a védelmemre kelt egy ideig még maradt és mintha tanulmányozott volna engem. amint félrebillentette a fejét a gyenge lámpafénynek hála megláttam az arcát takaró maszkot. Az ellőbbin nem volt maszk így meglehet ő egy vezető volt vagy valami olyasmi. Ami biztos, hogy mindenképen el akarta kerülni, hogy felismerjék. Azt kérdezte tőlem mi a nevem és fiúnak nevezett amiből arra következtettem, hogy bizonyára idősebb nálam. Az sem kizárt, hogy tévedtem ez most mellékes.
- Raden. És az őné ?- majd elmosolyodtam.
Ez azért vicces mert ostoba dolog megkérdezni egy maszkos alaktól, hogy mi a neve. Reméltem ő is távozik és akkor valahogy felvehetem a kapcsolatot a szomszédommal hátha tud valamit tanácsolni vagy estelge eligazít valakihez.

Viharfelleg
Meglehet ostobaságot műveltem, de egyszer valaki azt mesélte nincs jobb álnév a sajátodnál. Ilyen helyzetben csak egy ostoba mondta meg volna a valódi nevét. Igaz nem tudhattam biztosan, hogy elhiszi-e amit mondok, avagy sem, de ez csakis rá tartozott. Persze tudtam, hogy bármikor előkaphat egy pisztolyt és agyonlőhet azonban valami azt súgta, hogy még nem jött el a vég. Ahogyan ott állt én engem méregetett mintha felkeltettem volna az érdeklődését. Bizonyára tucatnyi kérdés zúghatott a fejében megválaszolatlanul. Mégis ki lehet ez az idegen? Hogyan keveredhetett bele egy ilyen ügybe. Nem vagyok gondolatolvasó viszont az a fickó valamin nagyon keményen agyalt miközben engem nézett. Váratlanul elkezdett föl alá járkálni mintha tényleg valami nyomasztotta volna a lelkét. Kicsit az a benyomást keltette, mint az a katonatiszt, aki nem tudja, mit kezdjen ezzel az engedetlen újonccal. Ezt onnan vettem, mert volt részem egy hasonló eseményben. Az egyik oktatóm valami kiszuperált ezredes lehetett, mert folyton ordibált velem meg sorba kellett állnom és egyfolytában gyakorlatoztatott. Tudtam, hogy akármi megeshet azonban igyekeztem megőrizni a hidegvérem. A maszkos idegen egy darabig még tipródott majd közölte velem a neve nem lényeg és vigyázzak, mibe mártom be magamat. Tisztában voltam vele, hogy nem foglya elárulni nekem a nevét csak egy kicsit csipkelődni akartam vele. Azt viszont nem értettem miért adott nekem tanácsot mikor tudhatta vagy legalábbis sejthette nálam van a keresett okirat. Majd fordult egyet és lobogó köpenyével elhagyta a helyszínt. Léptei még jó darabig visszhangzottak a ház falain. Éppen csak pár pillanat erejéig maradtam egyedül majd feltűnt az első páros. A nagydarab, aki az italt fizette nagyon boldognak tűnt és nem győzött hálálkodni. Hidegvérű társa szerencsére még idejében lecsendesítette egy fagyos pillantással mielőtt még mindenkit a nyakunkra csődített volna. A nagyszerű munkámnak hála a kezembe nyomott egy kisebb szütyőnyi pénzt majd ismételten faképnél hagytak. Szavakkal le se tudom írni azt, hogyan is éreztem magamat abban a pillanatban. Ha addig tanácstalan voltam abban a pillanatban kitört a totális káosz. Úgy volt, hogy le kell valamit szállítanom valakinek, ami nagyon fontos. Erre idejöttek jó pofizni és ajándékozni miután leráztam magamról az első olyan ellenőrzést, aminél a vak is láthatta, hogy direkt engedtek el. Néhányszor megemeltem a zsákot és úgy saccoltam körülbelül húsz érme lehet benne. Nem foglalkoztam azzal, hogy megszámoljam inkább bedugtam a zsebembe és tovább törtem a fejem vajon mibe is csöppenhettem. Lehet, hogy az egyik közeli diliházból megszökött pár ápolt és azok játszottak velem kémesdit? Az is megfordult a fejemben, hogy ezt az egészet én csak álmodom annak a fura italnak a hatására. Kétszer megcsíptem az arcomat és mivel nem ébredtem fel el kellett fogadnom már pediglen az a valóság. Muszáj volt némi információt szereznem ugyanis nem tudhattam kik a valódi jófiúk és kik a rosszak. Bár az is igaz, hogy a való életben alkalomadtán lehetetlen meg különböztetni egymástól a kettőt. Rántottam egyet a hátizsákomon majd elindultam valamerre ugyanis az ácsorgásból nem lehet megélni.