Előkelő negyed

Egy dudás két csárdában

Valahogy úgy a közönség reakciójánál jöttem rá, hogy én igazság szerint jobban szeretek a Geliarban játszani. Ez persze nem azt jelentette, hogy életem nagy célja mehet a fenébe, maradok a saltusiaknál, hanem inkább csak némi fancsali sajnálatot, amit ezek felé a peches, önmagukat kifejezni képtelen lények felé éreztem. Odahaza az ilyen dalokért lelkes tapsot, ütemes asztalcsapkodás, feldobott hejehuját kapok itt meg... eh, nem baj, Ceirran, akár úgy is veheted, hogy ez siker volt. Úgyhogy még eldaloltam a nagy Liores tiszteletére az Asmerion saga első versszakát, végül pedig egy később írt szösszenetemet.
Kicsit csalódott voltam, mikor letessékeltek a színpadról, főleg, mert még a fuvolámat em volt lehetőségem megtrilláztatni. Ki tudja, talán később.
Kicsit kedvetlenül ültem vissza a pohárköszöntőre, de szerencsére még időben felöltöttem a szokásos kedves-udvarias-kissélelkes ábrázatomat ahhoz, hogy összekoccintsam a poharamat a mellettem ülő hölggyel. Akiről olyan négymásodperces szintidő alatt kiderült, hogy testi-lelki rokonok. Aggasztó mértékben. Szerencsére már lassan kezdett rutinom lenni a kezelésükben.
- Domhan tényleg a világ közepe, kisasszony, ezt senki nem vitathatja el tőle. -egyeztem bele, majd megízleltem a kelyhemben lötyögő italt. Finom, légies ízek, de...hm, egy Laernek csak limonádé.
- Mindenesetre a nagyváros mellett a vidéknek is van valami egyedi, vonzó bája, amit kár nem megtapasztalni. Laederran pedig az érintetlen természet és a szabad művészetek hazája, amit kár elszalasztani, ha szabad megjegyeznem.
Közben szemet szúrt nekem a másik asztaltársam búvalbélelt (azaz természetes seguth) arckifejezése. Vagy ez talán már nem is annyira természetes seguth volt? Esetleg az úriember itt túlzottan a szívére vette, hogy a tengerszemű csacsogó pacsirta engem tüntet ki figyelmével? Esetleg fáj a feje a túl sok beszédtől? Az fel sem merült bennem, hogy mondjuk a korábbi dalaimmal volt a baja, így óvatosan, amikor Itinne épp nem oda figyelt, bocsánatkérő mosolyt küldtem az illető felé, amolyan hé, ne engem utálj! jelleggel.

Egy dudás két csárdában - Ceirran Carasson

Horvad éppen Itinnet figyelte kissé elrévedve, mikor Ceirran felé küldte bocsánatkérő mosolyát. Normál esetben bármely asztal vendég meglepődne, ha egy számára teljesen ismeretlen, ráadásul saját neméből származó asztaltársa hirtelen rámosolyogna. Jelen esetben azonban egy laer volt a mosoly feladója, egy tapasztalt, mosolygyakorolt laer, aki az imént bizonyította be, hogy mennyire profi is a művészetben, amit űz. Épp ezért Horvad nem tudott úgy igazán meglepődni, netán felháborodni, visszakacsintani pedig szerencsére egyáltalán nem állt szándékában. Inkább csak összevonta egy hangyányit szemöldökeit, és visszafordult a vacsorája felé, bár már nem tűnt gondterheltnek.
Itinne eközben újra kezdte.
-.... bizony, igazat mondhatott, a jó Hermin néném. Most már nekem is kedvem támadt megnézni a világokat. Bár...- és itt leengedte fehér kezeiben tartott evőeszközeit. -Önnek bevallom őszintén, és remélem, ezért nem lesz rosszabb véleménnyel rólam, vagy nem tart udvariatlanak, de én nem hittem el a néni meséit a laestatokról. Tényleg olyan vérszomjasak mint amilyennek mondják, és nincs bennük egy szemernyi könyörület sem? - Egy pillanatra megdermedt. - Ó, bocsásson meg kérem, ha illetlen voltam. Nem gondoltam végig, hogy mit mondok, ne is törődjön előzőkérdésemmel, csak kicsúszott a számon, mert Önt látva még kevésbé tudok hinni a néni történeteiben. - Horvad hörrenése jelezte félrenyelt egy kevés köretet.
A beszélgetés még folytatódott egy kis ideig. Itinne a továbbiakban inkább a rajzolás és festészet iránti rajongását taglalta hosszan, Horvad pedig beletemetkezett vacsorájába. Erarstin úrnő néha biztató mosolyt küldött a laernek, ami egyben jelentette dicséretet, a viselkedéséért és biztatta további kitartásra.
A vacsora végül is csak öt fogást vonultatott fel, de az asztalokon még halmokban álltak a sütemények, és katonás sorokban az italok.
Aztán megnyílt a táncterem ajtaja és felzendült a zenekar első pár, táncra hívó akkordja.
Itinne kisasszony kihúzta magát a székében és ha lehet az eddiginél is kedvesebben mosolygott a dalnokra. Mintha várt volna valamit...

Egy dudás két csárdában

Egek, már a Hermin néniknél tartunk? Az Égi Lényre, mikor süllyedtünk ilyen mélyre? Nem, nem vághatunk rossz képet hozzá. Hermin néniknek is van létjogosultságuk, ami persze nem egyenlő azzal, hogy fel is kéne emlegetni őket.
A laestatos téma viszont nem ért váratlanul. Egyetlen domhanon élő laert sem érne, annak ellenére, hogy viszonylag ritkán hozakodnak elő vele (talán abból a rendkívül ravasz megfontolásból, hogy bizonyára mélyen a lelkünkbe taposnak ezzel, aminek hatására átfordulunk és mi is a bensőjébe trappolunk annak, aki meg merészelt minket sérteni).
- Semmi gond, kisasszony. - emeltem fel a kezem, mintegy szót kérve. Jobbnak láttam tisztázni a helyzetet, későbbi balesetek elkerülése végett. - Minden Laer képes kordában tartani a Laestatját.. egy ideig. De igen, egy pont után már mi sem vagyunk képesek megkülönböztetni a barátainkat az ellenségeinktől. Sajnálatos tulajdonságunk, de elhiheti, nem jelentünk fenyegetést senkire.
Úgy döntöttem nem veszek tudomást Horvad hörrenéséről. Udvariatlan egy figura, és mint rájöttem, teljesen mindegy, hogy idegesítő csevegőt vagy vetélytársat lát bennem (le kell szögeznem, egyik sem vagyok), a gondján nem tudok segíteni.
Közben kinyitották a báltermet és felhangzott a zene. Nekem meg összefacsarodott a szívem. Vajh hogy venné ki magát, ha áttrappolnék a báltermen és beugranék a zenekarba? Az volt a halvány gyanúm, hogy nem kifejezetten lett volna illendő.
Pillanatnyi eltöprengésemben majdhogynem észre sem vettem Itinne jelentőségteljes pillantásait. Óóóóóó, a fenébe.
Na most légy ravasz, mint a hamiskártyázó kadmet!
- nagyon szívesen felkérném egy fordulóra. - kezdtem bocsánatkérő mosollyal. - De egyrészt nem hinném, hogy az én helyzetemben illendő lenne, másrészt legnagyobb sajnálatomra nem ismerem ezt a táncot.

Egy dudás két csárdában - Ceirran Carasson

Itinne már készült, hogy szomorúan legörbítse a száját, mikor Ceirran mögött szék csusszant hátra, sebesen de csendesen és Horvad márványszín keze jelent meg a dalnok perifériáján.
- Kisasszonyom- hajolt meg, ezzel már nem csak keze jelent meg Ceirran látókörében, de felsőteste is.- Én azonban végtelen örömöt éreznék, ha táncolhatnék Önnel.
Itinne egy pillanatig habozott csupán. De éppen elég volt, hogy Horvad észre vegye és Ceirran is észrevehesse. Itinne felálltában is Ceirranra pillantott, majd válaszolt a seguthnak.
- Én is örülnék neki Horvad. - Immáron minden kétség és bizonytalanság elszállt a pillantásából, és határozottan nyújtott kezet a seguthnak. Majd elsusogott halvány lila ruhájában.
Ceirran egyedül maradt.
De körülbelül csak annyi időre míg, kettőt pislanthatott és egyet kortyinthatott az előtte lévő pohárból. Új illat csapta meg az orrát.
- Barátom, Ön igazán jól teljesít ma. - hallotta maga mögött Erastin vidám hangját.- Mint bizonyára tapasztalta is unokatestvérem kicsit szeleburdi természet és nagyon szeret beszélni, emellett végtelenül romantikus is. De jöjjön, járjunk egyet a teraszon, inkább a friss levegőn beszélgessünk.
Erarstin megindult suhogó-zizegő ruhájában a hatalmas üvegezett ajtó felé, aminek fél szárnya még most is kitárva állt, beengedve a friss, esőtől illatozó kinti levegőt.
- Árulja el, hogyhogy nem táncolt Itinnel? - billentette kissé oldalra a fejét, ezzel szinte hegyomlást előidézve fürtjei körében, tekintetében kíváncsiság fénye villant. - Sokan adnák fél lábukat is ezért a kegyért.
Ekkor értek ki a sötét, szürkénerezett kővel borított teraszra. Rajtuk kívül csak két csoport tartózkodott még itt. Erarstin a kőkorláthoz lépett és letámasztotta poharát.
- Csak nem sértette meg? Ha így történt, engedje meg, hogy az ő nevében is bocsánatot kérjek.

Egy dudás két csárdában

Hirtelen megenyhültem Horvad irányába. Férfiasan bevallom, ismeretségünk öt percében alaposan félreismertem a seguthot. Búbánatos, komor és emberkerülő? Ugyan! Ez egy remek fickó, igazi lovag, az érdemesek bátor megmentője!
Vagy legalábbis az enyém biztosan. A határtalan képzelőerőm egyik legnagyobb hátránya a határtalan elvárásaim voltak. Valahogy nem tudtam elképzelni magam egy Itinne kisasszony oldalán, mikor már rég felvázoltam magamnak az ideális leendő páromat. Természetesen laer,hiszen nem szeretném, ha az unokáink szőrös, nyáladzó kriplik lennének; legalább olyan magas, hogy ne tépje le a kezem séta közben; sötétbordós hajú (de ebben az ügyben alkuképes vagyok); és mindezek mellett legalább dalnok, de lehet, hogy elégiaköltő. Elméletileg kell léteznie valahol egy ilyen leányzónak, nem?
Úgyhogy összességében örültem, hogy ellébecolhattam a táncot, ennek megünneplésére pedig egy jó kupányit töltöttem a ránézésre legerősebbnek tűnő italból, elmém pallérozásának érdekében.
Épp csak a felé hajtottam fel, mikor megint megtaláltak. Minden dalnoknak ilyen kevés énekléssel és sok társasági hajcihővel jár a fellépése, vagy csak én vagyok különösen szerencsés?
- Köszönöm, hölgyem. - mosolyodtam el tisztelettudóan. - Kuzinja pedig igen bájos asztaltársaság volt.
A terasz mint olyan kimondottan jól hangzott, úgyhogy rögtön fel is pattantam. Már épp elgondolkodtam, hogy illő e a karomat ajánlanom, de Erarstin a szokásos förgeteg módján már félúton járt az ajtó felé.
Épp egy újabb kérdés idejére sikerült beérnem. Pedig békésen lemaradhattam volna róla.
- Nem akartam szégyenbe hozni a kisasszonyt. Sajnos nem vagyok jó táncos, ezeket a darabokat pedig még csak nem is ismerem. - vallottam be töredelmesen a szomorú féligazságot. Ami azt illeti, elég tűrhető táncos voltam, de csak a laederrani vidám, könnyed, ugrabugrálós fajtából. Ezeket a nehéz, pacsuliszagú, vastagon aranyozott figurákat nehezen tudtam volna reprodukálni.
Közben magam is a terasz korlátjához léptem és végigtekintetem a terjedelmes parkon. És Acléan még az ablakba ültetett kakasvirágra büszke...
- Engem nagyon nehéz megsérteni, hölgyem. - biztosítottam mosolyogva. - Viszont bátorkodhatom megkérdezni, hogy tetszett a kis költeményem?