Előkelő negyed

Egy dudás két csárdában - Ceirran

Ceirran pontosan érkezett. Igaz nem volt megszokott tőle az ilyesmi, de mégiscsak az első komoly munkájáról van szó.
Méretes villa kapuja előtt állt. A kovácsoltvas kaput indigó növények és vörösbúza kalászok díszítették. A kapu két oldalán őrbódé állt, egy-egy a Geliarban látott úréhoz hasonlóan kék  egyenruhában.
- Ön lenne a laer dalnok, akit az Úrnő vár? - Kérdezte a bal oldai őr, majd a választ meg se várva folytatta. - Már ne menjen be. Az Úrnő kikocsizik, és utasított minket, hogy kérjük meg, hogy itt várakozzon.
Már hallani is lehetett a kavicsok csikorgását a hintó ormótlan kerekei alatt. Az őrök is mozgásba lendültek és  kitárták a széles kapuszárnyakat. A hintót a gazdagok által olyannyira kedvelt kara-ló keverékek vontatták, szám szerint négy, mind egységesen vörösesbarna.
A kocsi könnyeden kigurult, majd ringatózva megállt Ceirran előtt. Az ajtó ablakát takaró mélykék függöny félrelebbent és egy fiatal, alig harminc éves, fekete hajú és jég kék szemű nő mosolygott ki rajta.
-Jöjjön kérem! -lökte ki saját maga az ajtót. - Már alig várom, hogy megismerhessem. - huncut mosolyt villantott Ceirran felé.

Egy Dudás két csárdában

Így még nem telt el életemben tizenöt perc. Csak ültem, pislogtam, mint Holdalma, ha giliszta helyett cipőfűzőt kap reggelire, és akárhányszor nyitottam a szám, hogy megszólaljak, annyiszor fojtották belém a legelső hangkezdeményeimet, úgyhogy úgy szenvedtem végig az utat, mint egy orrsövényferdüléses kacsa. Háááp, csönd, háááp, csönd.
Úgy két perc után rájöttem, hogy a leg célravezetőbb, ha egyszerűen mosolygok és bólogatok. Nem volt megszokott technikám, de nem dicsekvésből mondom, rendkívül hamar magas szintre fejlesztettem.
Kicsit csalódottá váltam Erarstin úrnő végtelenül hosszúnak tetsző csicsergése alatt. Komolyan, a nőnek igazi operaénekesi tüdeje volt, kezdtem irigyelni. Viszont tény és való, jobban szerettem, ha nekem kell megdolgoznom a megbecsülésért, és a nagyra nyílt, csillogó, csodáló tekintetekért, úgyhogy lehangolt, hogy az útitársam már jó előre elbűvölte magát tőlem, anélkül, hogy két mondatot szóltam volna. Nos, ezt a délutánt ki kell bírnom, úgyhogy nagy levegő és mosoly Ceirran!
Egy örökkévalóság telt el, mire megállt a kocsi, és a zökkenés alkalmat adott, hogy végre én is közbeszúrjak valamit. Nem egy episztola lett, de azért jót tett szegény hallgatásba belesatynyult tüdőmnek, hogy végre megszólalhatok.
- Minden igyekezetemmel azon leszek, hölgyem, és...
És erre már ki is pattant a kocsiból, én pedig elfojtottam tragikus hősi mivoltomhoz illő sóhajomat, és kiszálltam. Épp csak szerettem volna megigazítani a lantom szíját, de Erarstin már le is csapott a karomra, mint kaptárfosztó a másnapos zoknira.
- Ezer örömmel. - préseltem ki magamból első megilletődöttségem után.
Rendben, összegezzük a helyzetet. Életem első nagy fellépési lehetőségének köszönhetően most itt vagyok egy alacsony növésű szépasszonnyal a parkban, aki miatt teljesen rendellenes szögben kell tartanom a karomat, hogy elérje, és akivel épp sétát készülök tenni egy regényes és poétikus kertben, ami egyébként tömve van Domhani polgárokkal. Már láttam is magamat egy felbőszült férj pisztolycsöve előtt, aki rögvest párbajra akar engem kényszeríteni, hogy mindenféle nyilvános sétafikálásokkal hírbe hoztam a kedves nejét. Durr, viszlát szép pályafutás, viszlát szegény Ceirran!
De azért fixen és letörölhetetlenül rögzítettem legudvariasabb mosolyomat az arcomon, és amennyire tehettem, kihúztam magamat, mert különben az átkozott lantheveder borzasztóan vágott derékban.
- Nem érdemlem meg, hogy ennyi időt pazaroljon rám, hölgyem. - mentegetőztem a lehető legalázatosabb hangon. - Nem szeretném elrabolni az egész délutánját.
És reménykedtem - bár sejtettem, hogy hiába-, hogy valami olyasmi megnyugtató választ kapok, mint " Persze, kedves Carason úr, épp csak a fogadással kapcsolatos legszükségesebbeket beszéljük meg, aztán ön szabad mint a madár...!". De persze elég biztos voltam benne, hogy nem úszom meg ilyen könnyen.

Egy dudás két csárdában

Hajjaj, Ceirran, most légy ügyes! biztattam magamat. Minden baljós sejtelmem ellenére udvariasnak és megnyerőnek kellett lennem, már amennyire erőmből tellett- eddig mindig volt elég amiből merítsek, de ki tudja, talán Erarstin valami trükkös, egó-tolvaj teremtmény, ami szegény-szerencsétlen laer muzsikusok önbecsülésével táplálkozik. Ennek ugyan eddig nem láttam jelét (továbbra is hibátlan kiadású, százszázalékos Ceirrannak éreztem magam), de jobb az óvatosság. Úgyhogy néminemű töprengések után így szóla az ifjú dalnok (vala).
- Nos, hölgyem... - kezdtem tekintetemmel a kavicsos utat követve. Nem mintha különösebben megilletődött lettem volna, de ha már parasztos származásomról kell értekeznem, jobbnak láttam, ha úgy teszek, mintha bántana, hogy mennyire mélyről jöttem. Dalnok mesterség és színészet: a különbség csak annyi, hogy az egyikben kevesebbet énekelnek.
- Tudnia kell, hogy a családom soha nem értett meg engem. Egyszerű földművesek voltak, és bennem a leggyengébb, álmodozó gyermekben csak a gondot látták. Túl szűklátókörűek és durvák voltak ahhoz, hogy a gilbara terméshozamán kívül bármi érdekelje őket. A művészetet nem tartották egyébnek, mint léha időpocsékolásnak. Alig voltam tizennégy, mikor apám kitagadott, és elűzött otthonról. -itt célszerűnek tartottam mély levegőt venni, már csak azért is, mert fogytán voltam az éltető áernek.
-  Dalnokká akkor váltam, mikor egy istalrini fogadós megszánt és alkalmazott, mint segédet. Hamar kiderült, hogy van érzékem a zenéhez, és patrónusom elintézte, hogy tanulhassak... nagyon sokat köszönhetek neki, de meg is harcoltam azért, hogy a Vadalmában elismert muzsikussá váljak. - vetettem fel a fejemet büszkén. Reméltem, hogy tekintetemben szilaj, öntudatos fény lobog, de kellett volna egy tükör, hogy ellenőrizzem. - Először fuvolán tanultam meg játszani.. tudom, hogy parasztos hangszer, de máig a kedvencem maradt.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy látványosan kezdjek felengedni, miután gyóntam sötét és szomorú múltamról. és folytattam vala az elbeszélést
- Azt hiszem az Asmerion sagát kedvelem a legjobban, mindig is lenyűgöztek Liores hihetetlen erővel ábrázolt képei... Laederran pedig, ha megengedi a merész kijelentést, hölgyem, a legszebb minden világok között. Istalrin pedig még annál is csodálatosabb. Egyszer feltétlenül meg kell néznie, ha nem veszi tolakodásnak. Ha van fővárosa a művészeteknek, akkor egyértelműen Istalrin az. - itt egy picit eltöprengtem, és lepillantottam Erarstin úrnőre, közben bőszen kaparásztam magamban össze a legfellengzősebb szavaimat.
- Persze az Aladeras szigetek városai is rendkívül festőiek, különösen alkonyatkor megkapóak a bíborfénnyel futtatott smaragdszigetek. Ha festő lennék, biztosan Elanderion hátra költöznék - de egy muzsikusnak Istalrinon a helye...vagy pedig itt, Domhanon.
Elmosolyodtam, azzal a mosolyommal, amit a saját tükörképemnek szoktam fenntartani, és vártam, hogy mit fog szólni társnőm talán egy kicsit túlzottan is terjengős elbeszélésemhez. Ha minden laer muzsikus egyes számú példaképe, a nagy Liores felkelt volna sírjából, és végighallgatta volna ezt a tengernyi maszlagot, amit csak úgy felelőtlenül összehordtam, már régen egy féltéglával igyekezne zabkásává varázsolni a koponyámat. Persze valami lilás-vöröses massza lenne valószínüleg a végeredmény, de Liores sokszor és sok helyen írta, hogy rendületlenül hisz a csodákban.

Egy Dudás két csárdában

Hirtelen bevillant, hogy mi hiányzik Erarstin életéből: egy kutya! pici, szőrös, aranyos, lehetőleg selyemszőrű, fehér. Valami olyasmi, aminek gügyöghet, és sétálhat vele a parkban. Sokkal egyszerűbb és kevésbé fáradtságos, mint megtermett, vagy legalábbis határozottan nyúlánk laer dalnokokat rángatni ide-oda, egy zsebtornádó sebességével és lendületével. Csodálkoztam, hogy a hölgy által diktált tempó nem csapott szerencsétlen legyeket a szemembe, de bban biztos lehettem, hogy a menetszél jelentősen újrafésült.
Igazán örülnék, ha heroikus magabiztossággal és könnyed megvetéssel állíthatnám, hogy nem vagyok hiú. Azonban ez az egyetlen, és épp csak kissé kellemetlen vonásom letagadhatatlan, és eszem ágában sincs mentegetőzni miatta. Szóval arra akarok kilyukadni, hogy hiúságomat meglehetősen sértette, hogy neves dalnokból papírsárkánnyá degradáltak. Úgyhogy igencsak hálás voltam, mikor végre lassítottunk.
Hintó pipa, kocsis megvan, lovak a helyükön. Igazából nem lepett volna meg, ha idő közben kereket oldanak. Miközben azon töprengtem, mire is volt jó ez a villámlátogatás a parkban, Erarstin már be is pattant a hintóba, én meg egy lopott sóhaj után utána másztam.
Ne lessek. Hát... ez remek. esetleg bújjak is el az ülés alá, és befogott füllel fennhangon trallalázzak? Nyugalom, Ceirran, nyugalom, Túlreagálod. Ez életed nagy lehetőséged, és lehet, hogy a munkaadód picit szeszélyesnek tűnik, de ha nagyon-nagyon belegondolsz, egészen bájos módon. Sőt, talán egészen költői jellem! Úgyhogy mosoly és csukd be szépen a szemed, amíg el nem zötykölődünk a frászkarikába.
Úgyhogy becsuktam a szemet. Sötét lett, és ennek nem örültem. Főleg, mert elfelejtettem a lantomat oldalra vetni, mikor leültem, és a keményfa test jelenleg mozdíthatatlanul ékelődött a rekeszizmomba. De azért engedékenyen elmosolyodtam, és szóltam vala:
- Ünnepélyesen ígérem, hogy nem nézek fel, amíg asszonyom nem kegyeskedik feloldani a tilalmát.

Egy dudás két csárdában

- Gyönyörű.. - álmélkodtam teljes önkívületben az alvadt-rózsalekvárhamu színű anyag láttán. Na, most hogy mentsem a saját irhámat, le kell szögeznem, hogy az adott pillanatban én közelebb jártam az alvajárás tradicionális állapotához, amikor még egy göcsörtös burgonyabogyóról is képes vagyok a beszüremlő jelenések hatására elhinni, hogy harmatos szemű őzike, semmint a normális, racionális ébrenléthez, amiben az emberek általában leledzenek egy szabónál. Olyan szinten összemosódott ott és akkor előttem a jelen pillanat és kedvenc nagy eposzaimnak udvari jelentei, hogy azt sem tudtam volna megmondani pontosan, hogy ki Ceirran, ki a király, ki a boltos, és hova lett a sárkány.
- Persze, persze, tökéletes lesz...- hebegtem teljesen megilletődve. Persze fogalmam sem volt, hogy épp valami anyagról kell döntenem, vagy arról érdeklődtek, mustárral eszem-e a gurgalmakompótot, vagy köményes-mandulás szósszal. Megráztam a fejem, csak, hogy kitisztuljanak végre a gondolataim.
Erarstin alig fejezte be az invitálását, újra megjött a hangom. Gondolkozás nélkül, természetes könnyedség helyett inkább őszinte, izgatott örömmel hajoltam meg. Nem kellett azon törnöm a fejem, hogy a bőséges kínáltból melyik mosolyomat kapjam elő, most csak a hálás Ceirran volt a színen, senki más.
- Lekötelez, hölgyem. Mélységesen lekötelez és tartom végtelen szerencsémnek. - hadartam lelkesen. - Nem fogok elkésni.
Figyeltem, ahogy felpattan a hintóra, és ahogy Millest és a teljes hóbelebancia elporoszkál a naplemente felé.
Lett egy patrónusom, kapok egy rend új ruhát, felléphetek egy nagy társasági eseményen, és úgy általában a világ aranyos-bolyhos-kiskutyaszemű hellyé változott. Az öröm úgy csapott le rá, mint egy éhes bagoly a keszekászra, s most arra készült, hogy a kelleténél jobban megropogtasson. Nem aggódtam sem a holnapi jelenés miatt, sem a nagy fellépés okán - egyenlőre. Jelen pillanatban inkább attól kezdtem tartani, hogy a váratlan pozitív eseményáradat során valami érthetetlen gyógyászati anomália okán összementek a bordáim - vagy legalábbis jobban szorítottak, mint szoktak. Reméltem, azért a mellény rám fog még jönni.
- Tökéletes lesz. - eszméltem fel, mikor a szabó végigvonultatta előttem az anyagokat. Kivételesen nem merészkedtem volna tudtára hozni, hogy jobban szeretem a kevésbé harmonizáló dolgokat, hátha a végén addig fojtogatna a mérőszalaggal, amíg jobb belátásra nem térek.
Miközben a méreteimet vette le, én már a másnapon gondolkoztam. Mi a poklot fogok énekelni? Mert nem biztos, hogy Erarstin úrhölgy a Trech kapitány-féle szabadszellemű változatát szeretné hallani, a hegylábon lakott a babám, hejj! kezdetű dalnak.

Időközben sötét felhők gyűltek Domhan eddig virítóan kék egére. Így aztán Ceirrannak borult időben kellett haza térnie, miután a szabó befejezte a méricskélést és azonnal neki is állt munkájának.
A rossz idő azonban másnap reggelig is kitartott. Sőt, rá is tett egy lapáttal. Az vaskos esőcseppek monoton kopogása ébresztette laer dalnokunkat.
A földszintről már felszűrődtek a szokásos reggeli zajok. Arrébb tett székek, sípoló teáskanna, halkan csörömpölő edények. Azonban még korán volt, Ceirrant nem fenyegette a késés veszélye.

Egy dudás két csárdában - Ceirran Carasson

Ferdin mester üzlete már nyitva volt mikor Ceirran megérkezett. Bár a 'Nyitva' tábla még nem lógott kint, de az ajtón keresztül is láthatta, hogy az üzletben égnek a lámpák és a szabó is ott tevékenykedik a pult mögött.
Mikor Ferdin mester meglátta az ajtónál kukucskáló laert, ott hagyta munkáját és szélesre tárta az ajtót a dalnok előtt.
- Szép jó reggelt kívánok Uraságodnak! - Szélesen mosolygott, bár a szeme alatti karikák elárulták, hogy nem aludt az este. - Már vártam, tessék csak beljebb fáradni. - Ezzel utat engedett Ceirrannak. - A hátsó helyiségbe, kérem. Ott tudja felpróbálni, bár nem hiszem, hogy bármiféle igazítást kéne eszközölnünk. Tudja, számomra mindig öröm ilyen jó kiállású és fess fiatalembereknek ruhákat készíteni, szinte garantált siker élmény és néha még engem is meglep milyen jó munkát végeztem.
A függönnyel lezárt szobában tényleg ott állt egy fogas, rajta Ceirran vadonatúj ruházata. Ing, mellény, felöltő és pantalló, mind-mind szinte kérlelték új gazdájukat, hogy vegye fel őket. Egy távolabbi fogason egy fekete köpeny lógott, alján vörös hímzett minta indázott. A köpeny alatt egy vadonatúj karabőr cipő is állt, fényesre pucolva.
- A méltóságos Asszony bátorkodott beszerezni önnek egy új lábbelit is, ahogy látja, és elküldette hozzám. De ezt inkább csak a bálon vegye fel, nagy könnyelműség lenne a sáros utcán összekoszolni. -A mester leakasztotta nyakából a szabó centit és egy fiókos asztalra hajtogatta. - Nyugodtan, öltözzön át, én addig kint várok. A sarokban talál tükröt az Úr. - Ezzel ki is lépett a szobából, és szorosan összehúzta maga mögött a függönyt.

Egy dudás két csárdában

Fene mód zavarban voltam. Már legalábbis az első pár pillanatban. Alapvetően engem úgy neveltek, hogy más privát, saját kis zugát tiszteletben tartsam, ne törjek be, ne nézelődjek, ne lopjam el a titkos helyeken eldugott pitemaradékot. Így elnézve a fényűző, erdőkkel-bokrokkal bőven kidekorált budoáron, kétségesnek tűnt, hogy található lenne valamelyik szekrény mögött némi jobb időkre eltett süteménykészlet. Pedig hirtelen nagyon megéheztem. Meg is szomjaztam, ami azt illeti. Emellett zsibbadtak a végtagjaim, a tarkómon minden szőrszál az égnek meredt, és még a bal fülem is viszketett. összeesküdött ellenem a természet.
Szerencsére kiderült, hogy Erarstin úrnő ért a feszültség oldásához... ezzel párhuzamosan zavarba is tudja hozni a szerencsétlen delikvenseket, mintegy fél szívdobbanásnyi szintidő alatt. Még jó, hogy a fess, kitűnő táncpatnernek tűnő dalnokok kiemelkedő önuralommal rendelkeznek.
Patrónusom felkérésén kicsit meglepődtem, és különös módon üzleti lehetőségek tucatjai ötlöttek fel bennem. Hajszobrászat laer muzsikus ihletésével? Természetesen iszonyat drágán? Hmmm..." Hajköltemények - garantáltan dús, fényes és dallamos eredmény"?
Ezen még dolgoznom kell.
Mindenesetre leakasztottam a lantomat a hevederről, és mivel leülni nem mertem volna, úgy ahogy voltam belecsaptam a húrokba. Illetve csaptam volna. a gond csak az volt, hogy az elmém bizarr, gonosz kis játéka folytán csak a Khendrick kapitány féle dalocskák jutottak eszembe ( "Mosónő volt a babám trallala, feltűrte a szoknyáját a patakba..." és társai), amik lehet, hogy egy oldottabb este végén sikerre számíthattak a Geliarban, de jelen pillanatban nem tűnt jó ötletnek. Úgyhogy egy pillanatnyi habozás után elővettem az aduászt, és belekezdtem az Asmerion saga első énekébe.
Miközben az ismerős, mélyen szeretett sorokat daloltam finom átéléssel, a húrok pedig szinte automatikus készségességgel ugrottak az ujjaim alá, gyorsan kiötlöttem még négy-öt finom úrihölgyeknek is megfelelő dalt. Hogyha ennyi idő alatt sem készülne el Erarstin úrhölgy hajkoronája, nos... Megvolt a tervem.
Ha a "Szőlőindán teremnek az álmok" című rövid ballada végére is volt még mit hajszobrászkodni, óvatosan előhúzom a fuvolámat. Úgyis kímélnem kéne a hangomat az estére, nem?
Úgyhogy ha minden kötél szakad, belekezdek a legszebb melódiába, amit ismerek: A Laer szelekbe.
Nos, meglátjuk milyen fogadtatása lesz pórias hangszerváltásomnak.

Két dudás egy csárdában

Nem vagyok az a fajta laer, aki féltékeny saját magára.
Ha nemesi család sarja lennék, ezt vésetném a hatalmas, hófehér márvány kandallóm felé (oldalt gyümölcsfa alakúra faragott támpillérek, a kandallópárkányon két keresztezett vívókard, ahogy illik). Vitathatatlanul jobb és őszintébb jelmondat, mint azok, amikkel eddig volt szerencsém találkozni. Hűség, szabadság, kard, vér, vár, erős, bátor, satöbbi. Írd cetlire, dob kalapba, és húzz ki hármat: tadaamm! Kész is a hibátlan, fellengzős és kellőképpen ostoba családi mottó. Fogadni mernék, hogy a legtöbben így csinálták. Sőt, lehet, hogy a családi ezüstnemű között őrizgetnek a nagyobb családok egy-egy nagy, ezüst "hitvalláshúzó" medencét.
Erarstin úrnőt inkább nem akartam megkérdezni erről, főleg ha már ilyen mélységesen meghatotta a Laer szelek. vagy nem tudom. Mindenesetre nagyon kedves volt, még ha bitangul zavarba is sikerült hoznia.
A felajánlott vendégszobát szíves örömest elfogadtam, hogy "rendbe szedjem magam". Igazság szerint el sem tudtam képzelni, hogy a fenébe tudnám kivitelezni. Ennek a ruházatnak még egy ráncát is csak az írásos engedélye után merné kisimítani. Úgyhogy egyetlen szent célom nem volt más, minthogy rekreációs céllal durmoljak egy jó kiadósat a nagy esemény előtt.
Azért biztos ami biztos, hogy azt a lakályféle alakot (inas? komornyik?) megkértem egy órával a nagy esemény előtt legyen oly drága, és ébresszen fel. Ha kell háromszor is.
Semmit sem hagyhatunk a véletlenre

Egy dudás két csárdában - Ceirran Carasson

Ceirran igazán jól tette, hogy megkérte az egyik alkalmazottat, hogy időben ébressze fel, mivel így esélye sem volt elkésni, valamint a vita is belefért az időbe a lakájjal, aki ragaszkodott hozzá, hogy kivasalhassa Ceirran alvástól gyűrött ruháit. Ehhez azonban le kellett volna vennie őket.
Végül is rendeződtek a dolgok és még a lant hangolás, hangszál bemelegítés, torok köszörülés és a tükörben való öncsodálás is belefért az időbe. Ceirran negyedórával a bál kezdete előtt érkezett le a földszintre, a nagy esemény helyszínére.
A bálnak két nagy termet, több kisebb szalont és a kertet nyitották meg. A főcsarnokban már minden csillár teljes fényében ragyogott, és a fal melletti kis asztalokon is virág pompázott. A különleges kékfa fapadló olyan tisztán tükrözte vissza a termet, hogy a csillár gyertyáit is meglehetett benne számolni. A főterem közepén hosszú asztal húzódott, teljes terítékkel, kék-arany porcelánokkal és színezett kristály poharakkal. A főterem végében nyílt a méretes, kétszárnyú, üvegezett terasz ajtó, ami kijárást biztosított az eső ellen ponyvákkal fedett teraszra, valamint a még nedves kertre. De ugyanúgy a főteremből lehetett eljutni a táncterembe is, itt állt a zenekar pódiuma is. A teremnek csak szélénél álltak, három-négy fős kerek kis asztalok, a táncban kifulladt vendégek számára, így több helyet szolgáltatva a táncolni vágyóknak. A szalonokban pedig a csendes beszélgetésre is alkalom adódott.
Mindezt Ceirran azért tudta felmérni, mivel a termekben az egy-két sürgölődő inast, valamint a hangoló zenészeket leszámítva senki nem volt.
Az óra elütötte az egészet és még Erarstin úrnő se mutatkozott. Az utolsó lakáj is elhagyta a termet, a zenekar pedig a táncterembe húzódott vissza, halkan beszélgetve.
Még egy negyedóra telt el vendégek nélkül. Habár Ceirran egyszer hallani vélte a házúrnőjének hangját az egyik ajtó mögül, de ezen kívül se történt semmi.
Végül mikor a cirádás mutató már a felet is elhagyta felhangzott az első hintókerék csikorgása a köves úton. Innentől pedig már nem volt megállás. Az első után közvetlen ott vágtatott a második fogat is. Fiatal úriemberek pattantak le energikusan hátasaikról, finom hölgyek nyújtották kezüket hintajukból, köszvényes öregek másztak le a kocsikból és öreg matrónák verődtek csoportba egy egy új hintókörül.
Erarstin is végre belépett a bálterembe, körbe hordozta tekintetét a falakon, tányérokon, ajtókon, megnézte a szalonokat is és csak ekkor fordult Ceirranhoz.
Halványzöld ruhát viselt, olyan finom anyagból, hogyha nem több réteget tesznek egymás fölé talán el is oszlik a levegőben. A ruhának nem ujja, a háta is csak lapockák alatt kezdődött, de mindezek ellenére nem voltkihívó, csak elegáns. Erarstin haját félig művészien tekergő, friss hajtásokkal díszített kontyba foglalták, felét, pedig hagyták leomlani, karcsú, fehér vállaira. Homlokát az aggodalom apró ráncai barázdálták, de mosolygott.
- Barátom. Köszönöm, hogy itt van. Segítsen nekem felejthetetlenné tenni ezt az estét! -kivételesen nem mondott más egyebet, csak szelíden mosolygott Ceiranra, majd egy baráti kézszorítás után visszament az előcsarnokba, üdvözölni vendégeit. Ceirran az asztalfőhöz közel kapott helyet, cirádás, azúrkék szín tintával írt névtábla jelezte ezt, és azt is kideríthette, hogy egy bizonyos Itinne Forbent és Horvad Rekvons lesznek asztaltársai.
A vendégek lassan szállingózni kezdtek a bálterembe. Eleinte nem vették észre a dalnokot, de mikor fürkésző pillantásuk meg is akadt a fiatal laeren, csak maguk között súgtak össze, mosolyogva.
Bár a megérkezéssel sokat késtek a vendégek, a bálterembe fáradással annál kevesebbet. Hamarosan minden szék gazdára talált és végül Erarstin úrnő férj ura, a Kelmefestők Céhének feje is felbukkant. A céhfőnök nem se fess, se tömzsi. Jóképűnek se nevezné a laer, de csúfnak sem. Összességében elég jellegtelen, negyvenes évei elején járó férfi volt.
Rövid üdvözlő beszédet mondott, feleségével oldalán. Voltak benne szép emlékek, köszönetek, anekdoták és kacifántos metaforák. Végül leültek ők is, a céhmester az asztalfőre, Erarstin pedig a jobbjára, két széknyire Cierrantól.
Eljött hát a Ceirran ideje. Itt a lehetőség, hogy lenyűgözze Domhan előkelőit és legendává tegye a nevét.

Egy dudás két csárdában

Felejthetetlenné tenni az estét? Akár Ceirran Aki-az-estét-felejthetetlenné-teszi Carason is lehetne a nevem, ha nem hangzana borzasztóan hülyén. Ráadásul sajnálatos módon félreérthető is. Ennek ellenére izgatottan lestem, mikor dönt úgy a hírnév, hogy lelkesen a karjaimba veti magát. Lassan épp ideje lenne ugyanis.
Egyébként igencsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy a nagyasztalnál nekem is van kijelölve hely. Nekem. A dalnoknak. A nagyasztalnál. Mindenféle nemes, gróf, báró, alkirály, céhmester és kótyomfitty (illetve b. nejeik) illusztris körében. Még jó, hogy megfelelően voltam öltözve az alkalomhoz.
Látványos nyugalommal és udvariasnál is udvariasabb mosollyal hallgattam végig Erarstin férjének kissé sótlan, de attól még kedvesnek mondható beszédét. Közben az asztal alatt úgy járt a lábam, mint a dugattyú, és csak remélni mertem, hogy nem vacog velem együtt az asztal is.
És vége a beszédnek.. ennyi. Én jövök. Basszus, basszus, basszus. Állj fel szépen Ceirran, húzd ki magad, egyenes hát, magabiztos mosoly, ne, ne ennyire! csak finoman, úriasan. Ez az, jobb láb a bal után. Egy, kettő, egy kettő. Emelvény, ügyesen, el ne ess. Éééés itt vagyunk. A lantot azért ne felejtsd el elővenni. Meghajlás. Ugyan, nyugalom: ugyan olyan mint a saltusiaknak játszani, csak ezeken itt több a selyem meg a smink, és kevésbé viselik a trágárságokat. Úgyhogy mély levegő és...
Belekezdtem. Direkt erre az alkalomra írtam egy különleges, régi dalképben íródott könnyed, pattogós dallamot, aminek magamban a "Ceirran őszi sétája" címet adtam. A rímes hosszú, és a rímtelen rövid versszakok bakugrás szerű, szellőként cikázó üteme, virtuóz dallamvilága még engem is megizzasztott, már írás közben is. AZ biztos, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, de ha már nekiláttam, akkor nem hagyom abba, csak mert két ütés után belesajdult a karom.

Egy dudás két csárdában - Ceirran Carasson

A közönség le volt nyűgözve Ceirran saját költeményétől, mivel valami általánosabb, megszokottabb balladát vártak. Lelkes, de szolid tapsba kezdtek, majd elcsendesedtek mikor Ceirran belefogott a következő dalba. További két zenemű hangzott fel, míg meg nem jelent az első inas, ezüst tálcán itallal telt kristálykancsóval. Erarstin egy apró intéssel és elbűvölő mosollyal mutatott helyet a dalnoknak. A közönség csendben sugdosott, de láthatólag mindannyian elégedettek voltak a műsorral. Egy-két fiatal hölgy kacéran, szemében csintalan fénnyel mosolygott Ceirranra.
- Kedves vendégeim, mint tudjátok férjuram 34. születésnapjára gyűltünk ma itt össze. Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy bemutathatom Önöknek Domhan legújabb Bárdját Ceirran Carassont Istalrin nemes városából. -kezével a laer felé intett.- Most, hogy meghallgathattuk ezeket a szívet gyönyörködtető dallamokat itt az ideje, hogy ne csak a szellem, de a test vágyait is kielégítsük. Következzék hát a vacsora és koccintsunk az ünnepelt egészségére! - Erarstin magasba emelte poharát, majd mikor vendégei is követték példáját, finoman hozzáérintette férje poharához saját kristály kelyhét.
Ceirrannak a jobbján ülő bájos Itinne kisasszony nyújtotta poharát. Itinne Erarstinhoz hasonló hajzuhataggal rendelkezett, bár közel sem olyan sűrűségben és hosszban, mint a ház úrnője. Szemei egy tengerszem jeges kékjével csillogtak, szemöldökei pedig vékony, szinte ecsetvonásnak beillő ívben hajlottak össze.
- Igazán örvendek, hogy megismerhetem Carasson mester. - mosolygott a laerre, mikor mindenki vissza ült, és megkezdődött a lakoma állandó, megnyugtató zsibaja.- Úgy örülök, hogy az unokanővérem végre félretette bolondos érzelmeit és egy igazi dalnokot mutatott be nekünk, így végre tényleg jól mulathatunk.
Egy perc szünetet hagyott a beszédben míg egy finom falatnyi szárnyast a szájához emelt.
- Mondja csak, mióta tartózkodik Domhanon? És hol talált magának szállást? Remélem egy, az Ön személyéhez méltó helyen lakik, nagyon csalódott lennék, ha elégedetlen lenne a Nagy Világgal.Tudja én már csak így emlegetem, itt születtem, itt nőttem fel, ezt tartom otthonomnak. Bár még nem jártam egy másik világban sem. Laederran igazán olyan paradicsomi, mint mondják?
Míg Itinne vidáman érdeklődött Ceirran hogyléte és világa iránt a balján ülő Horvad csak csendben fogyasztotta vacsoráját. Horvad Ark'Seguth volt. Viselete és neve is arról árulkodott, hogy már Domhani születésű. Kezdetben halvány mosoly játszott szája sarkában ,de ahogy Itinne egyre előrébb haladt a beszélgetésben úgy tűnt el ez az apró érzelemcsíra is.