Elf negyed

- Jéghidegen tálalva

Ahogy közeledtünk az elf negyed felé folyamatosan egyre frusztráltabban kezdtem érezni magam. Erre szinte soha se jártam. Nem ismerem az utcákat és a lakosait, és ez így normális és megszokott dolog. De azért valamennyire kíváncsiságomat is kielégíthettem az utcán lépkedve és nézelődve. Ki gondolta volna hogy valaha itt találom majd magam. Az elf járókelők ellenszenve nem igen tudott meglepni, vagy meghatni. De mikor az egyikük elém lépet kicsit meglepett. Az hogy feltart nem fog tetszeni a támadóimnak, de lehet ez akár egy jel is.
- Üdv...nem is sok vagyok, csak egy....és én gondoltam most erre járok....
Fegyvertelenül elég ostobaság hergelni egy elfet, de nem igen tudtam volna mit válaszoljak, ha nem az igazat.

-Jéghidegen tálalva

Meglepett a járókelő mosolya, utána is néztem volna ha nem érzem az enyhe lökést hogy induljak tovább. És azt is elmondtam volna hogy ne aggódjon, nem akarok gondot okozni. Idegen volt az illető még is valahogy biztonságosabbnak éreztem a helyzetem míg feltartott, mikor tovább engedett mintha belém rúgtak volna. Fura érzés.
A támadóim óvatosak voltak, talán azt gondolták az elf aki meg állított az utcán segítene, így elég sokat mászkáltunk mire elértük a célunkat. Bár húzhattuk volna még, a segítőm sehol se bukkant fel és jelet se észleltem. Úgy éreztem magamra maradtam, egy csapat elf között, akik fogalmam sincs miért hoztak ide, és hogy ki akarta hogy élve vigyenek elé. Maradtam ahol hagyott a vezetője  a kis csoportnak, illetve akit a vezetőnek gondoltam. Egyik lábamról a másikra álltam kissé idegesen és arra figyeltem amerre láttam hogy elballag. Közben elkezdtem felmérni a terepet. Egy csűrnek tűnt a hely, bár belátni nem lehetett, csak itt ott láttam kiszűrődni egy kis fény csóvát a deszkák között amik az ablakokat fedték. Megjegyeztem az útvonalat amin jöttünk idefelé, és úgy érzem könnyedén vissza is találnák még a kitérők ellenére is. Így hát ha a vissza vonulás mellett döntök, most vagy soha. Az épületből nehezebb lenne már a kijutás. Hátra pillantottam arra ahonnan jöttünk merengve mitévő is legyek. Lenne esélyem?

- Jéghidegen tálalva

Nagyon nem tetszett amit láttam. Furcsa félhomály borult a visszaútra. A pofon viszont rávilágított  hogy menekülnöm kell amint erre esélyem adódik, még ha a kíváncsiság furdalta is az oldalam hogy ki várhat rám odabent. Ez túl kockázatos. Csak azért mert most még élve kellek, nem jelenti azt hogy el is hagyhatom majd élve a helyet. És lenne e jobb alkalmam a szökésre?
Mikor láthatóvá vált a földön lévő csetepaté egy percet se vártam tovább. Itt a nagy alkalom, ki kell használnom míg egymással vannak elfoglalva. Bár a fegyvereimet sajnáltam, az életem többet ért. És talán egyszer még vissza szerezhetem őket, de ha meghalok, nem veszem már hasznát úgy se nekik. Így rohanni kezdtem teljes erőmből vissza felé be a sikátorba. A szívem vadul verte a mellkasomat. A lényeg hogy minél hamarabb a hátam mögött hagyjam őket, mielőtt még észre vennék a szökésem. El kell hagynom az Elf negyedet, hogy aztán elrejthessem a nyomaimat.

-Jéghidegen tálalva

Ha jól átgondoltam volna a menekülési tervemet, rájöhettem volna hogy ez lesz a vége. Most már az egész lakosság van a nyomomban és bár gyorsan tudok futni könnyedén bekeríthetnek. Így hát még gyorsabbra vettem a tempót sietve hogy kiérjek a kritikus szakaszból. Mert arról szó se lehetett hogy megálljak, mielőtt még egy értelmes magyarázatot kitudnák nyögni legalább 5 penge fúródna belém.
Most igazán jól jönne az a segítség, hisz nem futhatok örökre. Lehet várnom kellett volna még. Talán csak nem volt még megfelelő a pillanat. Vagy a segítőm nem is jött el.
Mindegy, ezen már felesleges töprengenem, csak annyit tehetek hogy rohanok, míg el nem érem a határt, onnan már könnyebb lesz elrejtőzni és megvárni míg elcsendesedik a helyzet. Persze arra már gondolni se mertem hogy esetleg eltévedek a rohanás közben, és a végén egy zsákutcába kötök ki mögöttem a fölajzott lakosokkal.

- Jéghidegen tálalva

Megpróbáltam elengedni a fülem mellett a nekem szánt szidalmakat, ezek amúgy is csak szavak, sokkal jobban meghatott volna ha már nyilak álltak volna ki a hátamból, de remélhetőleg ez még elkerül egy darabig.
Aztán mikor érintést éreztem a karomon azt hittem mindennek vége. Csak Firdilg ismerős hangja nyugtatott meg. Nagyon hálás voltam hogy végre feltűnt, zihálva hajoltam kissé előre mikor végre nagyjából eltávolodtak az üldözőim. Bár jól bírtam a  futást azért ez még nekem is túlzás volt, alig kaptam levegőt, és a lábaim nagyon sajogtak. Félre tettem az önsajnálatot és felpillantottam Firdilgre
- Sajnálom, attól tartottam hogy nem jössz...hiba volt...De, biztosan feltűnik nekik hogy valami nincs rendben, hisz egy nagy tömeg tart arra. És a fegyvereim is ott maradtak náluk, még tagadni se tudják hogy közük lenne hozzám.

- Jéghidegen tálalva

Nagyon is ésszerű volt amit Firdilg meg állapított, és magam is rájöhettem volna mielőtt bele vágok a menekülésbe. Hisz így ők tűnnek ártatlanak én pedig a bűnösnek. Az bosszantott a legjobban hogy ez az én hibám, hisz ha várok még egy kicsit míg értem jönnek. A saltusiak kimenthettek volna az épületből. Egy elgyötört sóhajt engedélyeztem magamnak és a kezeimet kezdtem tördelni. Így most én nézhetek szembe a saltusiakkal. Nyugtalanító ez az egész, nem hiszem el hogy ilyen szerencsém van. Már épp ki is borultam volna a következő megjegyzésén Firdilgnek de aztán jött az az ismerős hang és az irányába fordultam meglepetten. Hisz ő volt aki feltartott egy ideig az utcán. De tanú csak is akkor lehetne ha ott lett volna mikor a szökésem történt. Lehet hogy követett engem és a fogva tartóimat? És miért akar segíteni? Elég sokszor teszem mostanában fel ezt a kérdést.
- Te voltál az utcán délután akivel beszéltem...
Egyelőre csak a tény megállapítása sikeredett, megszólított akkor és rendre is intet, hogy ne csináljak bajt. Hát ez nem jött össze.

- Jéghidegen tálalva

Figyelmesen hallgattam ahogy az elf beszél, közben az arcáról próbáltam leolvasni nem e hazudik, vagy csak csőbe akar minket húzni, de igaznak tűnt, aminek örvendtem.
- Miután tovább engedtél követtél minket?
Az nagy segítség lenne, mert akkor talán azt is megtudná mondani hogy kié lehet az a birtok ahova vittek. Hogy ki akarta hogy élve elvigyenek hozzá. Talán nem is olyan lényeges ez, de talán mindennél lényegesebb. Lehet a saltusiak elkapják a közvetlen támadóimat, de  a napnál is világosabb hogy valaki irányította őket, és az a személy így nem kerül elő, tehát könnyedén bosszút is állhat akár, vagy folytathatja a keresésemet. Küldhet másokat újra hogy vigyenek el hozzá.
- Kihez vihettek? Azt mondták élve akarnak, de kinek érte meg a fáradtságot? Ha a saltusiak el is kapják a támadóimat, ők biztosan nem köpik be azt aki utasította erre őket. Nem ismersz olyan elfet aki seguthokat tart fogva?
Mi van akkor ha nem én voltam az első? Mi van akkor ha már többen is csapdába estek, vagy ezek már túl merész elképzelések? Lehet nem kéne ennyire előre rohanom, de ha csak ugyan nem én voltam az első akkor mások is bajban lehetnek. Az a hely elégé elvolt zárva a kíváncsiskodók elől, még az ablakokon se lehetett belátni. Kitudja mire ez a nagy titokzatosság.

-Jéghidegen tálalva

Valahogy hirtelen elpárolgott a biztonság érzetem ahogy Firdilg is eltűnt. De megpróbáltam össze kaparni magam és az elfre néztem.
- Jobb ha sietünk, köszönöm hogy segítesz...
És már indultam is amerről érkeztem várva hogy csatlakozzon hozzám az elf segédem, már nem tudnák pontosan ugyan oda vissza találni, főként mert egyre fokozódó félelem kúszik fel bennem, amit vissza kell gyömöszölnöm mert csak hátráltatna. Így most két tűz közé kerültem, az üldöző tömeg és az elrablóim között. Nagyon szerettem volna hinni Firdilg szavának, hogy nem sokára vége lesz, hisz a saltusiak már erre tartanak, és most már van egy tanú is aki mellettem áll.
Aztán új gondolat jelent meg a fejemben, vissza kapom a fegyvereimet. Erre egy pillanatra még el is mosolyodtam.

-Jéghidegen tálalva

Meglepő volt hogy segít az elf, de egy pillanatra se hittem azt hogy ehhez hozzá kéne szoknom. Elsőnek megfordult a fejemben hogy védekezve elmeséljem hogy most ebben a helyzetben én semmiképp se vagyok ludas, de inkább hagytam, hogy azt higgyen amit akar.
-Örvendek. Én Aishan Sar vagyok, és jobb is ha nem állunk meg.
Már hallottam ahogy a nyomunkban üvöltöznek, a szívem egyre vadabb ütembe kezdet, hirtelen képek jelentek meg a fejemben, hogy mit is csinálhatna velem egy ilyen feldühödött elf csapat. Még meghallottam ahogy Kaelir bocsánatot kér, bár nem értettem miért teszi, mind addig míg hangos koppanással a fejem neki nem csapódott az egyik ház falának. Hirtelen rosszul lét lett úrrá rajtam, és igaz hogy a fejem is kicsit sajgott de inkább az előbbi elképzelt képek kezdtek megelevenedni bennem. Mit csinál Kaelir? Nem ez volt a terv, hanem hogy vissza megyünk oda ahonnan elmenekültem. Talán megijedt a tömegtől hogy túl közel vannak és inkább menti ami menthető és át ad nekik. Ijedten nyöszörögtem el magam, mert elképzelni se tudtam hogy én ezt most élve megúsznám. Menekülni akartam de a taszítás ellen nem tudtam fellépni, túl erős volt a mannája, a varázslat teljesen a falnak szorított.
-Ne kérlek, nem ez volt a terv!
A fejem kissé kóválygott és a hányinger folyamatosan kúszott fel a torkomon, bár az inkább a helyzettől, nem pedig azért mert olyan komoly fejsérülésem lenne. Sose lett volna szabad megbíznom egy elfben!
-Kaelir, kérlek, ne tedd ezt! Engedj el!
A végére inkább már csak nyöszörgés volt, és közben egy önvédelmi döntés kezdet el bennem eluralkodni, megpróbáltam össze gyűjteni a magam mannáját az ujjaimba, hogy előtudjam idézni a karmok technikát. Még ha nem is állt szándékomban használni, segíthet ráijeszteni a csürhére.

- Jéghidegen tálalva

Örvendtem mikor végre nem szorított a falhoz Kaelir mágiája, bár a földre puffanás se volt túl nagy élmény. Már épp ott tartottam hogy a mannám az ujjaimhoz leérve a erőre kapjon, mikor Kaelir a fülemhez hajolva suttogni kezdet. Oh, tehát ez is csak egy színjáték.
Kétszer se kellett átgondolnom, szétfoszlattam az eddig gyűjtött mannát, bár a rossz érzés megmaradt bennem, remélni akartam hogy talán Kaelir ötlete segíthet. Nem is kellett végül annyira megjátszanom a rosszallásom mikor felpillantottam Kaelire aki a látszat kedvéért a földön tartott. Megpróbáltam lenyelni a szavai súlyát de valahogy leküzdhetetlenül kirázott egy percre a hideg.
Még hogy mi vagyunk állatok, az elfek egy picit se jobbak nálunk. Hallgattam csúnya tekintettel meredve fel az eltört orrú elfre aki nem igen akart tovább állni még Kaelir szavai után se. Aztán elkerekedett a szemem meghallva az ajánlatát. Százezer arany? Értem? Miért érek én ennyit? Valahogy ez a százezer arany visszhangzott a fejemben, és a további társalgásuk már el se jutott hozzám.
Meg lepett hogy fizetne értem, bár nem voltam oda az örömtől mert ez azt jelentette hogy nem adják fel könnyen. A fene vigye el az egészet, bárcsak ide érnének már a Saltusiak. Hogyan fogok tudni ezek után nem gyűlölettel gondolni az elfekre? Sose osztottam azt a nézetet hogy ellenségeskednünk kéne a múlt történései miatt, hisz én magam még nem is éltem akkoriban.
Így az én szememben mindig is lehetőséget kapott az a gondolat hogy békében éljünk egymás mellett. De ezek után? Hogy fogom legyőzni az ellenszenvem feléjük? Hisz egy egész csapat üldözött akikhez közöm se volt, csak látták hogy Ark'Seguth vagyok és úgy gondolták ez elég ok arra hogy én legyek a hibás. Ártatlan nem is lehet egy Seguth a szemükben. Fene vigye el őket!

-Jéghidegen tálalva

Indultam mikor lökött rajtam Kaelir, ismerős útvonalon mentünk az ismerős cél felé, és végig a törött orrú elf hátát figyeltem. Mikor elértük a sikátort Kaelir valamit kérdezett a törött orrútól de sajnos nem értettem, de mikor másodjára is elhangzott megfigyelésem szerint szóról szóra ugyan az a kérdés, megértettem hogy valami nincs rendben.
Megálltam végül mikor Kaelir a vállamnál fogva vissza tartott és körbe is pillantottam óvatosan de az árny mágia mindent elfedett, így végül vissza néztem a törött orrú felé aki közben felén fordult. Aztán ismét egy penge feszült a torkomnak.
Kezdtem már egészen hozzászokni ehhez. Ugyan hallgattam mert mi mást tehettem volna, de a kezeim már nem reszkettek. Sőt valahogy mókás volt a helyzet hogy ismét idejutottunk. Az is már többször elhangzott ma hogy élve akarnak, talán oktalan előre aggódnom, hisz talán nem is esik bántódásom.
Kaelirt azért sajnáltam, hisz ezzel ő is most bajba keveredett, de reméltem hogy óvatos lesz ahogy intették rá és akkor talán nem esik bántódása. Na meg a saltusiak már ide tartanak, csak bírnunk kell még egy kicsit, és húznunk nekik az időt.
Már belátom hiba volt az elején elrohanom gyáván, ezt többet nem teszem. Hogy ezt biztosítsam magamban is a törött orrú elf szemeibe pillantottam határozott tekintettel. Már nem félek tőletek.

- Jéghidegen tálalva

Elfintorodtam mikor megvádolt a törött orrú, miszerint közöm lenne az orrához. Nevetséges, semmi közöm hozzá, ostobán egymásnak estek, csak is maguknak köszönhetik.
Tovább haladva végül oda lyukadtunk ki ahonnan elszöktem.
A térdelő elfek mellé érve nem értettem, csak ugyan engem gyűlölnek a maguk ostobasága miatt? Halvány gúnyos mosollyal feleltem nekik, már-már sajnálkozó tekintettel. Nem várhattam meg a választ rá, mert tovább rángatott két elf ahhoz az elfhez aki a fényt adta a sötétben. Undorodtam a tekintetétől, valószínűleg ez az undor az arcomra is kiült de már nem foglalkoztam vele. Amint a félelem távozik kissé egészségtelen bátorság veszi helyét.
Hogy hogyan jártam túl az eszükön? Hisz nem volt olyan nehéz feladat elfutni az ostoba birkózó elfek közül. Nem is igen értem milyen választ kéne erre adni.
- Hogy járhattam volna túl valamin ami nincs...?