Ark'Seguth negyed

Lépteim egyenletesek és halkak voltak ahogy haladtam a fények által megvilágított utcán. Kedvem viszont annál borúsabb volt és az elkeseredett düh lángjai mardostak. Hogy jutok így előrébb a céljaimhoz? Ha még munkát se kapok minden napra?
Most még a lámpások különleges kísérete se tudta elterelni a gondolataimat. A csend is csupán olaj volt a tűzre. Pedig máskor megnyugtató egy nehéz dolgos nap után a csendes üres utca.
És az egészet csak tetőzte a tenyér ami hirtelen a számra tapadt. Meglepett, még is valahogy megnyugtató volt hogy talán még van remény, ez a nap nem csak az unalmas sétálásba torkollik.
Kíváncsiságom azonnal felébredt a támadóm ellen. És bár nagyon szerettem volna ellenállni a vonszolásnak, a szavai még is arra ösztökéltek hogy várjak még.
Így hát úgy tettem ahogy kérte, sikítozni amúgy se nagyon szokásom, de azért valamennyire készen álltam egy azonnali ellentámadásra ha úgy adja a dolog. A hosszú kardot eltudom érni ha a szükség hozza, és ha nyerek egy csöppnyi időt még ikerkéseimet is előtudnám rántani. De ezt mind inkább csak ha nagyon muszáj, ha már csak ugyan vérnek kell folynia. Addig pedig várok, várom mi lesz a következő lépés.

Figyeltem ahogy a rejtett idegen csendre int, és csendbe is maradtam. Ha bántani akart volna lett volna rá ideje, így már nem tartottam annyira ettől az esélytől. De mikor meghallottam a hangokat az utcáról, és arra fordítva fejemet észre vettem a csuklyás alakokat feszülten még a csendesebbnél is csendesebb lettem, vissza fogva lélegzetem is az idő alatt.
Engem keresnek? Ugyan miért?
Hát persze, nem engem személyesen, csak a fajom egy egyedét. Ez azonnal kiderült számomra a hallottak alapján.
Fénymágiájuk nyugtalanított, de mikor meghallottam segítőm mágikus szavait úgy éreztem nem vagyok annyira elveszve, bár nem tudtam kivenni sajnos hogy miféle varázslásba kezd, így csak csöndben figyeltem ahogy a csuklyás alakok odakint szét szélednek. Mekkora szerencsém van hogy még időben bevonszolt ide. Sokkal jobban kell figyelnem máskor hogy magam is észre vegyem a közeledő veszélyt. Mikor már a legutolsó csuklyás alak is eltűnt segítőm felé fordultam és nagyon halkan suttogtam.
- Köszönöm....
Közben próbáltam kivenni az arcvonásait a sötétben, hátha felismerem, talán már láthattam régebb is. Nem tudom miért volt most olyan fontos hogy beazonosítsam. De erre most nincs is időnk, hisz a veszély nem ült el, sőt ebben a világosságban még könnyebben ránk is lelhetnek.
- El kéne tűnnünk innen.

Lépést tartottam az idegennel, és mikor megállt figyeltem szavait majd bólintottam.
Szerintem se lenne biztonságos most az otthonom, bár nem gondoltam volna hogy személyem miatt jöttek, jobb az óvatosság. Volt ötletem hol húzhatom meg magam, és elégedettséggel töltött el a gondolat hogy holnap délben több információt is kaphatok segítőmtől. Persze a kétely mindig ott van a fejemben. Vajon csak ugyan ott lesz?
Végül is majd holnap eldől. Most fontosabb hogy eltűnjek innen. Szerencsémre ismertem az eldugottabb utcákat és zugokat. Ezeken haladva jutottam el erre az éjszakára szálasként kijelölt öregedő padlástérre, ahova egy számomra tökéletes méretű rés vezetett. Itt még sose találtak meg. Főleg mert a rést könnyű volt elfedni. Köszönetet mondtam még gyermeki énemnek hogy annak idején megtalálta ezt a kis helyett, és több estét itt is töltve lakályosabbá tette egy két pokróccal. Most ez nagyon jól jött, így befészkelve magam, ugyan még mindig zavart szívveréssel de nyugovóra tértem.