A Poros Ösvény

Feladir- Négyezer szó a kövekre

Veréb csendben, gyorsan szedelőzködött, úgy tűnt, inkább csendben várja, hogy lecsillapodjon a mérge, minthogy hagyja kitörni magából. Összeszorított ajkakkal, és olyan sötét tekintettel vágott neki az ösvénynek, hátán a súlyos málhával, hogy szinte törvényszerű lett volna, hogy minden súlyosan koppanó lépte szikrát hányjon a köveken.
Az emerárnak híre-hamva sem volt. Egy órával később láttak egy csapat kisebb, őz szerű állatott a szemközti meredek sziklafalon, akik úgy szökelltek a szinte függőleges felületen, mintha csak egy legelőn járnának- valahogy így léphetett meg előlük az egykori teherhordójuk is.
Majdnem nyolc óra volt, mikor a nap utolsó sugarai cserben hagyták őket, és még mindig vissza volt a lefelé vezető út nagy része, aztán pedig a hosszú utazás át a pusztán a fővárosig.
Az úttól jobbra kiszélesedő, éles kavicsokkal borított kőmedence húzódott. Nem a legkényelmesebb táborhely, de ez a terep nem nagyon kecsegtethetett semmi jobbal.
A vastag felhőzet eltakarta a csillagokat, hamarosan csaknem teljes sötétség telepedett rájuk. Feladir hallotta Veréb motoszkálását, majd fellobban a seguth tűzszerszámának tétova, gyengécske lángja. Pici, vörös derengés a szürke-fekete világban.
Veréb valamelyik batyuból kocka alakba préselt fadarabokat kerített, és apró tábortüzet rögtönzött belőle. Az emerár szökése óta meg sem szólalt jóformán, így a hangja majdhogynem idegenül csengett már elfünk fülének.
- Sajnálom. Észre kellett volna vennem, hogy a szemét dög csak tettet. -jegyezte meg tárgyilagos nyugalommal, miközben egy maroknyi cipót vágott ketté. Az arcán semmiféle érzelem nem tükröződött közben. - Az igazság az, hogy nem értek az állatokhoz. Apám biztosan szembeköpött volna, ha ezt a mait látja.

Feladir- Négyezer szó a kövekre

Veréb úgy tűnt, későn eszmélt rá, hogy mit is mondott a vele szemben ülő elfnek. Zordan, csizmája orrával közelebb tessékelte a tűzhöz az egyik fakockát, majd egy rövid ideig a kenyéren rágódott. Ahogy Feladirnak se, neki sem volt természetes, hogy a másik fajjal szemben ne rögtön kést rántson akár verbális, akár fizikai értelemben.
Mikor végzett a kenyérrel, úgy döntött, a rágós szárított hús helyett inkább magyarázkodásba fog.
- Nézd, ha most ezért azt hiszed, vadászni sem tudok, akkor nincs igazad. Ha úgy adódik, tudok még ilyen tájon is élelemet szerezni. Egyszeri tévedés volt, ennyi. - mormolta, végig a tüzet figyelve. Úgy tűnt eszébe sincs sátrat verni éjszakára- talán nem is volt neki, vagy elégnek érezte vastag gyapjúköpenyét is a hűvössel szemben.
- Egyébként. - szólalt meg kicsit később hirtelen, majdhogynem barátságos hangon. - Mi a foglalkozásod? Mihez értesz? Mert, hogy a patásállatokhoz te sem nagyon, az már kiderült.

Feladir- Négyezer szó a kövekre

Veréb csöndben hallgatta végig Faldir meséjét, ujjai között haszontalanul forgott a kése, térdére ejtve ott maradt a zsírpapírba csomagolt szárított hús.
Lassan újra eleredt az eső, pici, alig érezhető cseppek hulltak a kövekre, nem több, mint a ködszitálás. A felhők alig látszottak mozdulni. Szerencse: rossz elképzelni, milyen erővel tudna a szél lezúdulni a hegyoldalon.
Alighogy elfünk kérdése elhangzott, Veréb előhúzta a laposüvegét s meghúzta. Hosszan, nagy kortyokban ivott, majd mély sóhajjal újra a zsebébe süllyesztette a kulacsot. Egy hosszú pillanatig kutatóan meredt Feladirra, majd maga elé húzta az általvetőjét, és némi keresgélés után előhúzott valami színtelen, puha szövetbe burkolt téglalap alakú tárgyat. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha oda akarná dobni, aztán felkelt és átnyújtotta a tűz felett.
Az anyag régi volt, kopott, de tapintásra valaha drága bársonyféle lehetett - Feladir pedig már akkor, amikor átvette érezte, hogy két, kis alakú könyv van benne.
Kopott, olcsó, papírtáblás kötésű kötetek voltak, és ha elfünk közelebb tartotta a tűzhöz, el tudta olvasni a feliratokat:
Füvek a csatornában: Őshonos és invazív gyógynövények Domhan városában és Seguth Anduri lágyszárúak alkalmazkodása a köztes világ klímájához és hatásuk változása az évszakok tükrében. Mind a két kötetet egy bizonyos Versarien Achret jegyezte. A hátuljukon a Domhani Tudományos Akadémia Herbalisztikai szakának pecsétje volt úgy-ahogy kivehető.
- Erre a két tanulmányra volt időm, mielőtt Achát jóvoltából Terakhra kerültem. - szólt szinte már kísérteties nyugalommal. - Banális történet. A testvérem rossz társaságba keveredett, és mindig a rokonokkal legkönnyebb valakit zsarolni. Ez lennék én. A biztosíték, hogy nem csinál a húgom semmi ostobaságot. Na persze, egyszer kihúzta a gyufát. Mind kihúzzuk.
Úgy, tűnt, mintha itt abba akarná hagyni, de aztán legyintett, ivott egy kortyot, és újra Feladirra emelte rezzenéstelen tekintetét.
- Nem tudtam testvérem a viselt dolgairól, amíg egyik pillanatról a másikra nem találtam magamat az Admoraki Arénában, rabszolgabilloggal. Gondolták nem húzom sokáig, és én sem hittem volna, hogy túlélem az első viadalt. - vállat vont. - Aztán rájöttem, hogy nem csak a herbalisztikában vagyok jó.

Feladir- Négyezer szó a kövekre

Veréb valóban korán ébresztette elfünket - a nap még sehol, de az égen felszakadozott a felhőzet, a kátránypapír szerű égen pedig olyan szédítően sok csillag szikrázott, amennyit sem Domhanon, sem Vidatharon nem láttak még soha. A velük szemben húzódó távoli hegyvonulat fölött vékony sarlójú hold lebegett, száraival felfelé, akár egy különös csónak. Olyan erősen világított, hogy majdnem annyira tisztán láthattak mindent, mint nappal.
Ha már kivételesen kedvezett nekik a saltusi időjárás, kár lett volna nem kihasználni, úgyhogy Feladir órája szerint négy harminckor nekivágtak a lejtőnek, úgy tűnt, viszonylag hamar maguk mögött tudják majd egyszer s mindenkorra a hegyet, de délben még mindig lejtett az út.
Az ereszkedést nem könnyítette, hogy a tegnapi esőtől borzasztóan csúszott a kövezett ösvény, és nem egyszerű mutatvány volt a nehéz csomagokkal egyensúlyozni.
Délután kettő: az egyik sziklakiszögellést elhagyva megpillantották az első települést, de a várt megkönnyebbülés elmaradt: dupla fallal körülvet, szigorúan őrzött bányatelep volt, a völgyben terjengő ködből épp csak a barakkok teteje emelkedett ki. A váltásra felsorjázó bányász-bűnözők bizonytalan, fekete alakja alig volt kivehető a négy tárnabejárat sötét torka előtt.
Veréb egy szó nélkül fordította el a tekintetét a látványról és láthatóan esze ágában sem volt beszélgetni.
Az ösvény szerencsére elkanyarodott, és pontosan négy óra negyvenhárom perckor egy zökkenéssel vízszintesre váltott. Feladir talpa egy ideig még tiltakozott, miután már megszokta a plusz terhelést, de aztán a síkságon járás jobban esett neki, mintha elé gördítettek volna egy puha, kerekes karosszéket, előtte pár erős lóval, amik egészen a fővárosig vontatják el.
Azonban az tisztán látszott, hogy ma sem fogják elérni a várost - sőt, hálásak lehetnek, ha találnak egy helyet, ahol meghúzhatják magukat éjszakára.
Mikor már alkonyodni kezdett, felderengett egy alacsony ház sziluettje, mellette gyümölcsös szerű ültetvénnyel. A fák göcsörtös, girhes jószágok voltak, a sötétben úgy tetszett, mintha mindegyiket drótból hajtogatták volna.
A ház ablakai halványan pislákoltak. Veréb megállt, kérdően Feladirra pillantott, hogy az elf döntse el, akar-e bekéredzkedni a farmra.

Feladir- Négyezer szó a kövekre

Veréb kopogtatott. A ház egyébként a domhani megszokotthoz képest alacsonyabb volt, és láthatóan nagyon-nagyon öreg. Ennek ellenére az egyszerű, dísztelen ajtó deszkái rendben voltak tartva, minden szeg újként csillogott, a lap maga pedig még enyhén ragadós volt a méhviasztól, amivel kezelték. Minden arra vallott, hogy nem gazdag, de igényes népek lakják.
A kopogtatásra hamarosan hangfoszlányok érkeztek válaszként, majd léptek kopogtak. Kitárult az ajtó, és megjelent egy alacsony, első ránézésre olyan hétszáz-hétszázhetven éves, gyűrött-ráncos bőrű, lebegő, hófehér hajú aggastyán. Rövidlátó, fekete bogárszemeivel végigmérte a két idegent, majd beesett ajkait mosolyra húzta, és köszöntötte őket az anyanyelvén.
Mögötte láthatóvá vállt az egyszerű, kényelmes nagyszoba, középen egy masszív asztallal, ahol egy hasonló korú anyó pucolt éppen egy nagy halom babfélét. Ő is vidáman szemlélte a vendégeket, és aprókat intve beljebb hívta őket. Odabent meleg volt, fény, ráadásul ételillat is áradt, úgyhogy oktalanság lett volna visszautasítani a szíves invitálást.
A kisöreg közben csak beszélt és beszélt a saját nyelvén, láthatóan egy cseppet sem zavarta, hogy az idegenek valószínűleg egy kukkot sem értenek.
Az asztalhoz sietett, korát meghazudtolóan stabil léptekkel, és kihúzott két széket, jelezve, hogy a vendégek foglaljanak helyet, majd ravasz mosollyal, felemelte az egyik kezét, és úgy tett, mintha a szájába öntené egy üveg tartalmát, majd kérdőn Feladirék felé hunyorgott.

Feladir- Négyezer szó a kövekre

Ahhoz képest, hogy az öregek egy nyomorult szót sem beszéltek semmiféle civilizált nyelven, viszonlag könnyen megértették az idegeneket. Ahogy elhangzott a főváros neve, nagyapó rögvest lelkes bólogatásba fogott, majd elbotorkált a búboskemence oldala mellett áldogáló vesszőkorsárhoz, amiben méretes, lapos paladarabok vártak valamiféle felhasználásra. Az öreg visszatért, letette az asztalra a követ, és az ujjasából előhúzott mészdarabbal felrajzolta a terület hozzávetőleges térképét. Minden újabb felrajzolt részletnél felnézett az elfre és a seguthra, elismételte kétszer a hegy, tanya, bánya nevét, majd addig nem volt hajlandó továbbhaladni, míg a vendégei nem ismételték el vagy bólintottak rá. Közben elkészült a babfőzelék is, ami bár meleg volt és minden bizonnyal nagy odaadással készült, szinte teljesen nélkülözött minden ízt.
Nagyapó még egy jó ideig igyekezett szóval tartani Feladirt és Verebet, de asszonya olyan kilenc óra környékén ellentmondást nem tűrően aludni parancsolta. A vendégeknek a kemence mellett vetettek helyet: egyet a patkára, egyet pedig paláskosár mellé.
Mikor az idős asszony eloltotta a szoba lámpását, teljes sötétség telepedett rájuk - így, melegben nem tartott sokáig hogy az utazók elaludjanak.
Pihenni azonban nem sok idő jutott nekik.
Patakopogás, kerékcsikorgás verte fel Feliradot valamikor, éjfél után - túl sötét volt ahhoz, hogy megnézze az óráját, úgyhogy csak természetes időérzékére hagyatkozhatott.
Odakint egy szekér közeledett az úton, egyre lassulva. Pár saltusi nyelvű kiáltás következett és a hátasjószág megállt. Léptek, majd kopogtak az ajtón.
Az öregek szinte azonnal előkerültek a hálókamrájukból, és az öregúr egy kopott köpenybe burkolózva minden különösebb aggodalom vagy kémlelés nélkül azonnal ajtót nyitott.
Küszöbön túl olyan harmincas éveiben járó saltusi férfi állt, vastag kabátban. Pár szót váltott az idős emberrel, egy-két érme is gazdát cserélt - a beszélgetésből természetesen elfünk az égvilágon semmit nem értett, legalábbis addig, amíg nagyapó nem kopogtatta meg a vállát, és mutatott a palás kosárra, jelezve, hogy igazán segíthetne neki kicipelni a kocsihoz.
A saltusi egy darabig értetlenül figyelte a két külhonit, majd megköszörülte a torkát.
- Jó estét.

Feladir- Négyezer szó a kövekre

A benti bágyadt, kellemes meleg után, a hideg olyan volt, mint a késpenge. Éles, és napokig a jégveremben felejtett acél, ha egész pontosak akarunk lenni.
A hold olyan éles fénnyel ragyogott, hogy újságot lehetett volna olvasni odakint, de erre nem meglepő módon azon pillanatban senki nem vállalkozott.
Az úton nem a karaván várt, csupán egyetlen szekér, előtte egy békés, bárgyú küllemű emerár. A kocsi tulajdonosa még pár szót váltott az öregemberrel, majd elégedetten feldobta a paláskosarat hátra, a pár nyaláb széna, a behatárolhatatlan tartamú ónkacsók és egy törött, saltusi gyártmányú mechanikus masina mellé,
Így, hogy Feladirnak volt alkalma jobban megfigyelni, kiderült, hogy ez a szekér semmi esetre sem jöhetett a hegyeken túlról: öreg, rozoga tákolmány volt, nem bírta volna az utat sem a szerkezet, sem az igásállat.
- A városba mentek? - kérdezte vigyorogva a saltusi. Hogy mi adott neki ilyen későn, ilyen hidegben okot a jókedvre, tökéletes rejtély volt. - Csakmerhogy' én is odatartok. Ha gondolod, elviszlek tégedet, meg a hóka cimborádat is. Elfértek hátul, az öreg Rozzancs meg nem fogja bánni.
Feladir hóka cimborája már az ajtóban állt, érdeklődve figyelte a kocsist.
- Mennyi idő, mire odaérünk?
A férfi vállat vont, majd felugrott a bakra.
- Holnap reggelre már bedöcöghetünk, ha jó tempóban haladunk. Ha jönni akartok igyekezettek, azér' én sem akarom itt tölteni az éjszakát.

Feladir- Négyezer szó a kövekre

Veréb egyáltalán nem tiltakozott, úgyhogy két percen belül minden csomagjuk a szekér hátuljába került. A kocsis, név szerint, Etras, nevetve mondott búcsút az időseknek, és híven tolmácsolta az idegenek jókívánságait. A ház hamar elcsendesült, az öregek visszahúzódtak, az ablakokban kialudt a fény.
Etras lendületesen felugrott a bakra, és egy hajlékony fűzfaággal az emerár tomporára húzott. Kedélyes füttyszava és a vasalt paták kopogása messzire elhangzott a néma, téres saltusi éjszakában.
- Szóval a fővárosba tartunk, hm? - tartott szünetet két dal között. Nem azért, mert kifogyott belőle a szufla, egyszerűen megéhezett, úgyhogy előhorgászott valami furcsa zöldségfélét, és bicskájával vékony szeleteket vágott belőle - a kantárszárat a térdére dobta, az emerár pedig nem mutatott arra hajlandóságot, hogy letérjen a nyílegyenes útról.
- Én pátoskovát viszek az egyik gépész barátomnak. - közölte minden különösebb kérdezősködés nélkül. - Na meg megjavíttatni pár bedöglött kapagépet. Az öregem már nehezen boldogul nélküle a fájós hátával. Dejsz' értik, uraim? Világlátott embereknek tűnnek.
Veréb eddigre elnyúlt a kevéske szalmán és vagy aludt, vagy úgy tett, mintha aludna. Jelzésértékű, nyugodt szuszogása legalábbis eljutott a kocsis füléig.
- Na, de nem is akarom feleslegesen terhelni a fülüket. Aludjanak, ahogy tetszik, elcseverészek itten a vén Rozzanccsal, nem lesz abban hiba.

Feladir- Négyezer szó a kövekre

Kalandod a kocsikázás végeztével immár Achroch Ach Andaron folytatódik, az Utak és utcák területén.