Név: Anahíta Kalernae
Nem: nő
Faj: Elf
Életkor: 142 év
Jellem:
Hogy arrogáns e? Hogy a fenébe ne lenne az, elvégre ő egy elf, bár azt azért meg kell vallani, hogy az utóbbi időkben próbálja magát féken tartani. Talán azért, mert mióta elhagyta Vidathart rájött arra, hogy az elfek nem is annyira különlegesek, mint ahogy ő azt mindig is hitte, vagy csak egészen egyszerűen annyi, hogy megértette nem célszerű mindenkit elidegeníteni magától.
Heves, lobbanékony természettel áldotta meg a sors, ám ezzel együtt szenvedélyes is. Sokat ad a külsejére, ahogy az elfek többsége, szereti, ha bókolnak neki, ám ennek ellenére sem hiú, nem ejtették a fejére.
Ennek ellenére mindig is tisztában volt a szépségével, amit soha nem is volt rest kihasználni, ha a céljai eléréséről volt szó éppen. Életvidám, társaságkedvelő, olyan, aki szeret szórakozni, férfiakat és nőket egyaránt elcsábítani, kissé talán könnyűvérűnek is tűnhet emiatt, de ez valahogy sosem zavarta igazán, elvégre mi értelme ennek a hosszú életnek, ha nem szórakozik közben egy kicsit.
Tipikus példája az igazi nőknek. Makacs, önfejű és bátor, ám talpraesettség tudnám leginkább kiemelni. Bármilyen helyzetben megállja a helyét, és ha mégis sikerülne valamiképpen sarokba szorítani, akkor sem adja fel, inkább csak még elszántabban harcol.
A tudás iránti vágya mindig is határtalan volt, de nem puszta hatalmi vágyból, az valahogy soha nem tudta megfogni, egészen egyszerűen csak szereti bővíteni a tudását, legyen szó épp a mágia általa űzött ágáról, a Laerek italairól, vagy éppen az emberek oly érdekes, és mégis oly rideg fegyvereiről.
A fegyverekről még annyit, hogy eléggé szenvedélyes gyűjtő, amire még anno testőrségi ideje alatt szokott rá és Domhanra érkezése után, meglátván a sok különféle, más-más világokból származó fegyvereket újra feléledt benne ez a fajta szenvedély.
Kinézet:
Népem mértékét tekintve átlagos magassággal rendelkezem, emberi mértékbe szedve ez úgy 187-188 centimétert jelent. Hosszú, sötétbarna, vállig leomló hajjal áldottak meg a sárkányok. A szemem mandulavágású akár csak fajtám bármely más társának és bár kétségtelen, hogy emiatt sokan megbámulnak, de már régen nem foglalkozom velük. A színe tűzpiros, elvégre milyen is lehetne egy tűzmágusé, nem de?
A bőröm egy kissé napbarnított, de inkább világos árnyalatba tetszeleg, sem mint sötétben. A ruházatom egyszerű és praktikus, könnyű mozgást biztosító és egyben mégis kirívó, hogy felhívja mások figyelmét rám. A ruha egyes részein sötétzöld színek bukkannak fel, ám legnagyobb része a szemem színét követve tűzpíros.
Na persze, gondolom mondanom se kell, hogy ezeket a ruhákat nem épp rejtőzködés céljából készítették el, de persze arra a célra megfelelő ruházatnak se vagyok híján. Bár első látásra sem tűnök fegyvertelennek, még az avatatlan szem számára sem, de akik nem értenek az ilyesmihez azok maximum a hátamon függő, elf hónból hozott íjat látják, na meg a szükséges tegezt és a benne lévő nyílvesszőket.
A legnagyobb sajnálatomra a tizenöt nyílvesszőből, ami a tegez védelmét élvezi, mára csupán alig négy darab van meg azok közül, amiket én hoztam magammal Vidatharról, a többit itt készítették Domhanban, ami meg is látszik a minőségükön.
Az íjamon kívül az egyedüli fegyverzet, amit mindig magamnál hordok az a négy darab Fekete acél dobótőr, amit szintén Vidatharból hoztam el. Kettő a csizmáimba van elrejtve és igen, emiatt minden lépésemet alaposan át kell, hogy gondoljam, a másik kettő pedig, nos, hát a ruhám hátulján a nyakszirtnél kialakított lényegében tőrtőkban vannak.
A ruhákat szándékosan így készítettem el, elvégre eddig életem során senki se keresett rajtam ott fegyvert, és ha csak nem célirányosan keres ott valamit, akkor nem sok esélye van megtalálni őket.
Felszerelés:
- Kékfa rövidíj
- Fekete acél dobótőr, 4 db
- Fekete acél rövid kard
Előtörténet:
Ha az emberi években akarnám megadni, akkor úgy nagyjából száznegyvenkét évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot, vagyis igazándiból holdvilág volt, de egy ilyen apróságon aztán nem érdemes fennakadni. A családomról annyit, hogy a régi társadalmi osztályzást használva nagyjából olyan középtáj-t helyezkedtünk el. Nem voltunk gazdagok, se előkelőek, még véletlenül sem, de azért jól éltünk és a családunkat tisztelték.
Én voltam szüleim elsőszülöttje, de közel sem egyetlen gyermeke, volt két kis ikerhúgom, akik én utánam hét évvel láttak meg a napvilágot (igen, ők már tényleg nappal születtek). Édesapám Vindathar egy egészen átlagos katonai elöljárója volt, olyan, akiből ezer meg ezer volt akkoriban, na persze ezzel nem lebecsülni akarom öt, még véletlenül sem tennék ilyent az én szeretett apám emlékével, egészen egyszerűen csak minden részletre ki akarok térni.
Édesanyám a városunk egyik legnevesebb mágusképző intézményében munkálkodott és akár csak én, úgy ő is a tűzmágiát kapta ajándékul a sárkányoktól. Először úgy tizenegy éves koromban mutatkozott meg a képességem, még pedig éppen egy vacsora közepén, amikor is egy alig pár centi magas tűztölcsér jelent meg a tenyeremen, ami aztán pillanatok alatt szerte is foszlott.
Míg édesapám nyílt és őszinte volt, olyan, aki ha valamire a szavát adta, akkor tudni lehetett róla, hogy azt mindenképpen be is tartja. Anyám ezzel ellentétben inkább volt ravaszdi, amit részben én is örököltem, de ennek ellenére is tiszta volt a szíve.
A mágikus képzésemet édesanyám végezte, bár emellett különösen sok időt fordított arra, hogy ne csak a nyelvét ismerjem meg a többi fajnak, de a kultúrájukat is, amelynek hála, ha valaha is szükséges lesz, hogy elvegyüljek köztük, akkor az sokkalta egyszerűbb lesz.
Na persze apám sem maradhatott ki a jóból, mert bár ő is fontosnak tartotta, hogy a mágia minden kis csínját-bínját kitanuljam az édesanyámtól, de ő sok időt fordított az egyszerű fegyverekkel való harcra is. Az én kedvencem valahogy mindig is az íj volt, elvégre ez által könnyedén, távolról is elintézhettem az ellenfelet, még mielőtt elég közel ért volna ahhoz, hogy kárt tehessen bennem bármiféle módon is. Na persze ez nem jelenti azt, hogy a közelharcban segítségre szorultam volna.
Közben lassan telt múlt az idő, azonban képzésem alig első tizenöt évet tudtam csak Vidathar-on tölteni, mert azután apámnak hála egész családunk Seguth Andurra költözött, na persze akkoriban még sokkalta kevésbé volt fagyos, nem úgy, mint manapság.
Bár a Seguth faj nem volt ismeretlen számomra, Vidatharon már találkoztam párral, azonban furcsán éreztem magam itt, így hogy ők voltak jókora mennyiségben jelen.
Nem féltem tőlük, sőt nem is undorodtam vagy hasonlók, de eddigi életem során szinte csak és kizárólag elfeket láttam az egy-két környékünkre tévedő idegent eltekintve, itt pedig a fajtársaimból is kevés volt, nem hogy más faj tagjaiból.
Bár ott éltem le az elkövetkezendő évtizedeket, de valahogy nem voltam képes otthonként tekinteni arra a világra. Szép volt akkoriban, való igaz, mégis szívemet már régen odaadtam Vidathar szebbnél szebb erdeinek.
Egészen addig itt is éltünk, amíg a kapcsolatunk el nem kezdett rohamosan romlani az Ark’seguthok-al, hála az új Arkdurnak. Bár megértettem a fájdalmát, azt hogy valakit hibáztatni akart a családja elvesztése miatt, mégis ostobaság volt az elfeket ilyesmivel vádolni, elvégre nem volt érdekünkben a családja halála.
Persze ez már őt akkor nem érdekelte, az elméje megbomlott és csak egyetlen dolgot akart, talán mások azt hinnék, hogy ez a bosszú, de szerintem csupán azt akarta, hogy mások is ugyanúgy szenvedjenek, ahogy neki kellett.
Ezután hamar elkezdődött a fajaink közti háború, én és a családom pedig visszaköltöztünk Vidatharba, ahol tanulmányaim befejezte után a hadsereg szolgálatába léptem, apám útját követvén, csatatéri mágusként.
A háború során és az utána következő polgárháborúban oly sok vér tapadt a kezemhez, hogy egy idő után már féltem lecsukni a szememet. Még manapság is nehezemre esik egy jót aludni emiatt, bár sejtésem szerint ez már soha nem fog megváltozni. De ilyen az élet, a múlt árnyai mindig vissza-vissza térnek kísérteni engem.
A polgárháború után végre egy új időszak köszöntött be népünk életében, véget értek a háborúk és volt időnk eltemetni szeretteinket. Az én veszteséglistámon édesapám és egy gyerekkori barátom volt, de voltak kik lényegében egész családjukat elvesztették.
Ekkor ajánlottak egy olyan kiváltságot, amit kevesen kaptak az elmúlt időkben. Lehetőséget kaptam arra, hogy az új császárnőnk testőrségének tagja legyek és hát én nem is igazán gondolkoztam, mielőtt igent mondtam volna. Kellett az újdonság, hogy túl tudjak lépni a nemrég átélt szörnyűségeken, így jót tett nekem ez az új helyzet.
Az évek teltek szépen lassan, Vidathar újra régi pompájában virágzott és nekem se lehetett okom panaszra. A testőrségi ranglétrán lassacskán felmásztam, így mire eljött a százhúszadik születésnapom már a testőrkapitány helyettesi rangnál jártam, ami igazán figyelemreméltónak számított egy viszonylag ilyen fiatal elfnél.
Persze ezért sokat kellett tennem az évek alatt és nem mondom, hogy minden tettemre büszke vagyok, de az ilyesmi is az élet része, bármennyire is tagadjuk. Bár mindig is inkább tekintettem magamra mágusként, sem mint harcosként.
Ha ez nem lett volna elég szomorú magában, akkor csodás és nagyszerű császárnőnk halála biztosan az volt. Nem félek beismerni, hogy sok átsiratott éjszaka következett ezután. Bár én csupán a testőre voltam, mégis nagyon megszerettem őt, elvégre népünk jóságának ő volt a legjobb példája.
Ezután jött el az új császár beavatásának napja, aki bár fiatalabb volt elődjénél, de úgy tűnt számomra, hogy jó kezekben lesz nála a népünk jövője. A beavatáshoz hozzá tartozott egy nagyszabású vacsora és különféle vigadalmak.
Az egyik ilyenen találkoztam egy jóssal, aki a Domhani jóskártyák segítségével tudta megjósolni a jövőt, annak, aki hajlandó volt eleget fizetni érte, természetesen. Bár én soha nem költöttem volna ilyen ostobaságra pénzt, de rangomnál fogva hajlandó volt egy ingyenes körben „részesíteni”. Hát, ma már tudom hogy életem legnagyobb hibája volt.
A kártyák egyenként lettek felfordítva, az idegesítő jós mindig hagyott időt a megemésztésükre. Először a fehér hullám jött fel, ami önmagában nem rossz ómen, azonban az utána következő Temetődomb és időfonók gyorsan lehervasztott minden jóérzést, ami addig bennem volt.
Még egy magamfajtának is - aki kevésbé volt jártas a jóskártyákban – eléggé egyértelmű volt, hogy vajon mit is jelenhet. A halálom elkerülhetetlen, a végzetem kőbe vagy ez esetben jóskártyába van vésve.
A jós nem volt képes megmondani, hogy mikor is következik be biztosan a halálom, de annyit azért elmondott, hogy ne tervezzek semmit a százötvenedik életévem utánra, mert valószínűleg nem élem meg. Ez után másnap reggel az otthonomban ébredtem fel, bár fogalmam sincsen, hogy mégis hogyan botorkáltam haza az estélyről, de már nem voltam a régi.
Bár a legjobb esetben ez azt jelentette volna, hogy még közel harminc év áll rendelkezésemre életemből, mégsem tudtam ily könnyen elfogadni. Számos más jósnál jártam, a rám maradt vagyon jó részét el is herdálva, de mindig ugyanazok a lapok jöttek elő.
Ennek hatására már nem voltam képes ugyanúgy végezni a munkám, ami végül azzal járt, hogy leszereltek a testőrségtől és az igazat megvallva nem bántam. A tudat hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó arra késztetett, hogy ne üljek egyhelyben és várjam a halált.
Eladva az ingóságaimat és minden számomra értékes holmit elindultam a máig tartó vándorutamra. Az értékes holmik lényegében csak a kevéske megmaradt aranyam, a kékfa rövidíjam, a tőrjeim, és az apám által szerzett másfél kezes kardot jelentette.
Azóta nem léptem Vidathar földjére újra, azonban Domhant és a többi világot volt időm megjárni a saját kis küldetésem nyomán, elvégre nem voltam képes elfogadni a sorsom, így még most is kibúvót keresek alóla.
Közben pedig vándormágusként tengetem a napjaimat, aki néha napján nem rest testőrködésre vagy éppen fejvadászatra adni a fejét.
De ahogy egy ősi írás mondja „az idő gyorsabban telik, ha nekünk kevés adatott meg”. A mai nap a száznegyvenkettedik születésnapom jött el és ennyi év alatt semmi olyan információhoz nem jutottam, ami segíthetett volna a végzetem elkerülésében. Egyre kevesebb reményt látok arra, hogy sikerrel járok, de mégsem adhatom fel.
