A Világok Mágusainak Központi Székháza

Tárgy: A Világok Mágusainak Központi Székháza Vas. Aug. 30, 2015 7:19 pm

Tipikusan az a fajta építmény, amit lehetetlen eltéveszteni, hiszen leginkább úgy néz ki, mintha tíz különböző építész tervezte volna, nem csak egymástól függetlenül, de egymással ádáz és vérre menő gyűlölködésben. A sokszögletű épület minden tornya és homlokzata igyekszik túltenni a másikon, eltakarni és elfeledtetni a többi díszítőelem hivalkodó pompáját. Ennek az oka leginkább abban keresendő, hogy a rengeteg, különböző világból érkező mágus egyszerűen nem tudott megegyezni arról, hogy milyen stílusban épüljön az épület, így az egész meglehetősen eklektikus lett. Van azonban az összevisszaságnak egy határozottan nagy előnye: egész biztosan megtalálhatjuk a nekünk kellő nemzet mágusait: elég ha csak a népükre jellemző stíluselemeket keressük.
Az épület keleti részét egy európai stílusú, terméskőből épült lakótorony igyekszik elfoglalni, vörös cserépsüvegének tetején sárkány alakú szélkakas nyikorog, oldalán mágikusan életben tartott és növesztett repkény kúszik. Mivel a torony még Merlinnek is elnyerné tetszését (Szürke Gandalfról nem is beszélve), senkit nem lep meg, hogy ez a földi mágusok tornya. Mivel az 1800-as évek romantikus történelmi visszaemlékezései idején épült, nem meglepő a ma már kevéséé jellemző formavilág.
Az északkeleti homlokzat fala súlyos, egymáshoz kötőanyag nélkül illeszkedő kövekből épül, mely enyhén befelé dől, külső része pedig lépcsőzetes kialakítású. A Kromat mágusok lakószárnya ez a hely, ahol nyugodtan megszállhatnak és feltöltődhetnek Domhanban való tartózkodásuk ideje alatt.
Déli fekvésű az a torony-a földi szecessziót idéző növényi motívumokkal, a zöld cseréptetővel- amit az elf mágusok nevezhetnek magukénak. Mivel elég nagy kiterjedésű, meglehetősen sokan tudnak itt megszállni.
A tornyok és falak egy hatalmas, nyolcszögletű csarnokot határolnak, ahol a mágusoknak elég terük van gyakorolni, vagy a tanítványaikat edzeni. Egy nagy gyakorlótér található a csarnok alatti pincében, ahol kontrollált keretek között gyakorolhatnak az ifjak. Hogyha új képességet szeretnénk elsajátítani, ez a legjobb hely, hiszen itt biztosan találhatunk olyan nagy tudású mestert, aki segíthet a fejlődésünkben (már ha nem Ark'seguthok vagyunk..)

HIDEGEBB A JÉGNÉL...

Első pillantásra nehéz lehet megállapítani, hogy a mágusok központi székháza építészeti bravúr, vagy egy székesegyház méretű ballépés volt. A tornyok, szárnyak, falak és homlokzatok annyira elütöttek egymástól, hogy az már szinte harmonikus volt. Szinte.
A déli torony felől közeledtek, aminek aranysárga márványburkolatát fémből kovácsolt növénymotívumok dekorálták. Zöld, csúcsos, süvegszerű tetején egy pár galamb üldögélt unott apátiába süllyedve. A toronytól jó ötven lépésnyire egy jellegtelen fakapu ásított, mellette egy határozottan ideges küllemű ámde szinte hegyomlásnyi méretekkel rendelkező ajtónálló strázsált. Bőrszíne alapján leginkább kromatnak tűnhetett, de méretei és szemének vágása inkább keverékre vallott. Épp a határán állt, hogy szétvesse az ideg. Egy igen határozott, talárt viselő alak (feltehetően szintén egy mágus) ugyanis igyekezett egy bőszen tiltakozó szamarat bevonszolni a bejáratom. A feléjük szűrődő párbeszédből kihallatszott a " kísérlet", a "világok érdeke", a "főtt karalábét pedig nem adok neki" és jó pár, érdekesen cizellált és sokféle népi hagyományt felvonultató káromkodás. Utóbbi leginkább az őr részéről.
A Szürreális épület és a még szürreálisabb jelenet háttere elé tökéletesen odaillett Kerrog uram a gólyalábas lépteivel, jobbra-balra dülöngő felsőtestével.
Megkerülte a szamaras mágust ( az illető szintén az elfek közé tartozott, bár haja fakóbarna volt, és még nem volt olyan idős, mint Velirad patrónusa), intett az őrnek (aki elég rosszindulatúan mérte végig Veliradot), majd bevonult az épület belső, fedett udvarára. Akár csarnoknak is nevezhetnénk a nyolcszögletű, áttetsző ólomüveg kupolával borított teret, ahol rendszerint jó pár varázshasználó lézengett, tanított vagy éppen gyakorolt. A teremet ollós rácsokkal lehetett háromszögletű részekre felosztani, ha például egy képzett mágus nem csupán egy vagy két diákkal dolgozott -amire leginkább a pince volt az ideális környezet- hanem csoportokat oktatott. Ilyenkor a területet egyszerűen lezárhatta a saját és mások biztonsága érdekében is.
Szerencsére most nem nagyon tartózkodott a központi csarnokban senki. Csupán az egyik sarokban vesződött egy középkorú férfi egy tizenéves kölyökkel. A hely kihaltsága prózai indok csupán az ebédidő volt, de a terem üresen még monumentálisabbnak és teátrálisabbnak hatott, mint egyébként. A márvány falakon lámpások függtek, amik esténként bevilágították a teret, de most, déltájban egyik sem égett. Nem is kellett. Vastag fénynyalábok söpörtek végig időről időre a terem poros padlóján, ahogy a kupolán túl felhők úsztak el a nap előtt.
- Nnnna. - dörzsölte össze a tenyerét Kerrog. - Nézz körül, érezd magad otthon, Aramiten gareil, ahogy a laer mondaná.- kuncogott a saját viccén az öreg. - Itt szoktunk gyakorolni az ifjoncokkal, itt kísérletezünk a kooperatív varázslatokkal, etcetera, etcetera. - A déli oldalon nyíló kapubolt felé intett.- Arra van az átjáró a mi tornyunkba. A kettővel arrébb lévő ajtó a kantinba vezet. A vele szembeni a könyvtárba, és az ott pedig a közé...bluggy.....- Kerrog szeme először gigászira nyílt, majd villámgyorsan összeszűkült, ahogy telibe kapta a terem másik feléből elszabadult vízoszlop. Haja és fülei oldalra liffentek, ráncai, mintha hatalmas szélben állna, hátrasimultak, meglehetősen ijesztővé téve az öreg elf fizimiskáját. Persze, ezt Velirad csak abban az esetben állapíthatta meg, ha nem hunyta le reflexszerűen a szemét, mikor a vízsugár lecsapott rájuk.

Fura egy helyre hozott az öreg, azt meg kell hagyni. De hogy minek kellett egy ekkora épület, azt már nem tudta megmondani. Biztos a mágusok büszkeségéhez van köze... vagy inkább önteltség, valamelyik. Aztán egyszerre valami szelet éreztem. Szelet? Az épületen belül? Utána megláttam az okot is, egy nagy vízoszlop formájában, és azt, hogy az öreget pont telibe találta. Gyorsan oldalra vetődtem, hogy a vízoszlop engem ne találjon el. Bár tény, egy zuhanynak örülnék, de nem ilyen formában képzeltem el. Az öreg fél kézzel megállította a vízoszlopot, és most először nem tűnt se beszédesnek, se barátságosnak. Belegondolva nem akarok egy mágust ellenfelemül, nem sokat tudnék tenni egy képzettebb ellen. Hidegzuhany, eh? Uh... A reakciókból arra következtettem, hogy a jelenlévők nem szeretik a szóvicceket. De arra mindenesetre jó volt, hogy a jeget megtörje, Kerrog arca is megenyhült kissé. Most már visszatérhetünk arra, amiért ide jöttünk, remélem. Merre találom a leendő szobámat? Vagy előbb együnk?

- Brgggghhhhfffp...- nyilatkozta Kerrog ékesszólóan, majd kutyamód megrázta a fejét. Tincsekbe tapadt ősz haja ostorként csapkodott feje körül, és széles körben meghintett vízzel mindent a három méteres körzetében. Beleértve Veliradot is. Miután letörölgette a szemüvegére rakódott vízcseppeket, prüszkölt még egyet, majd a terem másik végében álló férfi felé kiálltott, aki épp lekevert egy taslit a szégyenkező kölyöknek, akinek köszönhették az áldást.
- Astrich, minden rendben?
A férfi bólintott, már amennyire a jelentős távolságból ki lehetett venni, és biztos ami biztos, még egy nyaklevest lekevert a kölyöknek.
- Gyere, fiam...- sóhajtott Kerrog, majd erősen csöpögve megindult az egyik oldalajtó felé. - Megmutatom a szobád, csak szedd a lábad, mert szeretnék mihamarabb átöltözni.
Hosszú és kanyargós folyosók következtek, majd egy még hosszabb és természetéből adódóan még kanyargósabb csigalépcső is. Körülbelül hat emeletnyit baktathattak fel, mire Kerrog szuszogva megtorpant egy lépcsőfordulóban, és szinte már botorkálva elindult egy díszesebbnél díszesebb ajtókkal tarkított folyosón. A végén volt egy átlagos, jellegtelen faajtó. ezelőtt állapodott meg.
- Noh, Velirad ...- szuszogta.- ez lesz a szobád... ha megbocsájtasz... azt hiszem én most feldobom a talpam... Majd küldetek fel valami ennivalót..- Kerrog a falnak támaszkodott és erősen szuszogott.- hűh... ezek a lépcsők...
Kerrog még pár percig csendesen ventillált, mielőtt elindult volna.
- estefelé majd benézek.- búcsúzott, majd elcsoszogott a lépcsőig. velirad végre bejuthatott a szobájába. Egyszerű, fehérre meszelt falak, egy faágy, rajta szalmazsákkal, egy asztal és egy szekrény volt minden berendezése. Az asztalon olajlámpa állt, ami majd naplemente után kellő fényt tud majd biztosítani a szobának. Mint majd kiderül, ez határozottan nem hátrány.

Remek, ha eddig nem lettem volna vizes, most még kaptam még egy keveset Kerrogtól. Mindenesetre megmutatta a szobámat, a 6. emeleten. Nem volt feltűnő, ez volt a legnagyobb előnye. Jelen helyzetemben a legjobb, ha megpróbálom elkerülni az emberek, na meg persze az egyéb fajok figyelmét. Ha az Ark'Seguthok eddig nem lettek volna elég kitaszítottak, na itt azt is bőven megkapták, mint megbélyegzett, beskatulyázott bűnözők. A szoba maga elég egyszerű volt, de nem bántam. Határozottan jobb mint eddig. Eszembe jutott az is, hogy elfelejtettem megkérdezni mennyire alakíthatom majd át a berendezéseket, persze saját költségre, de addigra Kerrog már elment. Egyedül maradtam, de nem akartam lefeküdni vagy hasonló, szóval arra jutottam, körbenézek az épületben, hátha látok valami érdekeset. Kiléptem az ajtón, és elindultam a lépcsők felé.

Napnyugta után az elf torony elég csendes volt. A folyosók kihaltak és visszhangosak lettek. Csak az ólomüveg berakásos ablakokon szűrődött be némi fény. Velirad lépteit sokszorosan verték vissza a falak. Ha felfelé indult, hamar észrevehette, hogy a csigalépcső keskenyedik minden egyes fokkal. Az ablakokon túl lassan zsugorodtak Domahn házai, a lámpák fénygömbjei világító pontokká mentek össze. A tizenegyedik emelet magasságában lassan elfogyott a lépcső, egy rézpántokkal erősített ajtón keresztül egyenesen a toronysüvegbe lehetett jutni.
A lejtős oldalú helységben tompán csillogó hatalmas messzelátón vastagon ült meg a por, csakúgy mint a többi haszontalan rézszerkezeten, a székeken, a csilláron és a tömött könyvespolcon. A helyiség azonban mégsem volt elhagyatott. Az egyik sarokban nem kevés üres italos üveg halmozódott fel, a padlón zsíros papirosok, pipadohány és mindenféle más szemét feküdt elszórva. Mintha valaki időnként feljárt volna ide mulatni, vagy csak magában iszogatni.
Veliradnak alig volt ideje, körbenézni a helyiségben, mikor tompa léptek dobbanása hangzott a lépcsők felől. Pár másodperc múlva nyikorogva nyílt az ajtó, és egy sötét hajú, húsz év körüli elf lépett be. Keménykötésű volt és magas. Ruhái jól szabottak és drágák. Az alkoholszag hullámokban áradt belőle. A fiatalember kába volt, de amint megállapodott Veliradon a tekintete, az agresszió vörös fénye költözött bele.
- Hé, gennyláda, a magadfajta szolgáknak ide tilos a belépés.-köpte a szavakat füsttől és szesztől érces hangon, majd a sarokba hajította az üveget, amit eddig nyakánál fogva az ujjai között lóbált. A palcak éles csattanással tört szilánkjaira. Az elf tekintete egy pillanatig elégedetten elidőzött rajta, majd Veliradra ugrott. Semmi kétség. Az ifjú nem csak részeg volt, de kötözködni is akart.

Ez a siheder akar belekötni egy Ark'Seguthba? - gondoltam. Az elf rámugrott, és megragadott a vállaimnál. Egyik kezét lesöpörtem a bal vállamról, majd megragadva a másik vállamon lévő kezét megpróbáltam átdobni. Nem tudtam, hogy sikerül e, de ez a lehető legjobb megoldás, ha gyorsan le akarom rendezni az ügyet. És ki tudja, talán még hasznot is tudok húzni ebből az egészből.

Az elf valóban támadásba lendült. Az Ark'Seguth fesztelen tekintetét kihívásként és sértésként értelmezte. Először masszív csomóba szorultak az ujjai, majd kivicsorította szabályos, fehér fogait. A következő pillanatban ökle már az Ark'seguth bal szeme alatt csattant. Ujjai forróak voltak, ütése égetett. Úgy tűnt, mintha a bőre felszíne is izzana. A földre kerültek.
A padlásszoba padlóját fedő vastag porszőnyeg felkavarodott, a szemcsék kaparták Velirad torkát és szapora pislogásra késztették. Az elfnek azonban úgy tűnt nincsenek ilyen gondjai. Ennyire közelről szinte fojtogató volt a belőle áradó izzadság és alkoholszag. Velirad sem volt rózsaillatú, hiszen tisztálkodni azóta nem nagyon volt alkalma, hogy átkerült a portálon, de a tömény elhanyagoltság és az alkoholszag visszavonhatatlanul belecsavarta magát az orrába és öklendezésre késztette volna, ha nem bont bíbor virágot mindkét fél agyában az adrenalin és feledtet el velük minden külső tényezőt.
Még vagy egy percig csak az egymásnak feszülő izmok harca folyt, amiben határozottan Veliradnak volt előnye. Az Ark'Seguthok életvitele megedzette a tagjait, úgyhogy nem lett volna ellenfél az ifjú elf. Már persze ha az nem nyúlt volna mágiához. De nyúlt. Mi az hogy. Velirad körül hirtelen hevülni kezdett a levegő, méghozzá vészes sebességgel. Az elf tekintete fennakadt, a jelek szerint teljesen átvette felette az uralmat az agresszió és az ital.

Csak egyet tehettem, ellensúlyoznom kellett a hőt a hideggel.. fene hogy ellógtam a jégmágia óráimról, most egy kis képzettség jól jönne... Megpróbáltam kicsit visszafogni a mozgásban, hogy a ruhájának földre érő részeit a padlóhoz fagyasztottam, miközben a jobb lábamat a mellkasomhoz húztam, hogy egy kis helyet teremtsek köztünk, és hogy levethessem magamról. A szabad kezemmel megfogtam az egyik vállát is, és lefejeltem.

Az elf feje hátrabicsaklott, orrából ömleni kezdett a vér, de nem törődve a jeges hideggel, ujjai Velirad torkára fonódtak. A jég és a tűz egymásnak feszült, vastag párafüggönybe burkolta a verekedőket. Mikor Velirad megpróbálta ledobni magáról, annyit ért csak el, hogy oldalt hengeredtek. Már amennyire az elf földhöz fagyott ruhái engedték.
A dulakodás zajától nem halhatták meg, hogy az öreg lépcső megnyikordul egy pár súlyos csizma alatt, majd hogy az ajtó öreg zsanérjai nyöszörögve engednek.
Láthatatlan és ellenállhatatlan erő tépte el Veliradot az elftől. Mintha orkán söpört volna végig a padlásszobán, végigcsúsztak a poros padlón, fejük túloldalt, a falon koppant.
- Gyönyörű. - dörrent egy mély, rezes hang. Az ajtóban egy megtermett, fekete szakállú férfi állt, karba tett kézzel, egyszerű ruhákban. Nyilvánvalóan nem volt elf. - Baeleron, erről hallani fog a mestered, ne aggódj.
Az ifjú elf felkönyökölt és vért köpött.
- Te csak a kicseszett portás vagy, Hywel. Semmi jogod beleszólni a növendékek dolgába.
A férfi szája gúnyos mosolyra rándult.
- Nem leszel sokáig növendék, fiacskám, ha így folytatod.
- Te pedig nem leszel sokáig kapus, ha engedély nélkül használsz rajtunk mágiát.
A Hywelnek nevezett férfi megvetően végigmérte a szakadt ruhájú elfet, majd Veliradhoz fordult.
- Te most velem jössz. Futólépés.
Meg sem várva Velirad reakcióját elindult lefelé a lépcsőn.

Mirya Lartamyr - Papír és könnyek

A székház közepén fekvő nyolcszögű csarnok meglehetősen zsúfolt volt. A tanítványok kisebb csoportokban figyeltek mestereikre, akik a mágia rejtelmeibe avatták be őket vagy éppen egy apróbb varázslat segítségével tartottak demonstrációt. Mások már a diákokkal gyakoroltatták a különböző technikákat: tárgylebegtetés, tűzgolyó idézés vagy csak szimplán a szolgáltatott elem uralása. Az emberi gyermekeknek nehéz dolguk volt a mana irányításával, mellettük több oktató is állt, hogy segítsenek, míg az idősebbek játszi könnyedséggel emelték ki a vizet a poharakból, vagy nyelték el a tüzet a fáklyákból. A mesterek minden mágiában jártas fajból kikerültek: emberek, kromatok, elfek és laerek. Ark'seguthot senki nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy felesleges lett volna kereseni, de laerből is meglehetősen kevés volt. Ember és kromat nagyjából egyenlő számban volt jelen, de az elfek meglepően sokan képviseltették magukat. Ugyanannyi volt belőlük, mint az összes többiből összesen. Egyikük kiszúrta a bámészkodó Miryát, és egy integetés kíséretében közelebb lépett.
- Üdvözöllek a A Világok Mágusainak Központi Székházában! Én Vaedarik di'hna Kereps vagyok. Miben segíthetek? - egy barátságos mosollyal toldotta meg a kérdést.

Nem volt mit tenni, követtem hát Hywelt. Az elf 'portás'-nak nevezte, de a fellépése alapján szerintem sokkal több annál. Azt is megtudtam, hogy az elf egy növendék... akkor biztosa össze fogunk még futni. Valamikor úgyis rendezni kell a "számlát". Egyelőre viszont jobban teszem ha meglapulok, és a szabályokat betartva tanulok itt, ha már Kerrog idehozott. Itt van szobám, kapok ételt, sokkal jobb mint az utcán lenni. Aztán meglátjuk, mit hoz az élet, vagy a sors, vagy mit szántak nekem az istenek - már ha létezik is bármelyik.

Velirad- Hidegebb a jégnél...

Hywel határozott, kemény léptei szinte rohamtempóban dobogtak a Mágus székház kihalt folyosóin. Nem nézett hátra, nem szólt semmit. A csend vészjósló volt.
Öt perccel később a portás még mindig nem lassított az iramon, pedig már legalább az épület ellentétes szárnyában járhattak. Visszatalálni félig-meddig lehetetlen volt olyan számára, aki nem ismeri töviről hegyire a székházat.
Végül Hywel megtorpant egy párnázott ajtó előtt, és meghúzott egy kis bronzkart. Fémes csengettyűszó hallatszott a túloldalról.
- Szabad. - szólt ki egy mély hang. A szokatlan időpont ellenére nem érződött rajta a fáradtság nehézkessége.
A portás benyitott, majd egy fejmozdulattal jelezte, hogy Velirad lépjen be.
A tágas, nyolcszög alaprajzú szoba minden falát könyvespolcok rejtették maguk mögé, középen félhold alakú diófa íróasztal terpeszkedett. A helyiséget a magasban lógó vörös-arany kandeláber világította meg, minek üvegbúrája alatt ujjnyi fénypászmák röpködtek össze-vissza.
Az íróasztalnál egy férfi ült. Hosszú, türkizkék köpenyt viselt, sötétbarna, halántékánál már deresedő haját lófarokba kötve viselte. Alkata és arcberendezése laerre vallott, de volt benne valami ami nem stimmelt: talán keverék lehetett. Velirad felismerhette benne a vízmágust, az ügyetlen tanítvánnyal. Mindazonáltal a kölyök nem volt sehol, úgyhogy most nem kellett vízözöntől tartani.
- Igen Hywel? - fordult a férfi a belépő felé. Veliradot alig egy pillantásra méltatta.
- Volt egy kis csetepaté az elf szárnyban Astrich, uram. Baeleron meg ez a siheder...
- Baeleron? Miért nem vagyok meglepve...- kuncogott szárazon Astrich.
- Szóval a kölyök belekötött ebbe a seguthba. Azt hiszem Kerrognak valami inasféléje..mindegy is. - Hywel eltöprengett és megvakarta borostás állat- De annyit mondhatok, hogy ez itt mellettem, ügyesen elbánt vele. Hát gondoltam érdekelné, ha tanulmányozhatná a jégmágiát, azért mégis valahol az ön szakterületébe vág...
Astrich egy intéssel elhallgattatta a portás szóáradatát és végigmérte Veliradod, majd bólintott. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és rövid kutakodás után egy tekercset dobott az asztalra.
- Ez itt egy tanoncszerződés. - közölte szinte csevegő hangnemben. - Írd alá a lap alján. Innentől a Központ tanítványa vagy, a megfelelő jogokkal. A mentorod én, Astrich Eluralinnen leszel. Minthogy anyagilag hátrányos helyzetű tanuló vagy, havi kétszáz arany ösztöndíjat biztosítunk, kosztot, kvártéjt és megfelelő ruházatot. - újra a seguthra pillantott és grimaszolt- Ezektől a koszos prémektől pedig igyekezz megszabadulni. Egy mágus nem így néz ki. Hywel majd ad a készletből egy rend ruhát és kerít neked egy megfelelő szobát. Holnap fél hatkor kezdjük a szintfelmérésedet. Addig is jó éjszakát.

Gratulálunk, Kalandod a végéhez ért! Jutalmad:
- 500 arany
- 5 mana
- A VMKS tanoncainak uniformisa
- Tanoncszerződés

Anahíta Kalernae - Csend és béke

Mozgalmas nap volt ez a Világok Mágusainak Központi Székházában. A folyosókon tanoncok siettek óráikra, oktatók és magiszterek vitatták meg egymás között a mágia legkülönbözőbb felhasználási módjait és a gyakorlótér minden szeglete megtelt lelkes ifjakkal, akik most először készültek manát használni. Nem is volt csoda ez a nyüzsgés, hiszen az ebédszünet éppen abban a pillanatban ért véget, így mindenki sietett órát hallgatni vagy éppen tartani. Így volt ezzel a magiszteri köntöst viselő elf is, rangjelzése alapján tűzmágus oktató lehetett. Mélyen a gondolataiba révedhetett, ugyanis észre sem vette a főbejáraton éppen akkor belépő Anahítát. Egy tompa puffanással keresztezték egymást útjaik, amitől mindketten a földre kerültek.

- Elnézést, szörnyen röstellem... - mondta az oktató miközben talpra kecmergett. Mélyen ülő szemeiből csak úgy sütött a szégyen, és próbált a lehető legkisebbnek látszani, mely, meglehetős magasságából adódóan, nem igazán sikerült neki. Minden esetre kezet nyújtott Anahítának, hogy fölsegítse.

Két napja is van már annak, hogy sikeresen visszatért az idő előtt befuccsolt kalandról, amelyben egy ritka értékes kincsért indult. Sajnálatosan azonban egy őrjárattal futottak össze, akik nem őrültek jelenlétüknek.
Persze ők azt mondták, hogy a saját érdekükben jobb, ha visszamennek a városba, de ő azon se csodálkozna, ha ez az egész csak hazugság lett volna és csak a saját pecsenyéjüket sütögették volna. Az elmúlt két nap nagy részét a város szélén lévő fogadóban töltötte, abban, amelyben megszállt a városba való visszatérésekor. Még néha most is egy kissé kótyagosnak is érezte magát, hála annak az ostoba csapdának, de remélhetőleg pár napon belül már semmi nyoma nem lesz.
Azonban a mai napot nem tölthette heverészéssel, mert már tervben volt egy ideje, hogy meglátogassa a Világok Mágusainak Központi Székházát, ahol mindig újabb és újabb varázslatokat fejlesztenek ki. Bár képzett tűzmágus, akinek jó száz év van a háta mögött, de sejtése szerint még neki is mutathatnak újat.
Így hát hamar megérkezett az épületbe, ahol belépve a várható látvány fogadta. Mindenhol sertepertélés volt, valószínűleg diákok és tanáraik mentek a saját dolgukra, amivel még nem is lett volna gond, ha az egyik figyelmetlen alak belé nem jön és ennek hála a földön találta magát. Nos, Az elmúlt három napban ez a második alkalom, hogy a földön köt ki és az igazat megvallva nem tetszik neki.
- Sajnálhatja is. Nem mondták még, hogy az orra elé nézzen sétálás közben? – Haragosan mordul rá a másikra, jól láthatóan az se érdekelné most őt, ha egy óriás állna előtte, akkor is megmondaná a magáét. A segítő kezet pedig magától értetődően elutasítja, ő nem egy ne báncs virág nőszemély, aki nem bír felállni magától, még ha a sérült oldalának nem is tesz feltétlen jót ez.
- Ha már ilyen segítőkész, akkor akár segíthetne is nekem. Anahíta Kalernae volnék, vándor tűzmágus, azért jöttem ide, hogy két bizonyos varázslatot megtanítsanak nekem, természetesen nem ingyen. – Soha nem volt oda azért, ha segítséget kellett kérnie, de jól tudja, hogy néha ezt is muszáj. Remélhetőleg az éppen szégyenben fuldokló illető útba tudja majd igazítani őt.

Anahíta Kalernae - Csned és béke

Egy futó pillanatra a harag összes lehetséges megnyilvánulása keresztülfutott a magiszter arcán. Még a levegő is megrezgett körülötte, mintha manát készülne gyűjteni, de utána vett egy mély levegőt, pár másodpercig benntartotta, majd kifújta. Amikor ismét megszólalt hangjában már nyoma sem volt a félénk szégyenérzetnek, sokkal jegesebb élt vett fel.

- Természetesen. Bocsánat. - még egy erőltetett vigyort is hozzátoldott, de úgy tűnt, hogy vendettája ennyiben ki is merült, mivel Anahíta nem sok lehetőséget hagyott neki a folytatásra. A kérés hallatán igencsak meglepődött.

- Azóta itt tanítok, hogy véget ért a Polgárháború, de még egyszer sem találkoztam olyan vándormágussal, aki a céh segítségét kérte volna... - válaszolta. Szavaiból teljes mértékben eltűnt a korábbi fagyosság, sokkal inkább kíváncsinak hatott. Amilyen szemekkel Anahítát méregette, egyértelmű volt, hogy a lány felkeltette az érdeklődését.

- Nem bánom - nyögte ki végül - úgy is órát kéne tartanom. Kövess!

Válaszra sem várva elindult a folyosón.

Nem kerülte el a figyelmét az előtte álló arcán végigfutó érzelem hullám, azonban ennek semmi megnyilvánulását nem adta, ha csak azt nem számítjuk ide, hogy kezét szándékosan közelebb helyezte a balján lógó rövid kardhoz. Nem készül harcolni, de van annyi esze, hogy felkészüljön minden eshetőségre.
- Mert a legtöbb vándormágus férfi, akiket az egójuk irányít. – Mondja ki véleményét kerek-perec, jól láthatóan nem zavartatva magát, ha véletlenül megsért valakit eközben, bár utóbbi nem valószínű, elvégre a másik elf nem egy egyszerű vándormágus.
- Rendben van – Válaszol egyszerűen, amikor megkapja a parancsnak hangzó kérést, azonban kénytelen útközben megszakítani a számára mindenképpen nyugtató csendet, mert egy kényes kérdésre választ kell kapnia.
- Mielőtt azonban neki kezdenénk ennek az egésznek, nos, szeretném pontosan megtudni, hogy a tanítás mekkora összegbe is kerül. – Soha nem szerette az ilyesfajta csevelyeket, de ezt az információt még azelőtt, muszáj megszereznie, mielőtt belekezdenének ebbe az egészbe. Nem áll olyan rosszul anyagilag most, de ki tudja milyen horribilis összegeket kérnek el itt, egy-egy varázslat megtanításáért.

Anahíta Kalernae - Csend és béke

- Azt majd még meglátjuk - válaszolta kurtán. Gondolataiba mélyedve vezette Anahítát keresztül az épület központi részén elhelyezkedő csarnokon keresztül, ahol a tanoncok, elemük és osztályuk szerint, kis csoportokba rendeződve várták, hogy oktatójuk megérkezzen. A magiszter azonban egyik ilyen szerveződésnél sem állt meg, hanem egyenesen a pincelejáróhoz sietett.

- Normál körülmények között ki kellene töltetnem veled egy okmányt, miszerint nem vagyunk felelősek az esetleges balesetekért, melyek a képzés során történnek... - elhajolt egy kisebb vízsugár elől, majd folytatta - de most késésben vagyok. - ismét lehajolt, ezúttal egy szikraesőt került el. Nem nagyon zavartatta magát a röpködő varázslatok miatt, arca folyamatosan közömbösséget tükrözött.

A lépcsőhöz érve nyugtázta, hogy Anahíta még mindig egyben van, majd a nehéz vasajtó kinyitása után egy apró fáklyát varázsolt jobb kezére és levezette a vándormágust a gyakorlótérre. Három hatvanas évei elején járó elf fogadta őket, amikor a magiszter belépett éppen a falnak dőlve beszélgettek.

- Üdvözlöm az osztályt, én Halandir Kethaelor magiszter vagyok, a mai órán az oktatótok. Elnézést a késésért, a papírmunka feltartott. Egy apró változást eszközölnék az óra menetébe - itt Anára mutatott - Üdvözöljétek Anahíta Kalernaet!

- Értettem. – válaszolja nagyon egyszerűen, miközben könnyedén tartja a tempót a belébotlóval. Egyelőre még nem biztos abban, hogy az események ilyesfajta alakulása mennyire kedvez neki, mert nem ez az első eset, hogy férfiak másféleképpen is elfogadnának tőle fizetést és eddig egyiknek se vált valóra az álma e téren.
- Óh, ilyesmi miatt nem kell aggódnia, én se teszem már régóta – Csúszik ki száján talán egy kissé a kelleténél őszintébb válasz, de végül is igaz, amit mond. Azóta nem igazán törődik olyasmikkel, mint hogy személyes biztonsága vagy hogy mi lesz vele másnap, amióta megtudta, hogy nagy valószínűséggel nem éri meg a százötvenedik születésnapját. Ennek ellenére még mindig él, ami főleg szigorú, de minden téren az átlag fölötti neveltetésének köszönhető.
Azt is furcsállja, hogy itt kisebb tömegekben tanítják a diákokat, elvégre őt külön tanította egyetlen tanár, mondjuk jó, ő a nagybátyja volt, de ne higgyétek, hogy ennek köszönhetően könnyebb lett volna neki, áh, inkább kétszer olyan keményen tanította, mondván, hogy egy Kalernae-nak bírnia kell ezt is és bármennyire is nem szívesen ismeri be, de ez is sokban hozzájárul ahhoz, hogy még él.
A diákokokkal teli téren nem volt nehéz átjutnia, szerencséjére a legtöbb eltévedt varázslat inkább az őt vezető irányába ment, így neki csak alig egy-két varázslat elől kellett kitérnie, amit gond nélkül oldott meg. Hamarosan elérnek egy lépcsőhöz is, ahol egy vasajtón belépve egy újabb terembe érnek, ő pedig csak figyeli, ahogy a másik fáklyát ragad, és végül leérnek a gyakorlótérre.
- Üdvözletem – Köszönti őket egyszerűen, miután a már közel sem ismeretlen bemutatta őt a többieknek. A nevét még sohasem hallotta, de hát ez annyira nem is csodálható, sokan élnek ezen a világon, miért kéne mindenkit ismernie. Egyelőre a fal mellett várja ő is, hogy mi lesz a dolga.

Anahíta Kalerae - Csend és béke

- Üdv!

- Örvendek!

- Megtiszteltetés, hogy velünk együtt tanulsz Ana!

A három köszönés egyszerre hagyta el a fiúk száját, úgyhogy inkább hangzott egy nagy halandzsának az egész, semmint egy valódi üdvözlésnek, de Halandir magiszter ennyivel is megelégedett, máris belekezdett az órába:

- Tehát, akkor amiért itt vagyunk ma. Feltételezem azt már mindenki tudja, hogyan irányítsa a manát valamelyik medencéjébe, hogy utána felhasználható legyen. - demonstrációképp egy piciny managolyót lobbantott lángra tenyerében. Nem égett sokáig, pár másodperc múlva se híre se hamva nem maradt. Közben a tanár folytatta:

- A valóban nehéz feladat, az a mana kiszórása egy megadott területre. Ez lehet akár egy tárgy felülete - elővett egy kis acéltőrt a közeli fegyverállványról és pengéjét tűzzel vonta be - vagy akár maga a föld, amin állsz. - maga mögött egy nagyjából egy méter hosszúságú tűzfalat hozott létre. A lángok nem csaptak túl magasra, és pár másodperc után meg is szűntek.

- De Halandir! - szólt közbe az egyik tanonc - Ez nem követel folyamatos mana befektetést? Mármint a tűzgolyó sem ég örökké, akkor gondolom az ilyen dolgok sem.

- Rátapintottál a lényegre. Valóban, az ilyen varázslatok csak akkor lesznek tartósak, ha a használó folyamatosan táplálja őket. Hatékony kis trükkök, de csak akkor, ha van mögöttük elég mana.

A három tanonc bólintott, amíg Halandir magiszter tartott egy enyhe hatásszünetet. Utána Anahítához fordult:

- Ana, ha lennél olyan kedves, tartanál te is egy bemutatót? Felteszem, vándormágusként magad is elégszer gyakoroltad ezeket.

//Mindegy, hogy melyik varázslatot mutatod be, csak annyit kérek, hogy zárójelben jelezd, hogy mennyi manát akarsz belefektetni.//

- Nekem is - mondja egyszerűen, bár az igazat megvallva nem érzi magát megtisztelve, jobban örült volna, ha egyedüli diákként kezelik őt, de most nem ő a tanár, így csak annyit tehet, hogy reméli, ennek ellenére se kell sok időt itt töltenie.
Nem mintha nem élvezné az újdonsült tanárja vagy a többi diák társaságát, de az igazat megvallva nem teszi. Anno, még testőrsége idején, mielőtt az az ostoba jós és a kártyái elrontottak volna az életét, nos, az előtt egy barátságos és társaságkedvelő elfként volt ismert, aki manapság már egy-két ritka kivételtől eltekintve magányosan él, miközben próbál mindenkit elkerülni.
Némán figyeli a tanár magyarázkodását és azt, ahogy megbeszélik az általa már régen ismert tényeket a varázslásról. A varázslás soha nem volt a legegyszerűbb mesterségek egyike, de aki ráérez, az könnyedén beletanul vagy legalábbis neki könnyedén ment.
- Ahogy óhajtja. – válaszolja egyszerűen, miközben már fordul is a gyakorlótér egyik olyan irányába, ahol remélhetőleg nincsen senki és semmi, ami meggyulladhatna, hogy aztán egy pillanatnyi koncentráció után tenyeréből egy ökölnyi méretű tűzlabda induljon meg a fal irányába.
Azonban még jóval az odaérkezése előtt semmivé foszlik, ahogy elzárja a mana kiáramlását a szervezetéből, ezzel nem pazarolva tovább azt. Remélhetőleg ennyi elég lesz bemutatónak, így hát visszafordul és kérdő tekintettel bámul a tanárára.

// 25 manát pazarolnék el erre a csodás bemutatóra. Ha valamit rosszul írtam, akkor bocsi.

Anahíta Kalernae - Csend és béke

A varázslat valóban egy ökölnyi tűzlabdaként kezdődött, azonban a mana folyamatos áramoltatása ennél sokkal nagyobbra duzzasztotta. Az Ana kezéből kicsapó szakadatlan lángcsóva a végénél már akkora volt, mint egy kromat feje. Mielőtt azonban tovább duzzadhatott volna, vagy elérte volna a falat, a mana áramlat megszűnt, Anahíta pedig ott állt három leesett állú elf "tinédzser" és egy elismerően bólogató oktató előtt.

- Nem pont erre gondoltam... De azt hiszem elég jól demonstrálja a tanoncoknak, hogy mi történik, amikor a manaáramlat megszakad. - a fejét rázva elmosolyodott, majd a tanoncokhoz fordult - Ti hárman! Ne csak a szátokat tátsátok! Emeljetek egyszerű tűzfalakat!

A tanoncok szó nélkül engedelmeskedtek, szinte vibrált körülöttük a levegő, ahogy manát gyűjtöttek és próbálták szétoszlatni a kőpadlón.

- Hogy őszinte legyek nem hittem volna, hogy egy kezdetleges lángszóróra is képes lennél. Ha esetleg megpróbálnád még egyszer... Talán egy kicsit több manával, akkor lehetséges, hogy létre tudnál hozni egy valódit.

//Egy normál lángszóró megalkotása min. 80 mana//

Hát igen, a kelletnél egy kicsivel több manát használt fel a tűzlabda megformálása során, ennek volt köszönhető, hogy végül ekkora lett. Szerencsére azonban ennek ellenére is időben elfolytatta a mana kiáramlását, így nem érte el a falat és tett kárt benne. Bár utóbbi nem is lett volna olyan könnyű, talán csak minimális kárt okozott volna, ha egyáltalán okoz.
Visszafordulva három leesett állú diákkal találja szembe magát, sőt még a tanárja is elismerően bólogat, bár szavai nem tükröznek teljes megelégedettséget. Ennek ellenére azért egy pillanat erejéig mosolyra görbül az ajka, hogy aztán azután újra felvegye a jó öreg érzelemmentes ábrázatot.
A többi tanoncnak utasításokat oszt a tanár, hogy aztán hozzá kezdjek el beszélni. Nos, a tanár természetesen tévedésben él, ha azt hiszi, hogy ő egy lángszórót akart most itt megformálni, na persze esze ágában sincs kijavítani őt most emiatt. Talán jobb is, ha azt hiszi, hogy eredetileg is egy lángszóró volt kitervelve.
- Értem, akkor megpróbálom több manával. – Hiába, nem egyszerű olyasvalakinek mások parancsait követni, aki az elmúlt jó húsz évben csak a sajátjait követte, de azért nem fog belehalni ebbe… remélhetőleg.
Ismét az előbbi falrész felé fordul, hogy aztán a pillanatnyi koncentráció után a bal tenyeréből egy az előzőnél sokkalta hosszabb és talán erősebb lángszóró csapódjon ki, amelyet most egy ideig nem zár el a mana tartalékaitól. Remélhetőleg a tanár még időben rászól, nehogy véletlenül elájuljon itt a hirtelen mana veszteségtől vagy hasonlók.

// Akkor erre a kis "trükkre" 80 manát használnék el //

Anahíta Kalernae - Csend és béke

A mana szabadon távozott Anahíta kezéből, majd akaratával sikeresen lángra is lobbantotta. Egy kis mértékben szélesedő lángnyelv indult útnak, vége a falat nyaldosta. Mielőtt azonban még komolyabb kár keletkezhetett volna egy koromfoltnál Halandir közbeszólt:

- Nagyszerű, nagyszerű! Még sosem volt olyan diákom, aki ilyen gyorsan tanult volna - mondta meghatódva, fejét színpadiasan oldalra döntve, mintha elérzékenyülni készülne.

- Hát kérem, egy meglehetősen érdekes tanítványnak bizonyultál, és mivel nem igazán volt sok dolgom veled... Egye fene, 250 aranyért megúszod ezt az órát. - előkapott egy kis cetlit és egy pennát, lekörmölte a saját nevét és az összeget, utána átnyújtotta a papírost.

- Odafönt, a bejárattal szembeni irodában tudsz majd fizetni. Viszont, ha megbocsátasz, órát kell tartanom, úgyhogy nem kísérlek fel. Egy jó tanácsot viszont adok: az ivás gyorsítja a manaregenerációt!

//Gratulálok! 3 új varázslatra tettél szert: Lángoló fegyver, Tűzfal, Lángszóró.//

Egészen szép kis lángnyelvet sikerült megformálnia, büszke volt magára, hogy első próbálkozásra is ilyen jól sikerült a lángszórója. Halandir hangja hallatán rögvest elzárta a mana kiáramlását és pillanatokon belül ismét nyoma se volt a tűznek.
- Köszönöm a kedves szavakat. – Jó talán egy kicsit valóban örült ezeknek a szavaknak, na persze a gyors sikerének jó oka van. Több mint száz éve már annak, hogy elkezdte kitanulni a mágia fortélyait, így lényegében csak az adott varázslat volt újdonság a számára.
- Hálás vagyok a tanácsért és sok sikert a tanításhoz. – köszöni meg még egyszer az egészet, egy tiszteletteljes meghajlással megtoldva, aztán átveszi Halandirtól a cetlit és elindul a lépcső irányába.
Kifelé menet megáll a bejárattal szembeni irodánál, hogy kifizesse az illetékesnek a kért összeget, mert bár talán ki tudna fizetés nélkül slisszolni, de sosem lehet tudni, hogy a jövőben mikor kell újra eljönnie ide, így hát jobb, ha nem próbálkozik ilyesmivel. Az a kétszáz ötven arany viszonylag még nem is sok, ő többre számított. A székházból kiérve rögvest abba a fogadóba indul, ahol most szobát bérel, elvégre terve szerint a tanár tanácsát megfogadva iszik egyet.

// Ezer köszönet a mesélésért //

» Központi Bank
» Világok Közös Kereskedelmi Társasága