Név: Ceirran Carason
Nem: férfi
Faj: Laer/Laestat
Foglalkozás: muzsikus
Jellem: Ha lenne archetípusa a „legrosszabb útitársnak”, akkor bizonyára Ceirran lenne az. Először is, enyhe kifejezés, hogy szómenése van. Másodszor, bár lelkesedik bármi hősiesnek kikiáltott ötletért, egy óra baktatás után már finoman megérdeklődi, hogy milyen messzire kell még menni, miért, mikor, hogyan és meddig. Énekel és fuvolán játszik. Reggel, este, nappal, éjjel és menet közben is, és bár jó hangja van, és kiváló zenész, azért a jóból is megárt a sok. Nagyon. Optimista, és a realitásérzéke leginkább a nulla felé közeledik. Művészember, és bármit képes erre fogni. Például azt, hogy miért kell fel délelőtt fél tizenkettőkor. Mint minden Laer, szereti az italt és a mulatságokat. Jó szándékú, és szinte segítőkész, már hogyha utóbbi nem megy szembe elemi lustaságával. Nem egyszerű előhozni belőle a másik alakját, de ha valakinek sikerül, jobb hogyha gyorsan szedi a lábát.
Kinézet: Ceirranról első ránézésre bárki megmondja, hogy Laer. Hat láb magas, inkább inas, mint izmos. Mint tudjuk a Laerek valós ereje nem igazán az izmaikhoz kötött, úgyhogy ez tulajdonképpen nem is olyan vészes. Haja bordóba hajó vörös, szemei zöldek. Ruhái nagyrészt kopottak, hiszen aranya nincs sok, így mindenhova gyalog jár. Istalrin és Domhan között pedig elég nagy távot kellett megtennie. Kirabolni sem lenne érdemes, hiszen sem az övére akasztott erszényben, sem a vállán átvethető táskában nincs semmi igazán értékes. Legfeljebb pár érme, némi szikkadt elemózsia és a hangszerei.
Laestat alakja szinte átlagos. Marmagassága hét láb, hét hüvelyk, bundája sötétebb barnás. Ezt leszámítva meglehetősen átlagos, bár a szokásosnál egy fokkal agresszívebb. Karmai feketék, 15 hüvelyk hosszúak. Jól fejlett, izmos lény, nagyon nem jó ötlet keresztezni az útját.
Felszerelés: Hársfa fuvola
Előtörténet:
A nevem Ceirran Carason és ami azt illeti, nagy pénzekben mernék fogadni rá, hogy még nem hallottál rólam. Egyelőre. De azért vagyunk itt, hogy ezen változtassunk, nem?
Szóval lássunk is neki: Istalrin közelében születtem, egy amolyan klasszikus, álmatag kisvárosban. Hogyha érdekel, Aucenon a neve. Van egy nagyobbacska lepárlója, egypár magtár, meg egy kisebb gyászdarázskaptár, de egyébként csak a gyümölcsösök közt megbúvó házakból áll az egész. Hetedik gyerek voltam a családba, úgyhogy nem állítanám, hogy felhőtlen öröm övezte a születésemet. Már csak azért sem, mert Ármányos havában nagyban dologidő volt, és senki nem akart otthon szöszmötölni egy csecsemővel. Nem lódítok nagyot (legfeljebb egy csöpp költői túlzás), hogyha azt mondom, életem első négy évében a legtöbb törődést a kaptárfosztónktól kaptam. Egyébként Horgas volt a neve, és a legelszántabb házőrző volt a faluban. Nagyon komolyan vette a dolgát. Ejh, de még mennyire! Az első emlékem az, hogy a birtokunk határában futó patak melletti billegő kövön ülök, és egy bottal csapkodom a vizet, hogy elijesszem a lábujjaim körül rajzó timpirókat. Lehet, hogy kicsit tényleg a kő peremén ültem, vagy nagyon a víz felé hajoltam, elég hozzá annyi, hogy Horgas betolult a képbe, elkapta az ingen gallérját, és hátraráncigált a legközelebbi fáig. Aztán még vagy öt percig meredt rám, mancsaival a mellkasomon, mire úgy érezte, megtanultam a leckét és elengedhet. Az, hogy ő volt a legjobb barátom, enyhe kifejezés. Inkább éreztem Horgast a családomnak, mint a bátyáimat és nővéremet, pláne a begyöpösödött, kizárólag a terméssel foglalkozni képes szüleimet. Aztán Horgast agyonverte egy fosztogató, aki a portálon túlról érkezett, és a hombárunk tartalmára fájt a foga. Csak a panaszos vonyításba fúló dühös ugatásra figyeltem fel, és mire odaértem, szegénynek már késő volt. Talán így kellett lennie, hiszen ha Horgas nem hal meg, sosem szabadulok el a szülőfalumtól és nem jutok el Istalrinba. Merthogy letartóztattak, miután a fosztogatónak eltörtem hat bordáját, megszabadítottam három ujjától és kivertem mindkét szemét. Szerencséje volt a fattyúnak, hogy apám kimentette a karmaim közül. Mert ugye mondanom sem kell, hogy átfordultam. Egyébként akkor életemben először. Persze, részlegesen már előfordult, hogy előreengedtem a Laestatot, de hogy teljes mértékben átadjam a helyem, az példátlan volt. Példátlan és valahogy abszurd módon felszabadító. Mintha egész életemben magas nyomáson préselve tartottak volna, és most kinyitottak volna egy szelepet. Düh, elfojtott harag, mellőzöttség, veszteség és fájdalom egyszerre egyszerű és érhető dolog lett a másik alakomban. Természetesen meg akartam ölni a banditát. Az egyetlen gond, hogy tizennégy éves voltam.
Apám meghallotta a fosztogató sikolyait, és számára valamiért nem volt egyenlő érték a bandita és a kaptárfosztónk élete. Nem is kellett átfordulni teljesen ahhoz, hogy leüssön.
A következő emlékem már az volt, hogy egy gyászdarázs hasáról lógok, egy számomra határozottan kevéssé biztonságosnak rémlő hálóban, és azért imádkozom az égihez, hogy ha már meg akar nyuvasztani, akkor tegye gyorsan, és ha van rá mód, akkor szilárd talajon. Mint a zárkában kiderült, Istalrinban voltam, és a saját apám adott az őrök kezére. Nevetséges, de hálás voltam neki. Még akkor is, ha majd egy hónapot tartottak bent, mielőtt kiengedtek. Olcsón megúsztam, most, hogy utólag belegondolok. És miután harminckét nap múlva kidobtak az utcára, rájöttem, hogy ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Istalrinban voltam, szabad voltam, és bár nem volt egy lyukas garasom sem, optimistán vágtam neki a kanyargós sikátoroknak.
Mivel a szüleim gyakran üzleteltek külhoniakkal, nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy tökéletesen megtaníttassanak a domhaniul. Jó a nyelvérzékem, és szerencsére a memóriám is, így nagyon hamar találtam magamnak munkát az egyik ivóban, a Hóbortos kerületben. Mivel felszolgálónak fiatal voltam, csaposnak pedig alkalmatlan, a tulajdonos, Hoeren Aranis, amellett, hogy tolmácsként alkalmazott, megbízta az ivó muzsikusát, hogy tanítson ki. Sok Laer tehetséges a zenében. Mondhatni mindegyikünk muzikális alkat. De az hamar kiderült, hogy nekem még a szokásosnál is jobb fülem van. Két év alatt három hangszeren tanultam meg játszani: lanton, kecskedudán és fuvolán. Utóbbi máig a kedvencem.
Istalrin tökéletes hely egy fiatal fiúnak, hogy sokat lásson és tapasztaljon. Pláne, hogyha a város legnyüzsgőbb, legélettelibb negyedét nevezheti otthonának. Amikor nem volt rám a Sárga Kavicsban szükség, az utcákat jártam, ismerkedtem a többi ivó tulajdonosával, meg persze a felszolgálólányokkal, és amikor csak időm engedte, gyakoroltam az épp aktuális hangszeremen. Egy idő után saját magam írtam a dalaimat, és más ivókba is meghívtak , hogy zenéljek.
Itt jön az, amikor mélyet sóhajtok, egy fél percig meredtem figyelem a kandallótüzet, és te, kedves olvasó, elgondolkozol azon, vajon min is járhat az öreg Ceirran eszében. Bár a tekintetem minden bizonnyal komor volna, semmi tragikusról nincs igazán szó. Sőt, arra is meglehetősen nagy az esély, hogy csak azon gondolkoztam el, hol és mikor hagytam el a fél ezüstcsatot a csizmámról.
Az életem mondhatni tökéletesen alakult, úgy húsz éves koromig. Eszembe sem jutott a múlt, a családom, meg Aucenon. Időnként Horgas hiányzott, de ez volt minden. Mint minden Laer, húsz éves koromat betöltve, és már hivatásom ismeretében vándorútra kellett volna indulnom. Ugyan Hoeren felajánlotta, hogy szívesen alkalmaz anélkül is, hogy a hagyományokhoz hűen elkóborolnék a világ végére, ragaszkodtam hozzá, hogy körbenézzek a világban. Hogy miért? Fenébe is, hogy lehet ilyet kérdezni? Ahogy Aucenon szűk lett nekem ifjú koromban, úgy éreztem, hogy lassan Istalrint is kinövöm. Nem tagadom, mint annyi másik Laer ifjú, Domhanba vágytam. Kalandokat, lehetőségeket, új tapasztalatokat akartam szerezni és persze látni a saját szememmel a világ közepét. Nem csak Istalrin, nem csak Laederran nagy muzsikusa akartam lenni, hanem világok közötti elismerésre vágytam. Úgyhogy kerek három hete elindultam gyalog, csupán egy batyuval a portál felé. Várt a városok városa, a kaland és a hírnév. Várt rám Domhan.
