Feketepiac

Saya - Árnyak között

Dühöngtem. Szó szerint. Mint egy fújtató macska estem be az ajtón a megbeszélt időpont előtt úgy jó negyed órával. A mai napom eddig nagyjából egy rózsaszín rémálomhoz hasonlított. Kezdődött azzal, hogy ébredés után bejött hozzám édesanyám, és megkért, hogy reggeli után fáradjak át apám dolgozószobájába. Ezzel nem is lett volna probléma. A gond ott kezdődött, hogy a szobalányaim, ellentmondva annak, amit én kértem, valami habosbabos, törtfehér borzalmat erőszakoltak rám, a derekamat fűzőbe kényszerítették, amiben alig kaptam levegőt, úgy meghúzták, a hajamat meg elegáns kontyba rendezték. Na mindehhez a cicomához társult értetlenségbe rendezett arckifejezésem, ahogy puha léptekkel, könnyű, selyem balerinacipőben igyekeztem, hogy apám elé járuljak. És itt kezdődött a rémálom. Egy fényképész várt, aki ülve és állva is képeket készített rólam. Bájosan mosolyogtam persze, mert ezt kívánta a helyzet, de a szívem egyre gyorsabban dobogott, és baljós megérzés kerített hatalmába, ami SAJNOS nem csalt meg. Drága jó atyám kitalálta, hogy ideje férjhez mennem, hiszen már lassan húsz éves vagyok, és épp itt az ideje, hogy családot alapítsak...na a többit elengedtem a fülem mellett, és csak meredtem rá tágra nyílt szemmel, mintha ő lenne az Ősellenség. Eddig még sosem mondtam ellent semmiben a szüleimnek, de ez volt az a pont, ahol nemes egyszerűséggel egyetlen szót "ordítottam" csöndesen, lehajtott fejjel apámnak: Nem! és otthagytam. Csakhogy az előtérben ott terpeszkedett egy kényelmes fotelben az első vőjelölt. Nálam alig pár centivel magasabb, piszkafa termet, szemüveg az orrnyergén, mely felnagyította barna szemeit, tökéletesen fésült, rövid barna haj, és semmitmondó arc, amelyről ásított az unalom. A jólneveltségem mentette csak meg attól, hogy helyből kirúgjam a bejárati ajtón, és ezzel háláljam meg azt a fene nagy lelkesedését. Leültem, a kötelező fél órát elbájologtam vele, aztán úgy otthagytam, hogy csak úgy porzott utánam a szőnyeg. És még nyolc óra sem volt. És most itt voltam.
Fekete, csuklyás köpenyben üldögéltem az asztalnál, és türelmetlenül doboltam a mutatóujjammal, miközben majd szétvetett az ideg. Az nem zavart, hogy a sikátorok közé kellett jönnöm. Szeretem a mozgó feketepiac helyét, mindig történik valami, de a reggeli közjáték még mindig vérgőzössé tette a gondolataimat. A köpeny mindent eltakart belőlem. A fekete, passzos bőrnadrágot, a rövidujjú, szintén fekete, pamut inget, ami a hasamat nem takarta, valamint a bal csuklómra , illetve jobb és bal combomra erősített dobótőr tokokat, a két rendes késemről nem is beszélve, amiket a hátam mögött tűztem a nadrágom övébe.
-Mi a baj cicám? - lépett hozzám Castus.
Nem volt ebben semmi meglepő. Ő tudta ki vagyok. Valószínűleg még egy zsákvászon ruhában, farsangi maszkkal az arcomon is felismert volna.
-Anyámék épp az esküvőmet tervezgetik...-sziszegtem vissza, miközben ökölbe szorult a kezem és az asztalra csaptam.
-Esküvőt? Csak nem férjhez mész?- vonta fel a szemöldökét kételkedve.
-Ne is említsd...amúgy eszem ágában sincs. Főleg nem egy törpehuszárhoz, akire ráfújok és hanyatt esik.
Baladur alakja tűnt fel a bejáratnál. Nagy levegőt vettem, és igyekeztem lehiggadni, miközben Castus csöndesen, és legfőképpen tapintatosan hátrébb húzódott. De tudtam, ha gond lenne, egyből mellettem teremne. Mindig is számíthattam rá, azóta, hogy megismertem.
Megidéztem a Homályt, és saját magam körül teljes sötétséget hoztam létre, ami mások számára teljesen átláthatatlan. Bár inkább csak Baladur elől akartam elrejteni a kinézetem. Jó informátor volt, mégha patkány is, és az ilyet egyszerre kell becsülni és félni is tőle. Az óvatosság sosem árt. Ha megtudta volna a valós kilétem, őszintén szólva nem voltam biztos abban, hogy meg is tartja magának.
Átvettem a borítékot, anélkül, hogy felnyitottam volna, egyelőre csak a sértetlenségét ellenőriztem, mert a szavai jobban érdekeltek. Elhúztam a számat, ahogy rápillantottam. Mondtam én, hogy az informátorok gonosz kis mihasznák, akik minél többet próbálnak kisajtolni a tisztességes kuncsaftokból.
- Mégis mennyire "kissé"? - nyomtam meg az utolsó szót némi gúnyos felhanggal. Sosem szerettem, ha megpróbáltak kihasználni, vagy átverni, és eléggé gyanús szaga volt a dolognak. Vagy csak szimplán tényleg ennyire kapzsi és idióta. Remegtem azért, hogy betörjem az orrát: csak egy aprócska ok kellett, és végre levezethettem volna valakin azt a töménytelen feszültséget, ami ott lappangott bennem reggel óta.

Saya - Árnyak között

Tíz százalék. Elfojtottam egy sóhajt. Az még az elviselhetőn belül volt, és amennyit már segített nekem a férfi, igazán megérdemelt némi jutalmat. Az Alvilág nem a biztonságáról, és főleg nem a megbízhatóságáról volt híres, így az, hogy találtam egy olyan embert, aki eddig még nem árult el, igazi kincsnek számított. Beletörődtem abba, hogy a verés elmarad, és előhúztam egy vaskosabb és egy vékonyabb bőrszütyőt. A dagadtabból a kért összeget átcsoportosítottam a másikba, és megtoldottam még 5 arannyal. A megbecsülés akár ebben a világban, akár a másikban, olykor bizony életeket volt képes menteni, ahogy a hűséget sem ártott néha jutalmazni. Csöndben csörögtek az érmék, ahogy eltettem a sajátomat, az övét meg az asztalon nyugvó kezéhez tettem. Aztán csak hátradőltem. Látszott rajta, hogy töpreng valamin, ahogy a Castus felé vetett pillantását is észrevettem, így csak türelmesen vártam, hogy kinyögje mit akar még. A hallottakra viszont első körben elsápadtam, aztán visszafogott keserűséggel és dühvel, de udvariasan válaszoltam.
- Köszönöm. Tervben van, csak addig még el kell jutnom. Viszont...-közelebb hajoltam hozzá, hogy csak ő hallja suttogó szavaimat. - nagyon remélem, és ajánlom, hogy ezt a kis titkot megtartod magadnak. Ha nem, hidd el nekem, nincs olyan hely a városban, sem egyik világban sem, ahol képes lennél elbújni előlem. Ha viszont jól szolgálsz, akkor sosem lesz gondod azzal, hogy kifizetetlen számlák maradjanak a  munkád után. Ráadásul még a temetőbe sem kell majd virágot hordanom a sírodra.
Az kellene még, hogy a szüleim fülébe jusson a mellékéletem. Akkor aztán tényleg áttuszkolnának a kapun, ha kell, erővel, és még arra is képesek lennének, hogy kitiltsanak a városból. ~Istenem, hát mit vétettem, hogy itt van ez az adottság, és képtelen vagyok magamtól úgy használni, ahogy azt kellene? Pedig már évek óta gyakorlom. Komolyan mondom, egyszer még kitekerem Quin nyakát, hogy csak úgy lekoptatott magáról...~
Elgyötörten hunytam le a szemem, és dörzsöltem meg az orrnyergem. A kezdődő fejfájás nem sok jóval kecsegtetett, és bizony a mágia központhoz sem fűlt a fogam több okból kifolyólag sem. Először is, anyám infarktust kapna, ha megtudná, hogy az ő kicsi és ártatlan lánya sötétmágiát használ és tanul, másrészről meg... ha ott lebukok, menekülhetek a városőrség elől, és onnantól a szép és nyugalmas életemet úgy törik keresztbe, hogy "öröm" lesz nézni. Szerettem a bonyodalmakat, a véremben doboló adrenalint, de mindezekért cserében nem akartam volna eldobni a másik életemet, ami a nyugalmat és biztonságot nyújtotta a háttérben. Hát igen. Ez a dupla élet egyszerre volt átok és áldás. Viszont eddig még nem volt okom megbánni a döntésemet.
Baladurt vizslattam továbbra is, és egy dologra őszintén kíváncsi voltam: van-e mersze a hallgatásáért cserébe további fizetséget követelni. Na meg az is megfordult a fejemben, hogy mindezek után, a fenyegetésem ellenére is, mennyire bízhatok meg benne.

Saya - Árnyak között

Baladurt követtem a tekintetemmel, a levelet pedig a köpenyem belső zsebébe süllyesztettem. Érzékeltem, hogy Castus mellém lép és már épp fordultam volna felé, mikor a belépők úgy döntöttek cirkuszt rendeznek. Némán figyeltem, miközben a szívverésem megugrott. Az adrenalin tömény drogként száguldott át rajtam, és ivódott bele minden sejtembe. Felpörögtem. Bár nem hallottam miről folyt a diskurzus, de az orrbaverés és a lövések, na meg az utána beözönlő csőcselék semmi jóval nem kecsegtetett. Elfojtottam egy nyögést, és csak a szemöldököm vontam fel a sötétség és a csuklya takarásában, miközben mozdulatlanul ültem a helyemen. Nem voltam benne biztos, hogy észrevettek-e vagy sem, de az, hogy leengedték a fegyvereiket némi halvány reményre adott okot, hogy talán ők sem szívesen találkoznának a saltusi városőrséggel. Hacsak nem ők azok, álruhában. Én meg...teljes orgyilkos öltözetben és fegyverzettel üldögélek a feketepiac kellős közepén, és ezt semmilyen előkelő és nemes hölgyi viselkedéssel nem tudnám kimagyarázni. De miért akkor szakad rám az égbolt, mikor a legkevésbé van rá szükségem? A mai napomat ott kellett volna befejeznem, hogy felkeltem, mert eddig még semmi jó nem sült ki belőle, és úgy tűnik ez a tendencia tartósnak bizonyult.
- Engedd le a fegyvered Castus. - súgtam a férfinak csöndesen, bár még ez is kiabálásnak hangzott a csöndben. Érzékeltem a feszültségét, és azt, hogy nem szívesen teszi, de a lassú légmozgás arra engedett következtetni, hogy ha nem is eltette, de lentebb engedte a pisztoly csövét.
Megdörzsöltem a halántékomat, majd lassan felálltam, mellőzve minden gyanús mozdulatot. A Homály még mindig körbevett, mert még ha nem is tökéletes talán, de annyira elég, hogy messziről semmit ne lehessen belőlem látni, ami felismerhetővé tenne. Legalábbis nagyon reméltem. Közben meg szidtam magam, hogy miért nem mentem el hamarabb a mágia központba. Akkor most talán nem lennék ekkora szószban. Vagy legalábbis nagyobb esélyem lenne bármire is. Mondjuk öt dobótőr volt nálam, és elég gyors voltam, talán lenne lehetőségem kettőt, hármat is leszedni belőlük, de egyelőre nem láttam értelmét miért tenném. Azon kívül, hogy megrongálták a menyezetet, és a puskáikkal hadonásznak, még semmi mást nem tettek - hacsak nem veszem még bele Baladur vérző orrát. Sőt, még figyelmeztettek is minket.
- Uraim. Ha nem szeretnének semmi balhésat, akkor talán nem lövöldözéssel kellett volna kezdeni. És szerény véleményem szerint ennyi már bőven elég volt ahhoz, hogy magunkra vonjuk a figyelmet, szóval nem ártana gyorsan túlleni ezen a beszélgetésen, és a lehető leghamarabb meglépni. Kaphatnánk esetleg egy rövid és tömör összefoglalót arról, hogy egészen pontosan mit is szeretnének? Mert bár a figyelmeztetés igazán nagylelkű volt önöktől, és bizton állíthatom hálásak is vagyunk érte, de sejthetően nem ez volt a legfontosabb mondanivalójuk. Ahogy lássuk be, abban sem lehetünk biztosak nem-e Önök a saltusi városőrök, hiszen tetőtől-talpig beburkolóztak.
Higgadt, nyugodt hangon beszéltem, és tisztelettel, mert ebben a helyzetben más hangnem megütése talán berobbantotta volna az amúgy is puskaporos levegőt. Mondjuk a városőrség emlegetése sem volt talán a legjobb ötletem, ahogy az sem, hogy meggyanusítottam őket, de lássuk be az egészséges kételkedés még sosem ártott meg senkinek, sokkal inkább használt. Valójában a köpenyem és a sötétség takarásában már én is előhúztam mindkét kezembe egy-egy dobótőrt, de ha volt esély más megoldásra, inkább azt választottam, mint a vérfürdőt. Ok nélkül még sosem öltem. Ha viszont hagyom, hogy a férfiak maguk intézzék a dolgot, és kukán ülök tovább, esélyesen estig is nézhettem volna a kakasviadalt, amihez sem erőm, sem időm, sem kedvem nem volt. Közben reméltem Baladurnak van annyi esze, hogy visszasomfordáljon mellém laposkúszásban, hogy még véletlenül se legyen szem előtt, vagy tűzvonalban. Nem volt ő senkim, viszont érdekem fűződött hozzá, hogy életben maradjon.

Saya - Árnyak között

Végig követtem a tekintetemmel, amíg helyet nem foglalt az asztalomnál. Bár nem invitáltam, mégsem akartam ebből presztízskérdést csinálni, így szemet hunytam a dolog felett. Még mindig a mágiám takarásában én is helyet foglaltam - ismét, és a késeimet is visszacsúsztattam a helyükre. Feltételeztem, ha nem a saltusiak miatt vannak itt, és idepofátlankodott az asztalomhoz, akkor én lehetek a célja. Nem tévedtem. A munka szóra megvillant a szemem, és izgatott bizsergés járt át. Igen! Ezt szerettem, ez éltetett, és nagyon kevésre tehető azon alkalmak száma, mikor nemet mondtam rá. Bár volt egy belső etikai kódexem, ami szerint megítéltem, hogy valaki érdemes-e a halálra a szememben, vagy nem, eddig a többség még mindig az volt.
Figyelmesen szemléltem beszéd közben. Érződött rajta, hogy nem ez az első alkalom, mikor az Alvilág ezen - közel sem törvényes - módszerével él, de különösebben nem zavartattam magam. Az ár meg, - bár pénzre nem nagyon volt szükségem - akkor is kecsegtető volt. Nagyon is. Megnyaltam a számat, ami kiszáradt a feszültségtől, miközben átvettem a képet, rajta a célponttal...és ledermedtem. Csak most adtam igazán hálát a Sötétmágiának, ami bennem lüktetett, és a csuklyának, ami még pluszban takart, biztos, ami biztos alapon. Az apám nézett velem farkasszemet. Az az ember, akit fél órája még én is szívem szerint megfojtottam volna a hülye házassági ötlete miatt. De az csak múló fellángolás volt! Ez a férfi viszont VALÓBAN azt kérte tőlem, hogy tegyem el láb alól.
Castus szorosan mellém lépett. Nem látott át a mágiámon, de biztosítani akart róla, hogy itt van. Felpillantottam rá. Csak az önuralmam tartott vissza abban, hogy hisztérikus nevetésben törjek ki, vagy épp az asztalt a megbízóra borítsam, és a fülébe mártsam a késem.
- Tartsd szemmel Baladurt. Nem akarom, hogy elszökjön. Szükségem van rá. - rövid, hideg, pattogó hangon adtam ki az "utasítást", aztán visszafordultam az ügyfél felé. Castus biccentett, majd lassú, komótos léptekkel az informátor mellé bandukolt, és lecövekelt mellette. Nyilvánvaló volt, hogy esze ágában sincs hagyni, hogy meglépjen. Közben persze szemmel tartotta az ajtóban álldogálókat is, hátha valamiről fel tudja ismerni őket, de legalábbis valami hasznos ismertetőjegyet fel tud fedezni rajtuk, ami alapján később azonosítani lehetne őket.
- Nos, Uram. Kevesebbért el sem vállalnám. Viszont nem tudom mennyit hallott rólam, de szükséges számomra egy minimálisan megmagyarázott indok, miért is kell valaki létezését eltörölnöm. Az, hogy túl sokat tud, nagyon kevés ehhez. Legalább annyit áruljon el, egészen pontosan mivel kapcsolatban? Csak ennek fényében tudom eldönteni, hogy beleegyezem az alkuba, vagy máshoz kell irányítanom. Ártatlanokat csak nagyon ritkán és indokolt esetben végzek ki. És erről a személyről az Alvilág berkeiben még nem hallottam, hogy bármiféle sötét ügyletbe keveredett volna.
~Megőrülök! A saját apám ÉLETÉRŐL tárgyalok, mintha csak az ebédemet rendelném meg!~
Az érzelmeim leginkább egy tornádóhoz tudtam volna hasonlítani. A feszültség úgy tombolt bennem, mint még soha, a kezem ökölbe szorult, de a hangomon, az arcomon ebből mit sem lehetett észrevenni. Higgadt, csöndes és érzéketlen voltam. Legalábbis látszatra. Közben meg már az járt a fejemben, hogy miket kell beszereznem. Méreg és altató. Egyelőre ezek voltak a legfontosabbak. Előbbit ennek a kedves úriembernek szántam velem szemben, utóbbit pedig a családomnak. Ideje volt, hogy kicsit kutakodjak apám üzleti papírjai és feljegyzései között, mert csak nem ok nélkül akarták a fejét ezüsttálcán.

Saya - Árnyak között

Résnyire szűkült a szemem. Közel sem tetszett a válasz hangvétele, pláne, hogy Ő kért szívességet TŐLEM, nem pedig fordítva, még ha ez pénzbe is került. Ráadásul úgy festett, hogy az összeg nem számít, bármi áron végre akarják hajtatni a megbízást, és sanszosan, ha én nem vállalom el, akkor mást keresnek majd meg vele.
Mikor előre hajolt, igyekeztem nem összerezzeni, és a levegővételemen sem változtatni, de csalódott arcát látva megkönnyebbültem. Úgy tűnik Baladurnak kivételesen éles szeme volt, amit hál istennek ez az alak nem mondhatott el magáról.
A kérdését egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Mivel nem láttam az arcát, így még csak tippelni sem tudtam volna, hogy kicsoda. Így hát csak csöndben vártam, hogy kinyögje mit akar. A Jeges említésére kérdőn biccentettem félre kissé a fejem, úgy szemléltem. Mégis honnan a bánatomból kellett volna nekem minden alamuszi nyuszi nevét ismernem? Mindenesetre legalább már annyit tudtam, hogy ő a megbízó, és ez az alak pusztán csak egy végrehajtó volt a sok közül. Tehát az illető összekötőket használt, mert nem akarta, hogy közvetlenül bármi köze is legyen a mi berkeinkhez. ~Érdekes. Lehet, hogy valami tömött pénztárcás alak, aki szintúgy magasabb berkekben mozog, mint én? ~
- Úgy teszek. Este mindenképpen megkeresem, és megadom a választ.
Megvártam, amíg kivonulnak, csak aztán pattantam fel az asztaltól. Gyors léptekkel termettem az egyik árus mellett, akivel már volt alkalmam párszor üzletet kötni.
- Méregre, és altatóra van szükségem. Most! Mindkettőből a lehető legerősebbre. Mindjárt jövök.
Már suhantam is tova, Castus és Baladur irányába. Utóbbinak elkaptam az állát, és magam felé fordítottam. Szememben gyilkos indulatok lázadtak a józan ész parancsa ellen, de egyelőre nem voltak képesek felülkerekedni rajtam.
- Semmi baja az orrodnak, kicsit vérzik. Majd meggyógyul. Most viszont NAGYON figyelj rám! Több dologgal is megbízlak, és SEMMILYEN hibát nem tűrök. Először is, deríts ki nekem MINDENT erről a Jegesről, amit csak tudsz. Hol lakik, mivel foglalkozik, kikkel van kapcsolatban, satöbbi. Tudod a dolgodat, had ne kelljen elmagyaráznom. Másodszor, ha van rá lehetőséged nézz utána, ki volt ez a rosszmodorú talpnyaló, aki megtisztelt minket a látogatásával. Valószínűleg közel áll ehhez a Jegeshez, ezen a nyomon el tudsz indulni. Végül pedig... - nagy levegőt vettem. - Nézz utána Alex Whitehillnek. Ha csak a kisujját is betette az Alvilágba, vagy valami nem teljesen korrekt ügyletbe keveredett, tudni akarok róla. Fél kilenc van. Az információkra legkésőbb délután háromra szükségem van. Nem érdekel mennyibe fáj, de életbevágóan fontos, hogy minden kérdésemre választ kapjak. Megértetted? Ha kell, Castus veled megy.
Castus válaszát nem vártam meg, hanem már robogtam is vissza az árushoz, és türelmetlenül torpantam meg előtte. Ha itt végeztem, haza kell mennem, miután átöltöztem, be kell adnom az altatót a szüleimnek, meg a cselédeknek, és át kell néznem isten tudja mennyi papírt. Felnyögtem már a gondolattól is, és nem a lelkesedés miatt. Ezt a napot kérvényeztetni fogom valahol, hogy töröljék a naptárból. Mintha reggel óta megátkoztak volna, és nagyon nem volt ínyemre a helyzet.