Név: Arthur Temoy
Nem: Férfi
Kor: 19
Faj: Ember
Ország: Anglia
Kinézet: Magas fekete hajú, barna szemű férfiú. Általában a legkedveltebb terepszínű ruhájában látszik ami woodland marpat színű. Igazán szereti ezt az álcaruhát, és nehezen válik meg tőle. Oldalán egy fekete kardhüvely hintázik benne egy kékacél katanával, amit előszeretettel használ is. Jobb combjára egy combtok van erősítve itt tartja a pisztolyát. Nem szeret nagy fegyvert magánál tartani beéri egy kispisztolyal is.
Jellem: Eléggé erőteljes szókimondó figura. Úgy van vele, hogy aki megadja neki a tiszteletet, annak ő is megadja. Sokat beszél és nem veti meg a jó minőségű alkoholos italt sem. Igazán gyorsan haverkodik de csak kevés igazi barátja van. Szeret harcolni, és iszonyatosan rühelli az unalmas dolgokat.
Felszerelés: Katana; K-Beretta 92 +3 tár;
1996. 07. 12. Megszülettem. Igazán nem nagy szám, de hát most mit tegyek. Anyám a helyi kórház alkalmazottja volt… vagyis még mindig az, csak amikor terhes lett úgy az ötödik hónapban gyesre ment. De amint kipottyantott már húzott is vissza beleket kivenni, meg sebeket varrni. Apám meg… hááát igazából nem is tudom, ő mit csinál. Polihisztornak nevezi magát, aki mindenhez ért. De ez kamu, akár csak az élete nagy része. Valami vállalatnál beosztott, de az tagadhatatlan, hogy sok mindenhez ért. Ő szokta megjavítani a WC-t vagy a fűnyírót. Felszereli a polcot, megjavítja a csőrepedést. Olvasott tanult ember, de nem ilyen sznob. Szereti a Hevy Metalt. Én ki nem állhatom. Egyébiránt eléggé kiegyensúlyozott a családi hátterem. Voltam óvodába, általános iskolában. A gimiből egy évet kiblicceltem, de még így sem vagyok teljesen tuskó, és amolyan középszinten megtanultam a Domhanit. Retek egy nyelv nem vitás. De be kellett magolnom ahhoz, hogy a portálon túli népekkel megértesse magát az ember. Én igazából ahelyett, hogy az iskolapadot koptattam felfedezőutakra jártam. Anglia amúgy sem egy szép hely, főleg esős időszakban, de hát ezzel kellett beérnem. Sokszor kijártam az óceán partjára ahol a víz nyaldossa a partokat. Igazán üdítő látvány. Szoktam ott ücsörögi, vagy ha éppen elkap a lendület egy kicsit edzettem is. Igen ez volt a másik kedvenc elfoglaltságom. Az edzés. De nem ilyen „áhh én vagyok a faszagyerek, és nézd mekkora izmaim vannak itt a két nádszálon a karjaim helyén” neeem. Én inkább belevetettem magam a Japán harcművészetbe, abból is inkább a Katana forgatásába, és a szamurájok életvitelébe, azaz a Bushidóba. Igazán jó dolog a Harcos útját követni, noha azért a Harakiri távol áll tőlem. Ennyire nem akarok Szamuráj lenni.
Történt valahol még már nem is emlékszem mikor, hogy a sulival megnyertünk egy pályázatot, és ellátogathattunk az Albatroszra. Mivel az amúgy sem volt tőlünk messze, így gyakran szerveznek oda túrákat. Szóval baromi nagy mákunk volt ezzel. De persze nem nekem volt köszönhető, hogy megnyertük. Volt a sulinkban egy srác, ő volt az okos tojás, én meg a Kakuk tojás. De igazán jól kijöttünk egymással, noha fene se tudja miért. Ő volt a példás diák, én meg a görény. De ezek csak nagy szavak, és tudom, senkit nem érdekel. Egyébként Johhnynak hívták. Na Johhny egy valamiféle történelmi vetélkedő keretein belül nyerte meg az osztálynak a kirándulást. Mindenki örült persze, hiszen az Albatrosz nagy szó, oda nem juthat el mindenki. Szóval egy hétvégét elvertünk ott, és nagyon nagyon atom volt! Mindenhol varázslók, meg katonák rohangáltak föl-alá, én meg csak pislogtam. A legkirályabb dolog az volt, amikor odaértünk a kapuhoz. Hatalmas, el sem tudtam képzelni, hogy valami lehet ekkora. Bár igaz be kellett, hogy férjen raja egy sárkány. Mondjuk sárkányt sem láttam még élőben. Na, azt megnézném, hogy mégis mekkora egy olyan dög! Elférnék vajon az egyik pikkelye alatt? Na, mindegy. A mikor megközelítettük a kaput a határőrség egy rögtönzött előadást tartott nekünk az Albatroszról, a kapuról, és az itt dolgozók munkájáról. Igazán...szétuntam rajta magam. Nem tudtam, hogy egy ilyen atomkirály dolgot, hogy a fenébe lehet elrontani. Hát így. Monoton beszéd arról, hogy hány csavar van ebben a lebegő szigetben. Unalmassssssss… de aztán arra mentünk amerre lehet nem kellett volna. Az egyik helyi gyakorló térre tévedtünk, és vethettem egy pillantást a gyakorló katonákra. Olyan szépek voltak azok fegyverek, a rendezettség, a parancsnokság. Állat. Ilyen akartam lenni. Itt állni, képezni magam, és a békét szolgálni… na, jó asszem az nem nekem való. De nem gáz egy ideig csinálom, azután beállok majd a Domhani őrségbe, és talán utána elindulhatok portyázni. De ez még messze először is…
Amint hazaértem előálltam a remek ötletemmel. Nos, lehet, hogy én remeknek éreztem, de apáék egyáltalán nem. Tudjátok, van az az arckifejezés, aminél nem tudod eldönteni, hogy most meg akarnak ölni, vagy csak szimplán addig rugdosnának, amíg ki nem verik a fejedből a hülye gondolatokat. Nos, mind a ketten ilyen fejet vágtak. Én meg álltam, és vártam a csodára. De az nem jött helyette kaptam egy hosszú és unalmas fejmosást arról, hogy a kapu veszélyes a sereg veszélyes a fegyverek veszélyesek és még a hátsó kertben lévő katicabogár is veszélyes. Bah… na, mindegy úgy voltam vele, hogy beszéljenek csak, majd valahogy megoldom. Nos, ez a majd valahogy megoldom úgy nézett ki, hogy egyik nap fogtam magam bepakoltam a táskám és elszöktem otthonról. De azért hagytam egy üzenetet, hogy majd az Albatroszon találkozunk. Hááááááááát… ezt bebuktam. Először is a Londoni toborzóirodába mentem, ahonnan megpróbáltak kipenderíteni. De addig erősködtem, amíg bele nem egyeztek abba, hogy beállhassak. Ekkor még azt hittem, hogy egyből mehetek az Albatroszra szolgálni, de nem így lett. El kellett mennem a Yorki kiképzőterepre, és ott megtanulni a katonáskodást. Reggel hatkor kelés, utána futás, fekvőtámasz, reggeli, futás, felülés fekvőtámasz akadálypálya, ebéd, öt perc pihi, futás, tüdőkiköpés, fegyvertan, felülés, lefekvés. És… ezt… hetekig… Kikészített, de legalább beletanultam a csínjába. A kiképzőtiszt egy szemétláda volt persze. Azzal kekeckedett, hogy ő megjárta az Ark’Segutok jeges világát és kijött onnan élve. Peeersze… azok a népek nem szeretik a látogatókat, de ez az ember bement és túlélte. De sajnos nem hazudtolhattuk meg, mert akkor egész nap futhattunk. Ettől függetlenül megtanultuk használni a fegyvereket. Én még mindig jobban preferáltam a kardot, de ezek ragaszkodtak hozzá, hogy lőfegyverrel is hadakozzunk. Meh. Volt egy nap, amikor egy kékmunkás jött hozzánk. Így hívják magukat azok az emberek, akik a Kékacélt munkálják meg, és csinálnak belőlük töltényeket. Ő is tartott egy rögtönzött bemutatót a Kékacélról, noha ez fele annyira volt unalmas, mint az Albatroszi túra. És volt egy jópofa ötletem. Mikor végzett az előadással az öreg odamentem hozzá, és kértem tőle egy szívességet persze megfelelő juttatás fejében. Kértem tőle egy katanát kékacélból. Még a gondolattól is bebizseregtem, hogy lesz egy normális fegyverem, ezek között a csúzlik közt. Egy hét múlva meg is kaptam a rendelést és majdnem a gatyám is ráment. De jól illett az oldalamra. Hagyományos Japán alakú és megmunkálású kard volt, hüvelye matt feketére volt színezve, de a penge azúrkéken csillogott. És még ki is tett magáért az öreg, hiszen a penge úgy nézett ki, mint a nyers Kékacél-ér. Kesze-kusza vonalak cikáztak benne a kék összes árnyalatában. Igazán mutatós darab volt. Ezzel kezdtem meg a kiképzés további szakaszát. És igaz, ami igaz, a hatosok – avagy a szakaszom – eléggé gúnyolt, emiatt de nem érdekelt. Elkentem már egyiknek, másiknak a száját, és nem röstellek ismét megtenni. A Kiképzőtiszt is csak addig szívta a vérem, amíg nem látott vele hadakozni. Utána persze rögtön befogta. Néha láttunk mágusokat is a terepen, de ők nem jöttek oda társalogni hozzánk. Szigorúan titkos beszélgetést folytattak le mindenkivel kivéve velem. Köcsögök. Aztán megkaptam a levelet. Azt a levelet, ami azt tartalmazta, hogy beosztottak az Albatroszra. Igen az Albatroszra határőrnek. Igen! Ezt akartam és nesze itt is van. Szóval Repülő sziget… repülök!
