Lakaran kútja

Lakaran, az alvadt vér és a hadizsákmány istene különös módon nem tart igényt templomra: az ő szent helye az Admoraki főtéren álló kút, aminek oldalára fából faragtak véres jeleneteket, káváján pedig Lakaran szent állatainak, a keselyűknek öt élethű, színarany szobra gubbaszt (eredetileg hat volt). A díszes, ám kissé durva véseteket évekkel ezelőtt aranyfüsttel vonták be, de ez már megkopott, körömnyi darabokban hámlik, a megmaradt részeken pedig a felajánlásokból lecsöppenő rég megalvadt vérfoltok barnállanak.
A kút már messziről elviselhetetlen bűzt áraszt, hiszen Lakaran amellett, hogy egy érmét mindig követel a hadizsákmányból, a legyőzöttek egy darabját is magának akarja tudni: füleket, ujjakat, szemgolyókat, ki mit tud hozni magával. Az alvadt vér istenének hívei ugyan úgy a kútba hajítják a rothadó darabokat, mint a patrónusuknak kijáró aranyadót.
Feltehetően Lakaran sajátos csodája, hogy a kútból áradó tömény rothadás máig nem okozott komolyabb járványokat.

Feladir- Majdnem biztos, hogy rossz vége lesz...

Második nap kútőrségben és még semmi, pedig már lassan alkonyodott. Admorak, mint Feladir már kitapasztalta, ilyenkor vállt a legzsúfoltabbá: a főtéren több ezer ember tülekedett, felvonultatva minden fajt, népet és társadalmi osztályt, amit el lehetett képzelni. A szag borzasztó volt, de egy idő után meg lehetett szokni, a por azonban sokkal bosszantóbbnak bizonyult.
Szerencsére Lakaran kútja egyfajta szigetként határolódott el a főtér többi részétől- olyan jó 10-20 lépés széles körben csak azok jártak, akik a véres zsákmány istenének hoztak felajánlást. Egyikük sem volt különösebben bizalomgerjesztő alak, bár látszott, hogy a kadmetek közül a vagyonosabbak közé tartoztak. Sajnos egyik sem nézett ki úgy, mintha egy isten kiválasztottja lenne.
Egészen eddig.
A hatalmas felhők, amik mindig ott trónoltak a beláthatatlanul magasnak tűnő, aranyszín égen, haragosvörös színt öltöttek, a puszta felől erőteljes széllökések kavarták fel Admorak homokos útjainak porát. A főtér a szokásosnál kicsit nyugodtabb volt, de ide hallatszott az Arénából a közönség zajongása: már vagy két fertály órája tartott egy párviadal. Pár pillanattal később lelkes üvöltések sora jelezte, hogy az egyik résztvevő vagy feladta, vagy meghalt.
És ebben a pillanatban jelent meg az a különös alak az egyik mellékutcából. Kadmetekhez képest szokatlanul hosszú haja volt, és bőrét olyan sűrűn tarkították tetoválások, hogy az eredeti bőrszínét nehéz lett volna megállapítani. Drága, értékes prémekkel díszített bőr ruházatot viselt, ousanjait a hátára szíjazta. Magabiztosan haladt a kút felé, a bal kezében levágott emberi fejet tartott annak hajánál fogva, olyan természetességgel, mintha csak egy táska lenne. A nyakból ütemesen csöpögő vér hátborzongatóan követte léptei ritmusát.

Feladir- Majdnem biztos, hogy rossz vége lesz...

A férfi olyan sebességgel változtatott irányt, hogy nehéz volt szemmel követni. A lendület következtében a fejből vér fröccsent Feladir ingére, és mire a kadmet megállt, másik kezében már ott villogott az ousanja. Arcán mindeközben semmiféle felindulást nem lehetett észrevenni, az elf ennyi erővel egy kőszoborról is próbálhatott volna érzelmeket leolvasni.
A következő pillanatban a férfi leengedte a kardot és félrebiccentett fejjel végigmérte Feladirt. Ahogy összevonta lassan a szemöldökét, a tetoválások bizarrul felgyűrődtek a homlokán, majd hirtelen vonásai elsimultak és elmosolyodott. Meglóbálta a karját, mire a fej pörögni kezdett és szeszélyes vérmintákat rajzolt a porba.
-Áh! Te kerestél engem a seguthon.

Feladir- Majdnem biztos, hogy rossz vége lesz...

Aklar csak szemforgatással válaszolt az elf paranoiás viselkedésére, de kelletlenül követte, arcán hitetlenkedés tükröződött, mintha maga sem lenne biztos benne, miért követi a hegyesfülűt.
- Szóval el kell bújnunk a sötétben...? nevetséges. - horkantotta, ahogy belépett a sikátorba. Sárga ragadozószeme prizmaként tükrözte vissza a gyér világosságot.
Feladir épphogy lerántotta a leplet a műalkotásról, Aklar furcsa, fojtott kiáltást hallatott, aztán a következő pillanatban Feladir már a torkán érezhette mindkét Ousan rémisztően finom élét.
- Ezt honnan szerezted?! Ne merészelj hazudni, féreg...- sziszegte. Tekintetében ott égett az ígéret, hogyha nem elégedett Feladir válaszával egyszerre hasítja végig a testét és szabadítja meg a fejétől.

Feladir- Majdnem biztos, hogy rossz vége lesz...

Aklar gúnyosan elmosolyodott, izmai némileg ellazultak, de az ousanok továbbra is ott pihentek Feladir nyakán. Közben többen is elhaladtak a sikátor előtt, de egy pillantásra sem méltatták a kadmetet és az elfet.
- Szóval megint az a nőszemély? Nagyon igyekszik kiudvarolni a Felemelkedett kegyét az a kis hegyesfülű ringyó.
Arlak röviden, karcosan felnevetett, pengéi egy kicsit mélyebben nyomódtak Feladir bőrébe, de épp csak annyira, hogy két, sekély karcolást ejtsenek. Lakaran bajnoka láthatóan remekül szórakozott az elf szavain, hirtelen jött vidámsága valahogy sokkal fenyegetőbb volt, mint a korábbi vad támadása.
- Szóval kíváncsi vagy, hogy állok a dologhoz? - bal kardját visszalökte a hátára csatol hüvelybe, majd egyetlen erőteljes rántással kicsavarta a szobrot az elf kezéből. - Így. A Felemelkedett nyilván meghálálja, hogy egyedül visszaviszem neki az elveszett szobrát. Minden maradék dicsőség a tied, meg a kis szajháé lehet. Bár... - tette hozzá elgondolkozva. - Nem várhatom el, hogy egy ilyen hosszú utat visszafelé is megtégy nem? Igazán, felesleges lenne fáradnod. Megkíméllek tőle. Remélem hálás vagy.
A kadmet lendületet vett, hogy egyetlen mozdulattal a csigolyákig felnyissa Feladir torkát, mikor valaki megszólalt a háta mögött. Nyúlós, negédes, kellemetlen férfihang volt, bárkinek a hátán végigfutott volna a hideg tőle.
- Ejnye, Arlak, lehetnél egy kissé udvariasabb a külhoni vendég úrral.
A kadmet vonakodva leeresztette a kardját és olyan fejet vágott, mint egy laer kisgyerek, amikor megtudja, hogy nem létezik a Kaporszakállú Erdőmanó.
- Igen, Felemelkedett.
- És arrébb is állhatnál egy kissé. Szeretném megnézni magamnak.
- Igen, Felemelkedett.
Arlak oldalt lépett és így Feladir szembetalálta magát a kadmet istennel.
Lakaran magasabb volt az átlag kadmetnél, ruhái fekete bőrből készültek, hosszú, aranyleopárdprém köpeny lobogott a hátán. Haja hosszú volt, hullámos, kellemesnek mondható arcán viszont álnok-gonosz mosoly ült. Ahogy ott állt a sikátorban, az összes rovar felreppent és körülöttük kezdett döngeni, furcsa édeskés szag áradt szét a levegőben, ami mintha spirálisan keringett volna az isten enyhén vibráló alakja körül.
- Úgy fest szerencséd volt, hogy a mai estémet az Arénában töltöttem. - szólt dallamos hangon és a válla felett hátra mutatott. A sikátor szájánál egy magas, fekete csuklyába burkolózó alak állt, egyik kezében görbe sarlókarddal. - A mi közös barátunk a bravúros párviadala után említette, hogy valaki keresette engem, méghozzá, ohó..!- Lakaran szeme megakadt a szobron, hangja szinte suttogássá halkult, a mohó vágy tónusa színezte. - Méghozzá, amint látom, igen fontos ügyben.
Elvette a kissé vonakodó Arlaktól a szobrot, és gyengéden méregette a tenyerén.
- Tehát a kedves kis Achát végül sikerrel járt.

Feladir- Majdnem biztos, hogy rossz vége lesz...

Lakaran vagy egy percig csak a szoborral foglalkozott. Forgatta, nézegette, majd megrázta a fejét.
- Mit tettek veled, szegény madárkám? - kérdezte az aranysárkányt, szinte vidoran. - Elmebeteg népség ezek a gyíkimádók.
Majd könnyedén a hóna alá csapta a szobrot és Feladirhoz fordult.
- Átadhatod a kisasszonynak, hogy meglehetősen hálás vagyok... -rövid szünetet tartott és megeresztett egy teátrális sóhajt. - És azt, is, hogy elfogadtam patronáltamnak. Elég sok szolgálatot tett nekem és egyébként sem árt, ha jó kapcsolatban maradok egy ilyen csinos hölggyel. Elvégre ki tudja?
Arlak közben hol Lakarant, hol Feladirt figyelte, és látszott rajta, hogy legszívesebben kibelezné az utóbbit. A Felemelkedett elkapta a pillantását.
- Apropó, barátom: nem kell aggódnod, nem neheztelek. Még mindig pontosan úgy viselkedsz, ahogy elvárom tőled. Elvégre irgalmas jótevőkre ihazán nem lehet ideje egy Felemelkedettnek. Erről jut eszembe...-Hátrafordult a sikátorban álló csuklyás felé.
- Nem fontolod meg, hogy beállj a követőim közé, Veréb? Efféle kivételes harcosokra mindig szükség van, és amennyire tudom, a te fajod nem gyíkhitű. - szinte barátian elmosolyodott. - Seperc alatt összejönne a váltságodnak az ára, hogyha elfogadnál patrónusodnak.
- Inkább nem, köszönöm. - jött a hűvös válasz.
Lakaran újfent sóhajtott és megdörzsölte az orrnyergét.
- Hát rendben, ha neked megfelel a rabszolga lét, részemről áldás rája. Viszont ez esetben nem is tartóztatnálak tovább.
Veréb feszesen biccentett, és hosszú léptekkel elindult a tér másik vége felé.
- Nno. - dörzsölte össze Lakaran a kezét elégedetten. - Már csak a kis elf barátunkról kell gondoskodnom. - ezzel átvette a dobozt és megszemlélte. Szemei egy pillanat erejéig arany fénnyel lobbantak fel, majd a Felemlekedett finoman elmosolyodott. - Ejnye, hiszen azt hiszem ez a te jutalmad a fáradozásaidért. - ezzel könnyed mozdulattal visszadobta a dobozkát Feladirnak. - Kellemes hazautat, barátom.
Intett Arlaknak, majd isten és patronáltja eltűntek a sűrűsödő terakhi éjszakában.

Feladir- Majdnem biztos, hogy rossz vége lesz...

A doboz közelről nézve igazi mestermunkának tűnt. Anyaga hollófekete ében volt, körben növényi motívumokat faragtak rá. Tapintásra kicsit olajos volt a fa, de semmi különös nem érződött rajta. Ahogy Feladir kinyitotta,feltárult a borvörös bársonnyal borított belseje, amiben egy levél pihent-és ugyan ebben a pillanatban egy rejtett tű megszúrta az elf mutatóujját.
A seb környéke egy másodperc alatt elzsibbadt, majd jeges borzongás futott fel Feladir karján, mintha vékony, jéghideg patakok fakadtak volna a bőre alatt. A szeme előtt egy pillanatra elhomályosodott a világ, majd újra kitisztult. A dobozka, benne a levél, még mindig ott hevert a tenyerén, de a piros bársony immár szürkének tűnt. Csak úgy mint Feladir karja, a sikátor, a lassan sötétbe burkolózó tér és a kúton ülő arany keselyűk.
A levélke egyébkén finom, hártyavékony lapra íródott, apró, szépen kanyarított betűkkel. Talán színes tintával, de Feladir ezt nem láthatta.

Kedves Hadnagyom!

Hát, nem szóltam, hogy ne nyisd ki azt a dobozt? Persze sejtettem, hogy szereted magadat bajba sodorni, és nem tudsz ellenállni végül a kíváncsiságodnak. Nem neheztelésként mondom, kedvelem a kíváncsi embereket. Egyébként ne aggódj, nem kell az életedet féltened, kedves barátom. A méreg, ami a tűn volt, először látászavarokat majd pár napon belül vakságot okoz, úgyhogy ha netalán úgy döntöttél volna, hogy mégsem jössz vissza végül hozzánk (ami igen elkeserített volna), ez a kis apróság meg fog győzni róla, hogy legjobb lesz felkeresni újra engem. Remélem te is úgy várod már a viszontlátást, mint én.

Csókol barátnéd:
Achát.

Ui.: Egy emberem majd felkeres ha visszatértél, nem kell aggódnod. Addig is vigyázz magadra, hadnagyom!