A halk alapzaj megfagyott a teremben, ahogy az elf delegáció belépett. A hat fős kis társaság nem túl jól leplezte elégedetlenségét. Tekintetükkel a szó legszorosabb értelmében villámokat szórtak volna, ha nem ők lettek volna az elfek vidathari birodalmának nagykövetei. Lassan, méltóságteljesen közelítették meg Beldar Haligrant és testőrségét. Ha annyira bánatos a családja elvesztése miatt, biztosan nem bánja, ha adnak neki még egy kis időt magára.
Lathamir di’hna Édear volt a legbosszúsabb az összes közül. Nem elég, hogy végig kellett hallgatnia az Arkdur botrányos beszédét a családja meggyilkolása után, de utána az összes adéler az ő fejét akarta leharapni, amiért nem szólt közbe. Eszüknél vannak ezek? Félbeszakítani egy gyászbeszédet? Azt ugyan Lathamir is elismerte, hogy az elfek becsmérlése elfogadhatatlan, de annyi tisztesség szorulhatott volna ezekbe az idiótákba, hogy nem kezdenek el felháborodva susmorogni miközben Beldar beszél. Főleg nem egy héttel a kinevezése után! Mintha nem örökölte volna meg a világ (vagy világok?) legnehezebb munkáját... Biztosra vette, hogy egy hírnök már elindult visszafelé, hogy tájékoztassa a többi tartomány helytartóit. És persze a „rossz kommunikációs körülmények” miatt a Tanács megint nem fog tudni semmiről. Lathamir cinikus arckifejezést vágott volna, ha éppen nem az ark’seguthok legfőbb vezetője előtt állt volna. Emlékeztette magát, hogy mindenképp küldenie kell valakit Latrihomba.
Beldar nem szólt semmit. Csak ült a faragott csontokból készült trónusán, tudomást sem véve az elé járuló nagykövetekről. Nyilván így akar visszavágni a lassúságukért, gondolta Lathamir. Kihasználta az alkalmat, hogy jobban körbenézzen a teremben. Általában az Arkdur a személyes lakosztályában volt elérhető (ha egyáltalán elérhető volt ott, tette hozzá gondolatban), ezt pedig betetézték azzal, hogy az elfek nem igazán sétálgathattak kényükre-kedvükre a palotában, egészen azóta, hogy egy pár ark’seguth fosztogató csapat jelent meg Domhanon és ezt Vidathar szóvá merte tenni. Sok más dolgot sem csinálhattak Seguth Anduron azóta, de Lathamirt leginkább a mozgási szabadságának korlátozása érintette érzékenyen. Így nem volt alkalma körbejárni a palotát, hogy megismerje a különböző helyiségeket. Beldar valószínűleg azért választhatta ezt a helyet, hogy szorongást keltsen benne az ismeretlen tereppel. Ha ez volt a célja, nem járt sikerrel. Lathamirt lenyűgözte az ark’seguth építészet egyszerűsége. Már nagyon régen hozzászokott az elf fényűzéshez, ezért ámulatba ejtette, hogy a seguthok mennyire kevés díszítőelemet használnak, s hogy a csarnokaik nem akarják az egeket verdesni. Volt valami furcsán vonzó a városaik fehér mészkő épületeiben, mintha egész évben egy téli városban járnának. Ahogy ezen merengett rossz hangulata is elszállt. Milyen furcsa, hogy egy kis művészet mennyire le tudja nyugtatni az elfet nem igaz?
De elég ebből, nem ezért vannak itt, kapott észbe. Megvizsgálta a kis csoportokat, akik két oldalt szerveződtek miután utat nyitottak nekik. Egyesek fölényeskedően figyelték a delegációt, mások szemüket lesütve próbáltak minél kisebbnek látszani. Úgy tűnt legalább néhányan szégyenkeztek a tegnapiak miatt.
- Na, ki vele! – hallatszott az Arkdur dörmögő hangja. Az azóta újra fellángoló beszélgetések hirtelen ismét elhallgattak.
- Nagyságos Arkdur őfelsége! – kezdett bele a jól betanult mondókába Lathamir. Közben konstatálta, hogy a seguth még csak ki sem húzta magát, a lehető legjobban elterpeszkedett a trónuson. A diplomata gyorsan rájött, hogy a delegáció többi tagjával szórakozik: kihasználja a helytartók türelmetlen természetét. Ez még rosszul sülhet el. – Az Elf Birodalom legmélyebb bánatát szeretné kifejezni és...
- Hagyd a fölösleges locsogást, és térj a lényegre! – szakította félbe Beldar. Lathamir szimplán elengedte a füle mellett, de az adélerek nyilvánvalóan komoly sértésként fogták fel. Ez baj, gondolta a diplomata, ez nagyon nagy baj.
- Mélyen tisztelt arkduri felség – nagy levegőt vett. Most ugrik a hildur a vízbe! – a tegnapi gyászbeszédben elhangzottak… Nos, a beszéd eflekről szóló része Vidathar és az Elf Birodalom számára elfogadhatatlan.
Beldar szeme egy pillanatra, kidülledt, de azon nyomban vissza is tért az unott arckifejezéséhez. Lathamir nem tudta ezt mire vélni. Meglepődött azon, hogy kérdőre vonják a sértések miatt? Figyelmét annyira lekötötte tárgyalópartnere, hogy észre sem vette, hogy a csarnokban megfagyott a levegő.
Az Arkdur csak bólintott és felállt. Lassan, kimérten megindult a delegáció felé. Lathamir közben folytatta.
- A Birodalmi Tanács emellett ismét napirendre szeretné hozni az öt évvel ezelőtt kezdődött domhani portyákat. Mint azt te is tudod, a banditák arra kényszerítettek minket, hogy helyőrséget vezessünk Domhan városába, de ennek a fenntartása igencsak költséges. – közben Beldar Lathamir elé ért és fel alá kezdett járkálni előtte. Az elf nyelt egyet. – Szeretnénk megtudni, hogy mikorra várható a renegátok elintézése?
Ahogy a kérdés elhangzott az Arkdur megállt. Lathamirra emelte a tekintetét, aki viszonozta azt. Egy percig néztek így farkasszemet, míg végül Beldar közvetlenül a diplomata elé lépett és mélyen az arcába hajolt, úgy mondta:
- Megmondhatod a tapsifüles barátaidnak, hogy… – egy seguth káromkodással fejezte be. Gunyoros mosollyal az arcán indult vissza a trónusához.
Lathamir teljesen ledöbbent. Ilyet mondani egy hivatalos diplomáciai küldöttségnek? De nem volt ideje ezen töprengeni, a kísérete egyik tagja úgy érezte, eljött az ideje annak, hogy ő is szóljon egy pár szót:
- Hogy képzeled ezt te nyamvadt vadállat?!
Beldar hirtelen megállt. Kimért mozdulatokkal fordult vissza a delegációhoz, arca egyre vörösödött.
- Vadállat?! – csattant fel és ütésre emelte ökölbe szorított kezét. Lathamir gyorsan kapcsolt és még időben le tudott bukni, de a mögötte álló adéler már nem volt ilyen szerencsés. A csapás az orrán érte, amitől hátratántorodott majd elesett. Halk kuncogás futott végig a termen, azonban Beldar vérben forgó szemét látva mindenki gyorsan visszafogta magát. A sérült adéler orrából apró patakokban folyt a vér. Feje elvörösödött a dühtől, és Lathamir megérezte, hogy manát kezd gyűjteni a kezébe.
- Ezt még megbánod te felfuvalkodott kis… - kiáltotta, de Lathamir leintette. Lopva Beldar testőrei felé biccentett, akik már harcállásban várakoztak fegyvereiket előkészítve. Az adéler megértette a célzást, abbahagyta a varázslatot. Felállt, leporolta magát és szúrós pillantásokat vetett az Arkdurra.
- Takarodjatok innét! – kiáltott rájuk Beldar dühödten.
Még egy hónapig tartózkodtak Seguth Anduron a kis incidens után. Lathamir elképzelni sem tudta micsoda botrány kerekedhetett Vidatharon az esetből. A Tanács azt kérte tőle, hogy vegye rá az Arkdurt a nyilvános bocsánatkérésre és a helytartó kárpótlására, de a diplomata már akkor is veszett ügynek tartotta volna az ügyet, amikor Beldar még épphogy csak hatalomra jutott, hát még most. Nem is lepődött meg, amikor csak annyit kapott, hogy „bocs” és egy szekér lefejezett, kibelezett birkát küldtek engesztelésül. Kicsit sajnálta, hogy nem láthatta az arcukat az „ajándék” kibontásakor. Az viszont váratlanul érte, hogy beszüntették a követséget. Arra számított volna, hogy ha a domhani portyákat lenyeli a Tanács, akkor ezt is le fogja. Aztán eszébe jutott, hogy ezúttal egy adéler személye volt a sértett. Domhan nem érdekelte őket, de büszkeségük igen. Még a Gaec Birodalom elnyomói is jobbak voltak ezeknél, gondolta magában.
Senki sem ellenkezett a távozási felszólítás hallatára. Valószínűleg mindenki megkönnyebbült, hogy végre maga mögött hagyhatja Seguth Andurt és Beldar Haligran Arkdurt. Lathamirt mégis rossz előérzet kerülgette. Mintha egy lavina indult volna el és senki nem venné észre. Őt Domhanra helyezték át, úgy gondolta azért, mert az még elég közel van, ha az adélerek meggondolnák magukat. De nem tették. Két hónap telt el a távozásuk óta, amikor egy seguth „követ” érkezett egy borítékkal és egy tőrrel. A levél szerint egy elf fanatikus megpróbálta orvul meggyilkolni az Arkdurt. A merényletkísérlet azonban csúnyán félresikerült így csak egy testőr veszett oda. Valamit zagyváltak még a törzsekről meg az elégtételről, Lathamir figyelmét mégis a tőr kötötte le. A motívumok a markolaton valóban elfnek hatottak, de volt bennük valami furcsaság. Mintha nem a művészekre jellemző könnyedséggel lettek volna faragva, hanem valaki megrendelésre készíttetett volna egy replikát. Lathamir biztosra vette, hogy egy képzett kovács kiszúrta volna a csalárdságot (ha egyáltalán volt), de a „követ” nem volt hajlandó alávetni egy vizsgálatnak sem. Másnap távozott is, olyan hirtelen, ahogy jött. Lathamir feltételezte, hogy lesz még az ügynek folytatása, de ez őt már nem érdekelte: jövő héten kapja meg az új pozícióját az egyik tanácstag személyes asszisztenseként Latrihomban.
Két héttel később falfehér arccal olvasta az új levelet Seguth Andurról.
