Allnar Achret elveszett feljegyzései I.

Részlet Allnar Achret elveszett feljegyzéseiből
2565, Suttogó szelek havának második napja

Rossz előérzetem van az Arkdur meghívásával kapcsolatban, de Merris és Irian is egyet ért abban, hogy mennem kell. Délután jártam a bátyámnál, de az állapota semmit nem javult. A vajákosok kezdenek lemondani róla. Fáj így kell látnom Soriant, de én kevésbé vagyok borúlátó az állapotát illetően. A kínjai ellenére van még ereje tréfálkozni, de félek, hogy csak az én megnyugtatásomra teszi. Az egyetlen vigaszom, hogy a jelenlegi helyzetében semmi fenyegetést nem jelenthet az Arkdurra, így legalább őt biztonságban tudhatom. Bőven elég lesz a fia miatt aggódni. A legutóbbi hírek Torianról egyáltalán nem nyugtattak meg minket. Merris szerint nagy megtiszteltetés, hogy az unokaöcsénket a mágusok vezetőjének nevezték ki, és fel nem tudta fogni, hogy miért nézünk rá a bátyámmal úgy, mint egy elmeháborodottra. Hihetetlen, hogy az asszonyok ilyen időkben sem érdeklődnek a politika iránt.
Akármilyen előérzeteim is vannak az egész üggyel kapcsolatban, mennem kellett. Elintéztem az istállók ügyeit, megszerveztem a vadászati rendet és összecsomagoltam. Közben nagyon reméltem, hogy az Arkdur nem veszi rossz néven, ha az Achretek fejét az öccse fogja helyettesíteni

Suttogó szelek ötödik napja

Biztos írtam már valahol korábban, hogy mennyire gyűlölök kocsin utazni. Két napot töltöttem megállás nélkül úton és mondhatom nem utaztam kényelmesen. Írni nem tudtam, hiszen az utak nincsenek túl jó állapotban errefelé, a bátyám emberei pedig egyenesen megtiltották, hogy a kocsi mellett lovagoljak. Merényletkísérlettől tartanak - elvégre senki nem tudja, hogy nem Soriant kísérik. Szóval egyedül töprengeni volt lehetőségem, de ebben sem leltem sok örömöt. Akárhogy forgattam, csűrtem, csavartam a jelenlegi helyzetünket, csak arra jutottam, hogy nagy bajban vagyunk. Nem voltam benne biztos, hogy van még lehetőség elkerülni a háborút. Az elf nagykövetség, élükön Nathamir di'hna Édearral (ne felejtsek el utánanézni, jól írtam-e a nevét) pár hete távozott. Nem lepett meg senkit a fejlemény. Beldar Arkdur inzultusa nem maradhatott válasz nélkül, a politika mezején pedig nem szokták figyelembe venni, ha valaki a gyásztól félőrülten tesz meggondolatlan cselekedeteket. Találkoztam az Arkdurral, még a felesége és fiai halála előtt. Ambiciózus és eltökélt volt, nehezen viselte, ha bármi az útjában állt. Mindazonáltal nem volt őrült, ebben egészen biztos vagyok. Azonban mostanában más pletykák keringtek.
Már akkor is felreppent pár szóbeszéd, mikor kivégeztette azt a kétszáz mágust, akit a portál eljegesítésével vádolt. Mikor is volt? Hihetetlen, hogy még csak két éve! Azóta lábujjhegyen jár minden törzsi vezető és mágus. Furcsa, hogy pont ez az eset jutott most eszembe, de végülis van értelme. Akkor és most is egy háborút igyekezetünk elkerülni. A lényeg ugyan az, csak a célpont volt más. Nem is tudom, hogy örüljek-e legalább annak, hogy nem az kadmetekkel akarunk ujjat húzni megint.
Szóval az Arkdur állítólagos őrültségénél tartottam. Összességében lehetséges, hogy már két éve is bujkált valami benne belőle, de a háromhéttel ezelőtti események lehettek azok, amik átlökték a határon. Ha egyáltalán…
Persze, valahol érthető. A merényletben a feleségét és mind a három fiát is elveszítette. Egy ilyen csapás bárkit megtörhet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a gyász feljogosította volna arra, hogy olyanokat állítson az elfekről, vagy, hogy megvádolja a nagykövetet az orgyilkosság kitervelésével. Egy Arkdurnak mindig, minden helyzetben fel kell tudnia mérni a tetteinek a jelentőségét.
Nem akarok újra háborúba menni. Megjártam mindkét Terakhi hadjáratot és szerencsésnek érzem magam, hogy épp bőrrel megúsztam. Igazából azt sem értem, első alkalommal hogy sikerült diadalmaskodnunk azokon a vérengző vadakon. Élénken él még bennem az utolsó csata. Sorian mellett álltam a balszárny első sorában és vártuk, mikor indulnak meg a kadmet hadak. Akkor láttam először és utoljára azt a hadvezérüket, akik maguk között istennek tartottak. Kadmor, azt hiszem így nevezték. Végiglovagolt a kadmetek sorai előtt, utána tollakkal díszített prémköpeny lobogott, harci festékektől démonszerű arca valóban természetfelettivé tette. Beszédet rögtönzött, közben veszettül mutogatott. Úgy, hogy egy szavát sem értettük, inkább nevetségesnek, mint rémisztőnek tűnt. Azóta bánom, hogy nem tudhattam meg mit mondott: A kadmetek olyan hévvel gázoltak át rajtunk, amilyet még sosem tapasztaltunk tőlük. Másnap hajnalban találtak rám a mieink: eszméletlenül feküdtem egy kiontott belű amibara alatt. Semmire nem emlékszem a csatából onnan, hogy az ellenséges sereg a sorainkba csapódott. Néha eltöprengek azon, hogyan szereztem az államtól a legutolsó bordámig futó sebhelyet, de nem valószínű, hogy kapnék rá választ.
De nincs időnk most nosztalgiázni. Felhozták a csomagjaimat és az egyik küldönc szólt, hogy Torian találkozni szeretne velem.
Egyébként meglepően fényűző lakhelyet kaptam a fellegvárban. Az ablakomból belátom egész Karadar’Athun es Terhart, a nagykönyvtártól a télikertekig. Ilyen derűs napon a fehér mészkőből épült házak úgy ragyognak, mintha leesett volna az első hó.
Mennem kell, kopogtatnak. Jobb lesz valami biztonságos helyet találnom a naplómnak. Azok után, amit ma írtam nem biztos, hogy üdvös lenne, ha valakinek a kezébe kerülne.

Túlvagyunk egy gazdag vacsorán, találkoztam az unokaöcsémmel és az Arkdurral. Legszívesebben ruhástól az ágyba dőlnék, de tudom, hogy egy percet sem tudnék aludni, amíg ezt ki nem adom magamból.
Torian a kastély egyik üvegházában várt rám. Odahaza nem is álmodik az ember ilyesmiről. Egzotikus, más világokból származó növények, mesterséges tavacska, színváltoztató halakkal. Csak a fülledt meleg ne lenne.
Torian ugyan olyan volt, mint mikor elhagyta a falunkat, persze leszámítva az új ruhákat és hajviseletet. Mint kiderült, a fővárosban jelenleg nem a legjobb ajánlólevél, ha a peremvidéki törzsek fonatait hordja valaki. Gondolom a Domhani hatás. Nem vagyok elragadtatva a dologtól, de a kölyök ennyitől meglepő módon nem lett idegenszerű a szememben. Rendben, a nevetséges, szürke köpeny a perenszőrme szegéllyel és a kacifántos bot olyan mintha egy vándor színházi társulattól kölcsönözték volna, de attól még a mi Torianunk maradt. Aki azonnal, mit sem teketóriázva nekem szegezte az oly nehéz kérdést:
- Apám hogy van?
Eltöprengtem. Nem éreztem helyesnek, hogy hazudjak az unokaöcsémnek, mégsem világosíthattam fel teljesen a bátyám jelenlegi helyzetéről.
- Jól viseli a betegséget. Küzd vele, erősebben, mint bárki más képes lenne rá. Jó a kedve és rendesen van étvágya. Mind bizakodunk.
Ennyi ferdítést viselt el még a lelkiismeretem. Torian láthatóan megkönnyebbült, hirtelen sokkal fiatalabbnak tűnt.
Érdekes módon korábban nem vettem észre, milyen megdöbbentő a hasonlóság közte és Sorian között. Ugyan az a vékony orr, keskeny arc, ugyan azok az intelligens, zuzmózöld szemek. Talán apa és fia gyökeresen eltérő karaktere terelte el a figyelmem fizikai hasonlóságukról. Sorian mindig is végtelenül egyenes, rendíthetetlen férfi volt, büszke és makacs. Ezzel szemben ott volt Torian a maga simulékony, ravaszdi mivoltával. Nem is tudom kire üthetett ezzel a családban.
Reméltem, hogy hosszabban elbeszélgethetünk, de nem várt társaságunk akadt, akinek, meg kell vallanom, személy szerint igen örültem.
Épp letelepedtünk volna az egyik padra, mikor nyílt az üvegház ajtaja, és egy magas, vállas seguth lépett be. Ellenfényben állt, de már akkor volt valami nyugtalanítóan ismerős a tartásában, léptei ritmusában. Csak mikor beljebb lépett a fényről ismertem fel személyében egykori szakaszparancsnokomat a Theraki hadjáratból, Custost, a törzsünk egyik legnagyszerűbb harcosát.
Nem sokat változott mióta nem találkoztunk, olyannyira, hogy kissé szégyenkezni kezdtem, hogy rajtam mennyire meglátszanak a békében töltött évek. Izmaim lassan apadtak, a páncélzatomat amibaraprémes tunika váltotta fel, sőt, szakállat is növesztettem. Ezzel szemben Custos úgy festett, mint aki bármikor kész elsőként nekirontani egy ellenséges seregnek. Magasabb volt, mint emlékeztem, majdnem egy fejjel pipált le engem. Markáns, barátságosan nyílt arcán több sebhely volt, mint mikor utoljára láttam, de mozdulataiban ugyan az a határozottság és erő lappangott. A széles mellkasán keresztbefutó hevederbe fél tucat kést tűzött, hátán pedig az agreturja lógott. Hihetetlen, hogy hagyják így közlekedni a fellegvárban!
- Torian, már egy negyed órája kereslek…áh! Csak nem Allnar bújt elő egy északi kökénybokor alól?
Öblös nevetésétől több tucat vízcsepp gördült alá az idegen növények hártyavékony leveleiről. Vidámsága ragadós volt, magam is elmosolyodtam.
- Az Arkdur meghívása miatt jöttem, és gondoltam, ha már itt vagyok, meglátogatom az unokaöcsémet. Egyébként pedig szúrósak azok a kökények.
- Értem. - vakkantotta váratlanul hidegen. Egy pillanatra megrémültem, hogy a fagyos hangnem nekem szól, de ekkor fejével az üvegházon túl a palota felé intett. – Szóval tényleg mindenkit bele akar rángatni az őrültségébe.
- Csak nem az Arkd…- kezdtem volna, de Torian rám szisszent, Custos pedig gyanakvóan körbenézett. Önkéntelenül én is végigpásztáztam a bokrokat, az árnyasabb sarkokat.
- Bocsánat…- szabadkoztam. – Nem vagyok hozzászokva a… városi légkörhöz.
Igazság szerint megrendített az eset. A seguthok között mindig, mindenkinek joga volt szót emelni, a felelősségre vonás alól senki nem húzhatta ki magát, a kritikát férfi módjára kellett viselni. Nem tetszett ez az új módi alamuszi suttogás, az idegen intrikák. Hirtelen komoly késztetésem lett, hogy semmivel nem törődve hazautazzam.
- Jobb lesz, ha utánanézek a helyőrségnek. – szólt rövid hallgatás után Custos. – Jó volt látni téged, öreg harcos. Gondolom a vacsorán és a gyűlésen is találkozunk.
Kissé szerencsétlenül bólintottam és figyeltem, ahogy a Custos távozik.
- Nem vagyok én ehhez elég ravasz, Torian. Mi lesz, ha az Arkdur előtt szalad ki valami a számon?– mormoltam. Unokaöcsém megveregette a vállamat. Odahaza ezért kiérdemelt volna egy tockost, de most beláttam, hogy neki kell vezetnie.
- Menni fog, Allnar. Csak képzeld azt, hogy nem egy seguth-tal beszélsz, hanem mit tudom én… valami külhoni nemessel. Az ilyenekkel te is zsigerből óvatos vagy.
- Jó tanács, kölyök.
- Jó tanács, Torian főmágus. – javított ki vigyorogva.
- Persze, persze…

Egyre kevésbé éreztem úgy, mintha még Karadar’Athunban lennék… sőt, ami azt illeti, Seguth Anduron.
A vacsora egyáltalán nem olyan volt, mint képzeltem. Nem egyetlen, hosszú, főhely nélküli asztalt ültünk körbe, ahogy szokás volt, nem hangzott el az étkezés előtt a rituális köszöntés, és még azt sem tudtam biztosan felismerni, hogy mit eszek.
A legzavarbaejtőbb az volt, hogy a három, patkó alakban elhelyezett asztal közül, a középsőhöz vezettek, ahol rajtam és pár hozzám hasonlóan zavart törzsfőn kívül csak az Arkdur bizalmi emberei ültek. Felismertem a Sar, a Tier és az Aron törzs vezetőit- ők kissé furcsán méregettek. Mindenki Sorianra számított, nem a jelentéktelen öccsére. Helyet Orris, a Tier törzs feje és Kian, az Arkdur egyik hadvezére között kaptam. Borzaszóan feszengtem, és a többi jelenlévővel együtt az ajtót lestem, várva, hogy megjelenjen az Arkdur. Vagy egy fertály órával később jelent meg.
Amint feltárultak az ajtószárnyak, a termet ideges csend szállta meg. Beldar Arkdurt eleddig csak egyszer láttam életemben, méghozzá akkor, amikor hivatalosan felruházták az uralkodói címmel. Egy daliás, jóképű, fiatal férfira emlékeztem, akiből sugárzott az önbizalom. Az ösztövér alak, akinek a vállát nehéz fehérmedveprém fedte, már alig hasonlított arra a karizmatikus ifjúra. Tartása, alkata megváltozott- nem igazán fogyott le, de valahogy nem keltette egészséges ember benyomását. Izmai úgy tapadtak a csontjaira, mintha göcsörtös gyökerek lennének, bőre szürkébb volt, mint emlékeztem, vonásai pedig élessé, keménnyé váltak. Léptei azonban magabiztosak voltak, csak vállait ejtette furcsán előre, fejét sem szegte fel úgy, mint régen. Ami körüllengte, az nem csak egy családját elvesztett ember bánata volt. El sem hiszem, hogy ezt le merem írni, de mintha a téboly környékezte volna az Arkdurunkat. Ahogy végigpásztázta a teremben ülőket, ahogy izmait megfeszítve, résnyire húzott szemekkel figyelt minket, egy prédájára leső vadállatot idézett.
Érkeztére a legtöbben felugrottak, engem viszont a székhez szögezett a meglepetés, meg hát, eddig nem is volt szokásban ilyesmi. Kian Herah megragadta a könyökömet és felrántott ültömből, mielőtt az Arkdur tekintete elért volna minket. Nem tudtam hálásnak kéne lennem, vagy felháborodnom, de amikor felnéztem a hórihorgas tábornokra, felemás szemeiben ülő ridegség inkább arra intett: hallgassak.
Az Arkdur letelepedett az asztalfőn, intésére pedig felszolgálták az első fogásokat. Alig négy széknyire ült tőlem, levegőt sem igazán mertem venni. Borzasztóan bántam, hogy nem Sorian van a helyemben. Mindig is ő volt a bátrabb és talpraesettebb kettőnk közül. Az Örök Jégre, még a háborúban is csak majdnem megölettem magam! Nem vagyok sem harcos, sem diplomata. Egész tűrhetően eligazgatom az Achret faluk gazdaságát, ennyi az én tudományom. Tudom, mikor kell legelőre ereszteni az amibarákat, mennyi vetőmagot kell elrakni jövő tavaszra, mikor melyik fajdra szabad vadászni. Hozzám járnak az öregek és az asszonyok a peres ügyekkel, én hozatom meg a városból, ha szükséget látunk valamilyen nyersanyagból. Ez vagyok én: Sorian gazdatisztje. Akkor mégis mit keresek itt?
Merengésemből az Arkdur szavai zavartak fel. Beldar felemelkedett a székéből és intett a teremben összegyűlt Seguth főemberek felé.
- Barátaim. – kezdte rekedt, mély hangon. – ma fontos ügyeket kell megtárgyalnunk, de mielőtt rátérnénk, kérlek, élvezzétek az asztal áldásait.
A csend porhóként szitált ránk. Nem volt pohárköszöntő, senki nem kiáltotta: éljen az Arkdur!, csak nekiláttunk a vacsorának.
Magam is inkább a tálamra koncentráltam. Hogy mit láttam rajta, nem teljesen volt egyértelmű, de nem voltam benne biztos, hogy az új udvari szokások szerint nem sértő-e, hogyha elutasítom az ételt.
Feltűnt, hogy többen az Arkdurt figyelik, hogy mikor kezd enni, és csak miután ő eltüntetett pár falatot, akkor láttak neki a sajátjuknak. Ez is új szokás, vagy talán mérgezéstől tartanak? Egek, muszáj lesz jobb rejtekhelyet találnom a naplómnak. Félek, már az is felségsértés, hogy ilyeneket papírra merek vetni.
Egy jó ideig csak az evőeszközök csörömpölése hallatszott. Az Arkdur csendesen beszélgetett a jobbján ülő Onne Sarral. Láttam Toriant és Custost is, az asztal túlvégén. Unokaöcsém egy nagyszakállú törzsfővel beszélgetett, régi barátom pedig jó étvággyal lakmározott.
Nekem nem igazán volt kedvem beszélgetni, és úgy tűnt asztalszomszédjaim is hasonlóan éreznek.
A vacsora hosszú volt és csendes. Bevallom, alig vártam, hogy véget érjen. Úgy hittem, az utána következő tanácskozás inkább csak formális jellegű megbeszélés lesz, semmi igazán komolyról nem lesz szó. Így órákkal később már nem is értem, hogy lehettem ennyire hihetetlenül naiv.
Épp csak elvitték az utolsó fogást – bor és többféle sajt került a terítékre- mikor Beldar arkdur felkelt a helyéről. Még a nyomokban halható, halk beszélgetések is nyomban elhaltak, minden szem az uralkodóra szegeződött.
- Barátaim…- kezdte fáradt, karcos hangon. Észrevettem, hogy az asztal alatt tart valamit a kezében. Jobban nem figyelhettem meg, mert Kian úgy helyezkedett, hogy kitakarja Beldar oldalát.
Az Arkdur folytatta:
- Az elmúlt hetekben több tragikus esemény is történt ősi városunk biztonságosnak hitt falain belül. Úgy tűnt, testvér fordult testvér ellen, Seguth andur nemes népe egymás torkának ugrott… - hatásszünetet tartott. Feszülten vártam mi következik. – De mindannyiunk megnyugtatására kötelességem tudomásotokra hozni, hogy szó sincs testvérháborúról. A renegát jégmágusok árulása, a zúgolódások és felkelési kíséretek valamint a… azok az aljas merényletek is egyetlen forrásból származnak.
Hirtelen megvillant a tekintete. Az asztalunkra sújtott. Többekkel együtt összerezzentem. A polírozott falapba állítva ott rezgett egy díszes elf tőr. Az a tőr, amelyikkel az orgyilkos végzett Etzar Herahhal, a testőrrel, mikor az Arkdurt védelmezte.
- Az elfek. – sziszegte Beldar. – Azok a férgek felelősek mindenért... MINDENÉRT!
Hátralökte a székét és feszülten járkálni kezdett a hátunk mögött. Hangja nem volt több ingerült mormogásnál, mégis hallani lehetett az egész teremben.
- A földjeinket akarják? A hegyeinket, az érceket, az ezüstöt? Az erdőink fáit, a prémeket? A könyveinket, őseink tudását? Vagy csak a vérünket szomjazzák, testvérim?
Megállt. Csaknem a hátam mögött. Kezeimet gyorsan az asztal alá rejtettem- nem akartam, hogy bárki észrevegye a remegésüket.
- Vért akarnak? – szisszent el mellettem Beldar hangja. – Hát adjuk meg nekik, testvéreim. Adjuk meg azt, amire annyira szomjaznak! Seguth vért! Seguth acélt! Gyógyítsuk ki tűzzel és vérrel a világot az elfek aljas-hazug kórságától! Fagyasszuk ki a föld gyökerei közül is a sima modorú orgyilkosok legutolsó maradékát is! Ne maradjon hírmondójuk, feledhesse végre a föld és a jég a mocskukat, amikkel beszennyezték! Testvéreim! Háborúba megyünk!

És egy pillanatnyi döbbent csend után többtucat torokból tört fel a lelkesült ordítás…