Név: Granvuld Batressa
Eredeti név: Walter Clocker
Nem: férfi
Kor: 23 éves
Foglalkozás: szökött mágus/káoszmágus
Ország: Egyesült Királyság, Anglia
Kinézet: a rövidnél kicsit hosszabb haja van, 173 cm magas és 62 kg. Általában fekete ruhákat visel.
Jellem: antiszociális személyiségzavarral és beteges tudásvággyal átkozta meg a sors. Elsőre egy kedves, udvarias fiatalembernek tűnik, de ha a helyzet megkívánja, hidegvérrel gyilkol. Úgy gondolja, hogy a káosz a világmindenség egyetlen rendje. Szereti magát magabiztosnak mutatni, de belül zavar emészti. Ha nem fűződik hozzá érdeke, nem keresi mások társaságát. A saját neméhez vonzódik.
Felszerelés:
– Táska, melyben élelmét, a ruháit és a jegyzeteit tartja.
– egy ívelt pengéjű vadásztőr
– Iasair haragja: egy bűvös kardmarkolat, mely az eleméből (elektromosság) kardformájú képződményt formáz.
Előtörténet:
Remélem, hogy utoljára olvassátok ezeket a sorokat. A világok korának leáldozott, és én fojtom majd vérbe.
Angliában születtem, huszonhárom évvel ezelőtt. A családom… hát, lehet azt annak hívni? Mindegy. A nemzőim egyszerű, vidéki britek voltak, egyszerű, hányingert keltő gondolkodásmóddal. Sosem értettek meg. De egymást sem nagyon. Apám, Charles Clocker kisiklottnak tartotta saját életét, és minket okolt miatta anyámmal. Úgy gondolta, hogy túl fiatalon házasodott meg, most pedig már túl öreg a boldogsághoz. Szóval ivott. Aztán elvert mindkettőnket. De a női nemzőm sem volt jobb. Ő is elvert, mert szerinte hasznavehetetlen voltam. Nem voltak jó jegyeim, pedig szerettem tanulni. Sokfélét olvastam, sokféle írótól. Akkor még vonzott ez a pálya. Én is író szerettem volna lenni. Kábé ekkor ébredtem rá, hogy a véremben áramlik a mana. Volt az olvasás mellett egy másik hobbim: a gyilkolás. Nem tudtam küzdeni az apám ellen, de a fájdalmat fel kellett dolgoznom. Ki kellett adnom magamból. Ezt pedig úgy értem el, hogy nálam gyengébb teremtményekre vetítettem ki saját sérelmeimet. Ők sosem tudtak visszaütni. Macskákat, kutyákat, pockokat meg rovarokat öltem, kiegészítve néhány madárral. Egyszer megöltem a szomszédunk papagájai közül egyet. Ollóval felhasítottam, késsel feldaraboltam, majd megetettem a szomszéd macskájával… amit aztán megint csak én öltem meg, aztán ott volt még az a hörcsög is… ja, hol is tartottam? Áh, a mágia megnyilvánulásánál!
Egy szép napon pusztán a haragom segítségével felrobbantottam az egyik égőnket. Egyszerűen csak rá koncentráltam, és… felrobbant. A szétrobbant égő megsebezte a hímnemű nemzőmet. Akkor őszintén boldog voltam. Akkor más kevésbé, mikor nem sokkal később felbukkant nálunk egy mágus Albatroszról, aki megérezte a kis trükkömet. Szeretett volna magával vinni. Épp akkor jártam ki az általánost, szóval nem is bántam, hogy nem a gimiben kell folytatnom megalázottsággal teli napjaimat. Itt röviden ki kell térnem arra, hogy milyen voltam az iskolában: szánalmas. Én voltam az összes baromarcú céltáblája, akibe nyugodtan belerúghattak. Tudták, hogy nem fogok visszaütni. Nem voltam rá képes. De azért egy alkalommal kipróbáltam, milyen embert ölni. "Kölcsönvettem" apám egyik régi vadásztőrét - mely azóta is megvan -, és megöltem vele az egyik focista bunkót. Épp hazafelé tartott, és teljesen ki volt ütve valami cucctól. Nem volt nehéz ellenfél, de annál érdekesebb volt az élmény. Hátulról kaptam el, a hulláját pedig becibáltam egy szemetesbe. A holttest csak egy héttel később került elő, és bár volt nyomozás, nem jutottak el hozzám. A jelek szerint nem is hiányzott senkinek. Utólag már bánom, hogy nem szeleteltem fel. Érdekes lett volna tanulmányozni az emberi hús és az acél reakciójának különböző folyamatait. Például, hogy milyen mély vágás mennyi vért ont ki, illetve...
Mindegy; vissza a mágushoz! A fickót Eric Watsonnak hívták. Ő intézte el azt is, hogy a domhani Világok Mágusainak Központi Székházán képezzenek ki. A mai napig nem felejtem el a szüleim arckifejezését, mikor látták, ahogy beszállok a kocsiba: megkönnyebbültek. Akkor megesküdtem, hogy majd megölöm őket. Azóta letettem eme kicsinyes szándékomról. Most már mindenkit meg akarok ölni. Még téged is, kedves olvasóm. Az út alatt Watson mágus mindent elmondott, amit tudnom kellett. Azt mondta, hogy meglátott bennem valamit, ami miatt érdemes befektetnie a kiképzésembe. Akkor még nem értettem, miért mondta ezt. Ma sem értem. De most már nem is érdekel…
Megkaptam minden szükséges anyagi támogatást, hogy elkezdhessem a tanulmányaimat Domhanon. Mint kiderült, nem én voltam az egyetlen diák, akiben Watson meglátott valamit. Velem volt még egy Erika Lencherr és egy Borisz Ivanovics Vasziljev nevű fiatal. Teljesen eltérő személyiségek voltak, és nem csak a nemükről beszélek. Borisz volt az, akivel közel kerültünk egymáshoz. Nagyon közel. Ja igen, ha még nem említettem volna: meleg vagyok. De semmi közöd hozzá. Nem a kéjes éjszakáimról szól ez a történet, hanem a véresekről. Abból sem volt hiány. Mint azt már említettem, Borisszal minden értelemben közel kerültünk egymáshoz. A hobbink is azonos volt, sőt taníthattunk egymásnak új dolgokat. Mindketten egyformán élveztük a halál érintését, és felizgultunk a vér kiontásának pillanatában keletkezett hányinger érzésétől. Miután elfogyott a pénzünk, kártevőirtásra jelentkeztünk, hogy a munkát összeegyeztethessük a szórakozással. Erika… ő más utakon járt. Nem is volt velünk sokáig. Mi olyan mestert kerestünk, aki valamelyest merészebb a többinél. Az általános tudnivalókat bárkitől eltanulhattuk, akár az elemek kezelését is. De azt, amelyre vágytunk, csak egy hozzánk hasonló őrült adhatta meg.
Szerencsénkre ő talált meg minket. Edrion Hest volt a neve. Hajlandó volt beavatni bennünket olyan tanokba is, melyeket egyesek túl… perverznek gondolhattak. Az öreg Hestet ugyanis nem elégítette ki a rendelkezésére bocsátott tudás. Ahogy minket sem. Bár azt el kell ismernem, hogy Borisz egy árnyalatnyival megszállottabb volt nálam. Be kellett hát hoznom.
Hest mester is megszállott volt. A fájdalomban rejlő erő megszállottja. Bevallása szerint már tanonckora óta dolgozott egy új mágiaág kifejlesztésén, mely a mi és a mások kínjaiból kovácsolt erőt. Ezt ő jóval hatékonyabbnak találta a húsmágiánál, vagy a sötétségmágiánál. Azt állította, hogy pár nappal ezelőtt kipróbálta élesben is, és működött. Mikor megmutatta a hullát, melyen gyakorolt, végigfutott a hátunkon a hideg: Erika megcsonkított hullája tárult elénk. Azonnal rájöttünk mindketten, hogy az öreg így figyelmeztetett minket: ha eláruljuk bárkinek is, hogy mit tanulunk tőle, velünk is ezt fogja tenni. Senki mástól nem ijedtünk volna meg, de Edrion Hest őrülettől izzó tekintete még a mi sokat próbált seggünkbe is beleforrasztotta a szart.
Az ágat egyébként „iasairológiának” keresztelte el, Talamh testvére tiszteletére. Minket pedig a „káoszmágus” titulussal tüntetet ki. Ja igen, ez volt a másik rögeszméje: saját rendet akart létrehozni a már meglévő mellé. Egy olyat, mely a káoszt kívánja előidézni a világok között, hogy aztán a hamvaiból új életre kelthesse őket. Elfogadtuk ezt az utat… és a tanításait is. Vágytunk az iasairológia hatalmára. Hatalmat akartunk kovácsolni mások szenvedéséből. Akkor még nem tudtuk, hogy mi vár reánk. Egy biztos: nem sokkal később elemi irányba haladtunk tovább. Borisz tűz, én pedig az elektromosság hatalmát örököltem. Hest mester ironikusan fény beállítottságú volt, pedig hús- vagy sötétségmágus szeretett volna lenni. Talán eme csalódása vette rá, hogy rátérjen a káosz ösvényére. Már sosem tudjuk meg. Ugyanis meg kellett ölnünk.
Már eléggé beavatottak voltunk az iasairológiába ahhoz, hogy folytathassuk Hest mester munkásságát. Hiszen ekkor már ötödik éve voltunk a tanítványai. De nem ezért öltük meg. Azért kellett eltennünk láb alól, mert már kontrollálhatatlanná vált. Lebuktatat volna magát, és minket is. A halála előtti egy évben rászokott arra, hogy szándékosan félelemben tartson másokat – beleértve minket is –, hogy legyen miből erőt merítenie. Még a saltusi lovagrenddel is sikerült összekülönböznie, akik ugyan letartóztatták, de pár nap múlva kiengedték. Máig nem tudom, hogyan vette rá őket erre. Hiszen a problémás mágusokat bányákba száműzik. Mindegy is, inkább elmesélem, hogyan végeztünk vele! Nos, ironikus módon az ajándékával végeztük ki. A tudással, melyet átadott. Borisz ugyanis már régóta dolgozott egy érdekes fegyveren. Egy fegyveren, mely egyszerre van hatással az elemi affinitásunkra és az iasairológiára. Az eredmény egy kardszerűség lett, melyet Iasair haragjának nevezett el. Elmagyarázom, hogyan működik!
Hogy hogyan hozta létre ezt a csodás fegyvert Borisz, arról csak elméleteim vannak. Fogott egy pengétlen kardmarkolatot, és sikeresen megbűvölte úgy, hogy a forgatója elemi affinitásához igazodjon. Borisz képességei bizonyos szinten felülmúlták az enyémeket, mert nekem eszembe sem jutott a mágia ilyen formában történő alkalmazása. Mondanom sem kell: ez a kard csak mágusok kezében működik, de csak olyan eleműeknél, kiknek destruktív hatalma van. Borisz esteében egy egyenes tűznyaláb tört elő a kard pengéjéből, és mikor én fókuszáltam rá az elememet, vadul sistergő villámnyalábot láttam kard alakban. Ugyanakkor fájdalmat is éreztünk használat közben. Nem véletlenül, hiszen egy ilyen fegyver hatékony kezeléséhez a manánk nem volt elég felkészült. Évekbe fog telni, míg megtanuljuk fájdalom nélkül forgatni. De hisz ez volt a lényege. Hogy fájjon. A káoszmágusoknak most már fegyverük is volt. Ami pedig Hest mestert illeti, alaposan megleptük. Akkor vált egyértelművé számunkra, mennyire megőrült, mikor elkerekedett szemekkel nézte, ahogy a cikázó villámnyalábokat köpködő karddal hasba szúrtam. Utána Borisz vette át a fegyvert, aki egy lángolt suhintással megszabadította a fejétől. Nem számított rá, hogy ellene fordulhatunk. Pech. Azt viszont már mind a ketten tudtuk, hogy nem maradhatunk tovább Domhanon. Egy tanítvány halálát még el lehet tussolni, de egy mesterét már nem. Vagy legalábbis, nem sokáig.
Megvoltak a kapcsolataink, még a kártevőirtás idejéről. Egy régi cimboránk vállalta, hogy kivisz bennünket a világból, de csak egyikünknek volt hely. Borisz már azelőtt halott volt, mielőtt a kardért nyúlt volna. Gyorsabb voltam nála, és lefejeztem Iasair haragjával. Az a kard azóta is nálam van, mint az utolsó – vagy épp első, attól függ – káoszmágusnál. Legnagyobb balszerencsémre nem igazán jöttem rá azóta sem, hogyan készítette azt a fegyvert. Már bánom, hogy nem szedtem ki belőle a titkot a levágása előtt. Van egy olyan érzésem, hogy csak várnom kell a megfelelő pillanatra. A pillanatra, mely elindítja majd a káoszt… hogy aztán ott lehessek, és segíthessek neki. De azt már Granvuld Batresszaként fogom megtenni.
Megjegyzés a kardhoz: ezt a kis csinoskát iszonyat nehéz kezelni! Borisznak mégiscsak volt egy szinte behozhatatlan előnye velem szemben: a tűz elem. A lángokat könnyebb formázni és irányítani, mint a villámokat. Ha nem koncentrálok eléggé, a végén a nyalábok még ellenem fordulnak, és megölnek. Annyira koncentrálnom kell a kardra, hogy mellette esélyem sincs más varázslatot megidézni. Legalább forgatni már elég jól tudom…
Megjegyzés az iasairológiához: egész jól fejlődök. Mások fájdalmából még mindig nem tudok meríteni, de a sajátomból már igen. Sebaj, egyszer csak rájövök, hogyan kell megcsapolni mások kínjait! Mondjuk itt, a Laederranon ez nem nagyon számít. Pár állatot leszámítva nincs kiből erőt merítenem. Nem akarok laetstaokkal harcolni. Szívebben dolgozok nekik áramtermelőként.
