Hárspaltán erdők

Némileg megkönnyebbülten lőttem ki magam a gyászdarazsam nyergéből, kevéssé törődve azzal, hogy a talaj még három méterre alattam bolyongott. Kecsesen földet érésem közben sem engedtem ki a kezemből a darazsam kantárját, így nem is kellett feleslegesen leszállnia, mielőtt ki tudnám pányvázni. Ez, kérem, uraim, a gyakorlat. A rovar hálásan dongva ereszkedett le, tekintetében szinte láttam a figyelmességemnek kijáró megfelelő mértékű csodálatot. Aztán nekilátott rágcsálni az egyik hársplantán kérgét, és onnantól rá se bagózott tehetséges és minden kétséget kizárólag kevés kellemetlenséget okozó lovasára. Ez van, a közönség hálátlan. Egy muzsikus ehhez hamar hozzáfog.
Végigtekintettem a könnyed szellő borzolta fákon majd csodálkozva pillantottam Lédeacra.
- De hiszem még világos van. A tűzgyújtás ellen semmi kifogásom, de ha csak aludni akartam volna, akkor Istalrinban maradok . - megráztam a fejem, mint egy nagypapa, akivel a négyéves unokája most közölte, hogy laestat helyett inkább kiscicává szeretne változni. - Nem, nem. Tarassian már alig bír magával, nézd meg, remeg a kis balta a kezében . -jelentőségteljesen barátomra pillantottam, hogy ideje lesz kézbe kapnia a fent említett eszközt. - Látod? Alig várja, hogy nekieshessen egy fának, természetesen az én zenei kíséretemben.

Eltöprengve méregettem a kezemben a kis fejszét. Nehéz volt. Mármint nehezebb mint egy 7 húros udvari koboz, ami a maximum súlyt jelenti, amivel egy muzsikus terhelhető. Lelki szemeim előtt már kárörvendően gunyoros bőrkeményedések és gyalulatlan fanyélből eredő hólyagok lebegtek, amik egészen biztosan gátolni fognak engem bármiféle zeneszerszám használatában. Kissé elfancsalodottan döbbentem rá továbbá, hogy velem aljasul kemény fizikai munkát akarnak végezni, és már fel is buzgott bennem a tökéletesen jogos felháborodás, hogy engem odahaza nem figyelmeztettek erre. Ez kérem nem fair play! Hol itt a lovagiasság?
Közben Tarassian, mint valami elburjánzott méretű, lekopasztott mókus kúszott fel egy fára. Mondanom sem kell, szerintem teljesen indokolatlanul. Elvégre nem a tetején szokás kivágni a fát, nem? Vagy engem tévesztettek meg előre megfontoltan, éveken át?
Sértődötten szipákoltam párat, majd felnyújtottam a fejszét. Aztán lábujjhegyre álltam. Végül kénytelen voltam a megalázó ugrabugrálásig elmenni. Hát mi a frásznak nőtt ekkorára fa? Meg egyébként is, minek ez nekünk? Nem hajót akarunk ácsolni... vagy legalábbis én úgy tudtam.
Mikor Tarassian megkaparintotta végre a gyilokeszközét, próbaképpen meglengettem a saját fejszémet.
- Te ott fenn kezded, akkor én itt lent...?
És gyorsan elugrottam egy leeső ág elől. Volt vagy tíz kiló is, ahogy elnéztem és kimondottan gyilkos szándékúnak tűnt. A kéreg repedései mintha apró, gonosz szemek lettek volna, amik mind azt méregetik, hogy hol esne rajtam a legjobb harapás.
És ekkor hallottuk meg az ordítást. Állítom, hogy nem rémültem meg, és kizárólag azért sápadtam el kissé, mert eszembe jutott, hogy lent hagytam az ivóban a pót fuvolámat, és lehetséges, hogy eddigre valaki meglovasította. Szóval, véletlenül sem jutott eszembe, hogy mészároskedvű laestatok kullognak a bozótban. Nem mintha nem tudnánk megvédeni magunkat, de azért mégis...
Biztos ami biztos azonnal beélesítettem a jobbik hallásomat, szaglásomat és látásomat és körbekémleltem a sűrűsödő sötétségben.
- Frászkarika.

Mivel nem akartam elrontani Tarassian hatásos belépőjét, fürgén átvágtam a tisztáson, egyenesen Lédeac felé. Nem állt szándékomban fékezni, sebesült társunkat egyszerűen igyekeztem a bozótos felé taszigálni, s közben fenyegető mordulással honoráltam minden lehetséges ellenkezési kísérletét. Mivel jelen helyzetben nem csak az életem, hanem a jó hírem is kockán forgott, ráfanyalodtam a józan ész és a koncentráció meglehetőst hétköznapi túlélési technikájára.
Amint sikerült végre a bokrok közé tuszkolni Lédeacot, ami kimerítő munka, figyelembe véve, hogy a laestat befelé fordítható hüvelykujj-hiányban szenved, sietve és tőlem telhetően hősiesen rohantam Tarassian segítségére. Egy pillanatnyi helyzetfelmérés után meg is torpantam. Mégis mire kellek én itt? Hiszen kedves, jámbor barátom úgy viselkedik, mintha ellenfelünk maximum zselatinból állna, nem pár mázsa tömény izomból és szikrahányó mágiából. Ha van a hülyeségnek olyan szintje, ami le tud engem nyűgözni, hát ez volt az. Kissé eltöprengtem, hogy ne telepedjek le inkább bogáncstalanítani a bundámat, de akkor öreg barátom besöpörte eddigi vakmerőségének első díját: egy mesterien alliteráló perzselően parázsló pofont.
És itt kénytelen voltam belátni, hogy bizony rám is szükség lesz. De a frontális támadás... hát, aki ismeri Ceirran Carasont, az tudja, hogy a frontális támadás határozottan nem az én terepem. Úgyhogy a gyufafejű kollégánk mögé kerültem és rögvest kibuggyant belőlem egy elégedett morranás.
Ha valaki lépett már rá kutya vagy kaptárfosztó farkára, az pontosan tudja milyen reakciót vált ki egy efféle inzultus a négylábúakból. Úgyhogy, bár kissé aggasztott szerencsétlen bundám jövőbeli állapota, a laestat gerincnyúlványa felé csattintottam az agyaraimat- és már szeleltem is el az esetleges megtorlás elől.

Hé, hát ez így nem járja! - fakadtam volna ki, ha a funkcionális hangszálaim nem nyaraltak volna éppen.
Akit nem rúgott még orrba lángoló laestat, az nem nevezheti magát igazi, sokat tapasztalt hősnek. Punktum. Mindenesetre abban a pillanatban épp nem éreztem át teljesen heroikus megpróbáltatásaim magasztos voltát, egyszerűen csak érzékeny orromat fájlalva ráztam a fejemet.
Miközben én harci sérüléseimmel voltam elfoglalva, Tarssian (ki tudja milyen bűvésztrükkel) megperdítette a lángoló laestatot, mint nyalka elf dalia a partnerét az újévi bálon. A hasonlat esetleg csak ott sántít, hogy a szirkahányó szőrmók sokkal kevésbé volt kecses, és függőleges helyett, vízszintesen forgolódott.
Az ég felé villanó hasi rész azonnal diadalordításra késztetett, és nem törődve a csapkodó mancsok reális veszélyével, ellenlábasunk lágyéka felé sújtottam kimeresztett karmaimmal.
Eme hősies cselekedet után azonnal hátra is ugrottam. És milyen jól tettem! Ugyanis a laestat saját tüzes természete ügyesen átvarázsolta a tisztás hamvas-friss gyepét egy sokkal kiterjedtebb és fenyegetőbb tüzes természetté.
Erre egy jó érzésű muzsikus, akkor is, ha épp óriási bestia alakban parádézik, egyetlen módon reagálhat: kereket old és közben bőszen reméli, hogy fegyver és karomtársának hasonló ötletei támadjanak.
Nevezzük az egészet taktikai visszavonulásnak...nem is! Csapdának. Ravasz csapdának, ami azzal kezdődik, hogy becsaljuk a dögöt az erdőbe.